Vass Gabriella: Angyalka

Vass Gabriella: Angyalka

Megfigyelted már? Észrevetted, hogy néha apró dolgoknak, egészen apró, jelentéktelennek tűnő, mégis örömteli dolgoknak és hirtelen átsuhanó boldog pillanatoknak mekkora hatalma lehet feletted? Ajándékok ezek az ismeretlen világokból érkező titkos sugallatok. Ajándékok és titkok. Ha nincs szemed rá, elmész mellette. S ha észre is veszed, talán nem hiszed el, hogy a tied is lehet. Ilyenkor nem marad más, mint egy megfejtetlen üzenet, egy gondosan becsomagolt, kibontatlan ajándék…

Egy ideje már ő is így élt. Hosszú hónapok vagy talán évek óta már? Hagyta maga mellett elsuhanni az élet lényegtelennek hitt, tünékeny pillanatait, láthatatlan maradt megannyi parányi kis csoda. Bevallani sem merte magának, de érezte; valami mérhetetlenül hiányzik. Valahol legbelül, szíve mély csendjében néha felsejlett előtte: az élet több kell legyen terméketlen napok értelmetlen láncolatánál. Elege volt már az üres hétköznapokból és céltalan, egyhangú kis életéből. S valahogy elege lett az emberekből is. Mindig vidámnak, mosolygósnak és kedvesnek lenni még akkor is fárasztotta, ha ezzel nem szerepet játszott, mert tulajdonképpen valóban ilyen volt lénye legmélyén… De mégis… Valahogy elfáradt útközben. Valami eltörött. Valami elveszett…

Mint felhők közül a Nap- emlékezett vissza arra a bizonyos decemberi reggelre, s annak a decemberi reggelnek is arra a különös pillanatára, ami aztán valamit elindított benne. Akkor azt hitte, a napját aranyozta be csupán. Később, sokkal később jött csak rá, hogy ennél jóval több történt.

... A fagyos téli szél vörösre színezte a didergő emberek arcát a buszpályaudvaron. A csípős hidegtől szinte az ember könnye is megeredt. A kint várakozó utasok egy helyben toporogva, szájukat vacogtatva, kesztyűs kezüket egymáshoz dörzsölve, megváltásként vártak a környező falvakba, közeli városokba közlekedő járatokra. Az elmúlt években elszoktak már az ilyen zord, kemény téltől. A váróterem zsúfolásig megtelt. Hangoskodó iskolások, munkába siető, türelmetlen és ingerült emberek, ráérősen szemlélődő nyugdíjasok várakoztak a város központjából induló autóbuszok valamelyikére. A jegypénztáraknál ülő unott arcú, mosolytalan hölgyek villámgyorsan szolgálták ki a kígyózó sorokat, így akinek még jutott ülőhely, hamarosan kényelembe helyezhette magát a váróban.

A sarokban keresett magának helyet, mint mindig, évek óta minden reggel. Szeretett a sarokban megbújva elhelyezkedni, onnan jól átláthatta a reggeli forgatagot, miközben ő maga szinte észrevétlen maradt. Bár legtöbbször inkább olvasással múlatta az időt, és ritkán fordult csak elő, hogy ne lett volna nála valami útravaló olvasmány. Gyerekkora óta kísérői voltak a könyvek, ezek az ismeretlen világokat és titkokat rejtő, néma, hű barátok. A képzelet szárnyán repítették, szórakoztatták és tanították őt. Vagy egyszerűen csak segítették elmenekülni saját élete elől…

Régebben - amikor még több örömét lelte az emberekben - kitalált magának egy játékot. Megfigyelte az utasokat és próbálta kitalálni a történetüket: honnan jönnek, hová mennek, mivel foglalkoznak, mi a céljuk és a vágyuk, milyen csalódás vagy boldogság érte őket, mit gondolnak a világról – gondolkodnak-e egyáltalán a világról? – s van-e valaki, aki várja őket, úgy igazán?

- Miért is ne? – suhant át rajta váratlanul a régi játék gondolata. És olyan határozottsággal csukta össze az ölében fekvő, megsárgult lapú könyvet, hogy a csattanásra még szomszédja, egy békésen szendergő, szakállas öregúr is felkapta a fejét egy pillanatra. – Hát legyen! –  határozta el, s a hirtelen jött, kósza ötlet mosolyt csalt arcára.

Körbenézett. S ahogy az embereket szemlélte, egyszer csak figyelmes lett valamire. A váróterem közepén paravánok álltak, telis-tele kedves kis gyermekrajzokkal. Kíváncsian felállt és kissé bátortalanul közelebb ment ehhez a kisiskolások alkotásaiból rögtönzött kiállításhoz. Vajon mióta, hány napja már annak, hogy ezt nem vette észre? – tűnődött el. Valamennyi rajzról angyalkák mosolyogtak rá: énekeltek vagy zenéltek, csillogó szárnyakkal repültek vagy vattapamacsokból ragasztott felhőkön csücsültek. Angyalkák… Persze, hiszen két hét múlva Karácsony.

Angyalkák… Régmúlt idők Karácsony estéit juttatták az eszébe, s szinte maga előtt látta az illatos fenyőfát díszítő huncut kis angyalkákat… S a ráncos kis kezeket, melyek oly nagy szeretettel horgolták és szépítgették őket. Most is ott lapulnak abban a gondosan elrejtett,  piros színű, kopott dobozban, amit azóta sem volt még mersze elővenni. Azóta…

- Talán majd idén, talán… – tervezte el, ki tudja hányadszor. Elszorult a torka. Érezte, muszáj leülnie. Újonnan érkező utasok mellett foglalt helyet. Mélyen a gondolataiba merült, s már elment a kedve buta kis játékától. Újra idegesíteni kezdték az emberek.

Két jól öltözött, középkorú férfi harsogva politizált, mit sem törődve a többi utas rosszalló pillantásaival. Egy vastagon rúzsozott ajkú, terebélyes nő időnként bekapcsolódott és rákontrázott, miközben roppant fontoskodással simítgatta ruhája nem létező ráncait.

Közvetlenül mellette tizenéves kamaszok tanyáztak le. Mobiltelefonjaikról csupa zavaros, idegtépő zenét bömböltettek. Fülsértő hangzavar támadt. Egy feketére festett hajú fiú (talán fiú volt?) cigit kunyerált. A lányok ebben a nagy hidegben is csípőjüket szabadon hagyó farmernadrágban feszítettek, és hangosan vihogtak egy nyurga srác olcsó viccein. De igazán nem is beszélgettek egymással, s csakhamar üres tekintettel el is merültek telefonjuk nyomogatásában. Valahol fejhangon hisztizett egy gyerek.

Elege lett ebből a kavalkádból! Már azon volt, hogy az átható hideg ellenére inkább kint várakozik tovább, amikor megpillantotta őt. A szemközti ülésen, édesanyja mellett egy bájos, pisze orrú, fürtös hajú kislányka perecet majszolt. A zajos külvilágot teljesen kizárva, nagy barna szemeit meresztgetve, gyermeki csodálattal és ártatlansággal nézegette az angyalkás rajzokat. Mintha ő maga is éppen most röppent volna le valamelyikről. Időnként anyja fülébe súgott valamit, és szégyenlősen mutogatott egy-egy rajzra. Közben édes kis pofijáról egy pillanatra sem tűnt el a tiszta, meleg, gyermeki mosoly. Néha fel-felkacagott. Gyöngyöző kacagása beragyogta a megfáradt szíveket, akár az első hó, mely váratlanul ünneplőbe öltözteti a kopár, szürke tájat. Megigézte a kislány látványa. Olyan békességgel töltötte el, amilyet már régóta nem érzett. Nem tudta róla levenni a szemét.

De egyszeriben csak elkomorult a lányka arca és mereven nézett maga elé, abba az irányba, ahol az idős bácsi még mindig békésen szunyókált. A felületes szemlélő számára talán hajléktalannak tűnhetett a kopottas öltözetű, barázdált arcú, szakállas ember. Mély álmában feje előre billent és leesett róla szakadt kalapja. A kamasz fiúk ezen elkezdtek hangosan hahotázni és idétlenül visítani. Majd a nyurga felállt és odament a bácsi elé. S egyszer csak egy jól irányzott célzással akkorát rúgott a földön heverő kalapba, hogy az vagy öt métert tovább csúszott. Újra vihogás támadt, majd a csoporthoz érkező újabb fiúk is csatlakoztak ehhez  a komisz tréfához.

Az emberek meg csak ültek ott némán, senki nem szólt egy szót sem, senki nem tett semmit. Volt, aki elfordult, néhányan zavartan pislogtak, s a vállukat vonogatták, jelezvén: semmi közük ehhez az egészhez. Ő is csak ült ott, értetlenül, s egyre csak összecsukott könyve fedelét markolászta. Segélykérően nézett körbe, hátha valaki megmozdul, hátha valaki leinti a kölyköket, hátha valaki csinál végre valamit… A kalap pedig egyre messzebb került gazdájától… Valaki, valaki, valaki!... Fel akart állni, de nem engedelmeskedtek a lábai. Összeszorult szívvel figyelte, mi történik… S az egyre távolodó kalapban mintha a világ minden embertelenségét és közönyösségét meglátta volna... Miért nem mozdulnak az emberek? Miért nem mozdulok én magam is? Mi történt ezzel a megveszekedett világgal? De sokáig már nem volt ideje morfondírozni, mert végre tényleg megmozdult valaki. Aprócska kis csizmái halkan koppantak a fényes kövön. Kis kezében még mindig ott tartotta a félig megrágott perecet, ahogy elhaladt a felnőttek előtt. Felvette a földről a kopott kalapot, amit aztán olyan természetességgel és egyszerűséggel, ugyanakkor mégis olyan méltósággal vitt a bácsihoz, hogy a teremben síri csend lett és csak őt nézte mindenki. Nem ébresztette fel az alvó embert, csak finoman a táskájára tette kalapját, hogy ha majd felébred, rögtön a keze ügyénél legyen. S amíg csendesen visszalépkedett a helyére, még akkor is őt kísérte minden szempár. Amint odaért, édesanyja gyengéden átölelte, s kis arcára újból visszatért az angyali mosoly. Komoly, barna szemei mintha csak ezt üzenték volna: néha csak ennyit kell tenned, így, ilyen egyszerűen!

Zavart meghatottság ereszkedett néhány percig a fészkelődő emberek közé. De aztán lassacskán visszatért és újra felerősödött a lárma, ahogy újabb utasok érkeztek. Mire felocsúdott, már nem látta őt. Csupán a vattapamacsokon csücsülő, csillogó szárnyú angyalkák maradtak utána. És talán még valami más is.

-Igazad volt, Mamikám... A világ mégis jó… és nincsen, nincsen semmi baj!... – motyogta magában, ahogy kilépett a váróból a metsző hidegre. S valószínűleg a csípős szél csalogatta elő szeme sarkából a fáradt arcát végigszántó, lassan pergő könnycseppeket.

Halld meg a Csendet...

 

Halld meg a Csendet...

 

"A csend - állítja a legtöbb misztikus, megvilágosodott mester - maga a Hang, maga a Végső Valóság." Tanaik hatására sokan, sok ezer esztendeje próbálják megtalálni a Csendet. Egy részük befelé - meditációban, lelki gyakorlatokban - míg másik részük kifelé - a barlang mélyén, vagy egy befalazott cella némaságában - keresi azt a csendet, amely a bölcsek szerint magában hordozza a Teljességet. S noha voltak és vannak ma is, akik megélik a Mindenség Csendjét, ők szinte sosem beszélnek róla - mint ahogy arról sem, hogy a Csend keresése sosem vezet eredményre...

Hogy miért nem? Mielőtt erre rávilágítanék, előbb megpróbállak ráéreztetni arra, hogy mit is értenek a tanítók a csenden, s hogy voltaképp mi is a Csend. Nem véletlenül használtam a "ráéreztetni" szót, ugyanis a Csend valóságát szavak útján átadni, logikus elmével megérteni nem lehet. Már maga a feltételezés is abszurd: hogyan lehetne a beszéddel kifejezni a Csendet?!

Természetesen sehogy. Szavakkal a Csend épp úgy kifejezhetetlen, mint a Valóság. A Valóságot sosem lehet elmondani, sosem lehet írott vagy beszélt formában átadni. Nem volt még e Földön senki - s nem is lesz - aki képes beszédben átadni, nem született még egyetlen írás sem - nem is fog - amely képes papíron eléd tárni a Valóságot. S nem azért, mert ne lettek volna, vagy ne lennének most is, akik megélik a Valóságot, ám átadni ők sem képesek.

Mert egyszerűen nem lehet.

Hisz mi is történik akkor, ha egy Mester beszél a Valóságról? Mi is történik akkor, ha egy könyv ír a Valóságról? Beszél róla, s ír róla. A beszélt és az írott szöveg magyaráz és elemez, tanít és értelmez - de a kezedbe nem tud adni semmit. Senki és semmi sem tud neked Valóságot adni, mert a Valóság sokkal több, mint a beszéd, sokkal több, mint az írás. A szó s a szöveg csak egy eszköz, amellyel megpróbáljuk felfoghatóvá tenni a felfoghatatlant. Azért van szükség a nyelv s a kéz fordítására, mert nem éled meg a Valóságot. Keresed, kutatod az igazságot, s közben nem veszed észre, hogy az igazságot megérteni nem, csak megélni, megtapasztalni lehet. Segít, ha hallasz olyan szavakat, amelyeket egy, a Valóságban élő mond, segít, ha olvasol olyan szavakat, amelyeket egy, a Valóságban élő írt - de a tapasztalat akkor is csak a tiéd lehet, mert...

Mert hát helyetted senki sem élheti az Életet.

S ahogy helyetted senki sem élheti meg a Valóságot, senki sem élheti meg a Csendet sem. Úgyhogy a következő soraim sem adhatnak, az alább leírtak sem nyújthatnak bizonyosságot a Csend létezésről. Ám mivel én megélem a Csendet - magam vagyok a Csend - az elkövetkező sorok a Csendben születtek: noha most írok, és a betűkkel egyfajta logikai sorrendet alkotok, valójában a Csendben vagyok, valójában a Csend vagyok. Ha nem kezded el értelmezni, ha nem kezded el magyarázni a szavaimat, ha hagyod, hogy olvasás közben és után egyszerűen csak legyél, akkor talán megérzed, hogy mi nem a Csend. S ha már érzed-érted, hogy mi nem az, akkor a Csend egyszer csak megszületik benned, egyszer csak megszületsz benne.

Tehát, az elkövetkezőkben beszélek majd arról, hogy mi a csend, s mi is az a Csend, majd pedig elmondom, hogy a Csendet miért nem lehet megtalálni, de azt is, hogy miképp lehet megélni.

A legtöbb mester a Csendet a boldogsággal azonosítja. Mivel számodra a boldogság megfoghatóbb egy sosem tapasztalt, misztikus Csendnél, ezért egyfajta örömérzést keresel, amelyet a racionális elméddel a csendhez, a Csend általad ismert jelentéséhez társítasz. Azt hiszed, hogy a Csend tökéletességét akkor tapasztalhatod meg, ha megszünteted magad körül a zavaró zörejeket. Mindez természetes, mert hát mikor a szomszéd kutyája abbahagyja az ugatást, mikor a hibás vízcsap abbahagyja a csöpögést, elönt a boldogság. Így hát megpróbálsz elvonulni a világtól, vagy ha erre nincs lehetőséged, igyekszel minél több olyan alkalmat teremteni, amikor egyedül ücsöröghetsz a lakásod némaságában. Egy pisszenést sem akarsz hallani, mikor meditálva keresed a Csendet, mégis, hiába ülöd kockásra a feneked, mindig találsz valami zajt, ami visszarángat a világba. Ha pedig mégis csak sikerül eljutnod egy katakomba mélyére, ahol vattával betömheted a füled, a várva várt jó érzés helyett elkezd zavarni a némaság. Hirtelen minden halott lesz, a némaságban csak a gondolataid zakatolnak megállíthatatlanul: hiába nem hallasz egyetlen pisszenést sem, a fejedben mégis egyre hangosabb lesz a zaj. S egyszer csak észre veszed, hogy hanyatt-homlok rohansz vissza a civilizált életed jól megszokott neszei közé, mert minél inkább elmélyül körülötted a némaság, annál inkább felerősödik a koponyádban a zsongás

Mert a ricsaj benned van.

A ricsaj a fejedben van.

Tehát az a fogalom, amelyet csendnek nevezel, valójában nem más, mint a zajtalanság. Épp ezért berzenkedsz tőle mind az elme, mind pedig a teremtő tudat szintjén, mert hát ez a némaság élettelen: az emberi csend olyan, mint a csillagok nélküli hideg világűr. Ha sokáig élsz egy zajtalan környezetben, valószínűleg megőrülsz. Nem csoda, mert hát ez a csend nem más, mint egy hiány, az élet nyüzsgésének a hiánya. Ám ez nem a Csend! Ez nem az a Csend, amely a Létezés alapja, amelyről a sok misztikus, bölcs és mester beszélt. A Csend nem a zajtalanság! A Csend nem egy hiány. A Csend valójában tartalom, egy végtelenül hatalmas távlat, egy emberi ésszel felfoghatatlan mélység s magasság. A Csendben minden benne van, a Csendben létezik a zene, a Csendben lüktet az élet, a Csendben összeölelkezve járja végtelen táncát az idő és a tér...

Úgyhogy a Csend nem egyenlő a némasággal. Ezt a szót csak azért használták azok, akik a történelem folyamán megélték ezt az állapotot, mert az emberi elmét leginkább a ,,csend" fogalma vezeti a megélés felé. Mert a Csendben az ego hallgat - s ha az ego hallgat, az Élet beszél. A Csendben az elme hallgat - s ha az elme hallgat, az Élet énekel.

S ha az ego és az elme hallgat, meghallhatod a saját hangodat! A Csendben ott vagy te is, az elme és az ego korlátai nélkül létező Létező. Ha hagyod, akkor a Csendben megindul a teremtés: az agyad állandó zakatolása, őrlődése nélkül szabadon tudsz majd beszélni, írni, festeni, alkotni.

Tehát, a Csendben létezik az Élet, a Csendben létezik a Létezés, sőt, a Csend maga a Létezés! Most persze mondhatod, hogy ez nem igaz, ám ha egyszer képes leszel megélni a Világot önnön valójában; ha egyszer képes leszel ítélkezés, döntés, akarat s magyarázkodás nélkül megélni az Életet, akkor rá fogsz döbbeni, hogy a Létezés maga a Csend! A harsogó élet, az örökkön zsibongó, változó természet, a körülötted s benned megnyilvánuló, minden emberi logika felett álló Élet azért lehet ennyire változatos, mert egy korlátlan nyugalomban, egy korlátlan harmóniában testesül meg: a Csendben.

A Csend a végtelen Élet - nevezd Istennek, ha akarod.

A Csend a végtelen Változás - nevezd Tao-nak, ha akarod.

A Csend a végtelen Halál - nevezd Zen-nek, ha akarod.

A Csend a végtelen Állandóság - nevezd Nirvánának, ha akarod.

Ha majd egyetlen szívdobbanás erejéig megéled a Csendet, érezni-érteni fogod mindazt, amit most elmondtam. S akkor érezni-érteni fogod azt is, hogy az elme kerekeivel, az ego eszközeivel miért nem lehet megtapasztalni a Csendet. S noha a tapasztalat illata átszűrődhet a korlátaidon, noha egy halovány árnyék formájában az elméddel is ráérezhetsz a Csendre, megtalálni, megérteni sosem fogod.

Miért?

Először is: a Csend a korlátlanság állapotában létezik, így hát - miképp az Élet - határtalan. Egy korlátozott kereső képességgel, egy korlátozott kereső eszközzel sosem lehet meglelni a korlátlanságot. Az emberi elme azért nem képes felfogni a Csendet, mert egyszerűen nem alkalmas rá: sötét szemüvegben nem tudod megtalálni a csillagtalan éjben elvesztett fekete gyöngyszemet. Másodszor: az elme határok közötti létezése ellentétes a Csend határtalanságával! A víz sosem fog tudni tüzet találni, mert ha megtalálja, azonnal kioltja: örökkön-örökké keresheti, mert amint megtalálja, azonnal el is pusztítja. Harmadszor pedig: a korlátozott emberi ego a Teljesség, az Élet, a Csend része! Az elme és az ego is a Csendben van, épp csak a nagy keresésben ezt nem veszi észre! A Csend megismerhetetlen: ha keresed, csak elszalasztod, mert nem hallod meg a saját rohangászásod zajától.

Úgyhogy a Csend keresése sosem vezet eredményre. A Csend - akárcsak az Élet, a Létezés vagy a Valóság - megismerhetetlen! Csak megtapasztalni, megélni lehet - s noha a Létezés állandóan gondoskodik neked újabbnál-újabb lehetőségekről, ritkán élsz az alkalommal...

Sokszor láttam már, hogy azok, akik hirtelen megtapasztalják a Csendet, nem akarnak hinni a ,,szellemfülüknek". Nem merik elhinni, hogy nekik sikerülhet valami, ami másoknak problémát okoz. A legtöbben félnek felvállalni, félnek megmutatni önmagukat, mert félnek a többi ember reakciójától, akárcsak attól, hogy valójában nem tapasztaltak meg semmit, csak a képzeletük játszott velük...

Figyelj! Az emberi képzelet valóban hatalmas! Az elme mindent el tud képzelni, majd azt képes úgy kivetíteni rád és a világra, hogy kétségbevonhatatlan tényként könyveled el. Elhitethetsz magaddal bármit: ha akarod, teljesen máshogy emlékezhetsz akár a tegnap történtekre is. Könnyedén generálhatsz magadnak ,,emlékeket" az előző életeidről, könnyedén teremthetsz ,,tapasztalatokat" más világokról, ,,angyalokkal" zajló beszélgetésekről, ,,isteni" találkozásokról...

Tehát, a félelmed jogos, mert mindent el tudsz képzelni. Ez alól egyetlen kivétel van, mégpedig a Csend. Hogy miért? Mert a képzeletednek formára van szüksége - a Csend viszont formátlan. Hogy a képzeleted teremthessen, megfogható alkotóelemekre van szüksége - ám a Csend megfoghatatlan. A képzeleted képeket, hangokat, illatokat, érzéseket és gondolatokat alkot - de a Csend nem kép, nem hang, nem illat, nem érzés és gondolat. A Csend mindennek az összessége, a Csend mindennek a Teljessége! A Csend több mindennél, mit a képzeleteddel kifejezhetsz! Ráadásul a képzeleted mindig hasonul valamilyen tapasztalatodhoz - hogy mennyire, az a képzeleted egyediségén, ,,határtalanságán" múlik. Ám a Csendről nincs tudatos tapasztalatod, ha lenne, akkor a Csenddel kapcsolatban nem használnád a képzeletedet.

Tehát, a Csendet nem lehet megtalálni, nem lehet megismerni, s a Csend nem egyenlő semmivel, amit el tudsz képzelni. Minden hit és bizonytalanság, minden okoskodás és keresés annak köszönhető, hogy szinte sosem tapasztalod meg tudatosan a Csendet. S itt is, mint mindenhol, a Tudatosság a kulcsszó - mert ami nem tudatosul benned, az a számodra nem létezik. Hat rád, de nem tudsz róla. Alapvetően minden ember megéli az élete folyamán néhány másodpercre a Csendet, csak épp nem tudatosul benne az élmény, vagy ha mégis, akkor nem tud mit kezdeni vele. S ez nem is csoda: az ember az egoja korlátainak ,,hála" nem tudja tisztán megélni a számára új eseményeket. Az ismeretlen tapasztalatokat mindig a korábbi tapasztalatokhoz hasonlítja, majd elhelyezi a tekervényei mélyén egy már meglévő polcra.

Úgyhogy, ha meg akarod élni a Csendet, akkor nincs más dolgod, mint megélni a Csendet. Ha a tudatosságod hatására képes leszel tisztán befogadni az Életet, akkor megélheted azt a határtalan Csendet, amelyet most Istennek, Tao-nak, Zen-nek vagy Nirvánának nevezel. Ha képes vagy a gyermek nagyra tágult szemeivel rácsodálkozni az új élményekre, ha képes vagy a Jelenben megélni a pillanatokat, akkor egyszer csak megéled a Csendet, megéled a létezés Csendjét. Az első tapasztalat benned fog megtörténni. Először magadban fogod megtalálni. Ám ahogy elmélyülsz a Csendben, hamarosan észreveszed, hogy nem benned van a Csend, hanem te vagy a Csendben. Majd észreveszed, hogy te vagy a Csendben, de a Csend benned is van, majd azt is észreveszed, hogy nem vagy te sem, és nincs a Csend sem, majd...

Majd a többit meglátod.

Majd a többit megéled.

Fentebb azt írtam, hogy megmondom mi is az emberi csend, s mi is a Csend; azt ígértem, hogy elmesélem, miért is nem lehet megismerni a Csendet, s azt is, hogy miképp lehet megélni a Csendet. Hellyel-közzel szavamnak álltam, már csak egyetlen válasszal vagyok adós.

Hogy miképp lehet megélni a Csendet? Tartsd kezedbe az újságot, nézz fel az égre. Felejtsd el mindazt, amit írtam, felejts el mindent, mi a fejedben kering, majd tekints le az ujjaid között lévő lapra. Nézz mögé a betűknek, nézz mögé a szavaknak, s akkor nem lesz más, csak a Csend, csak...

Csak az üres papír.

 

(A. J. Christian)

Szerelmi láz

Szerelmi láz

Milyen az, mikor a gyönyör kacéran megvárakoztat? Mikor kapujában álldogálsz bebocsátást várva? Mikor belepusztulsz a várakozásba, s a kéj utáni sóvárgás felemészti már-már minden porcikádat? Vársz, mert várni oly jó. Vársz, míg csak várnod kell, de legbelül dübörög, tombol, kitörni készül fogságba zárt szenvedélyed. És te csak megbabonázva, némán nézed a másik szemét. Nem is a szemét, szemének tengerét, melynek mélysége tériszonyt kelt minden érzékedben, és egyre mélyebbre húz, zuhanni hív, és te engedsz a mély csábításának. Hallgatsz, mert csendre intették ajkadat, s mert a beszédnek nincs is helye, csak halk sóhajok szállnak fel az égig, lágyan ölelkezve, finoman követelőzve. Aztán már azért hallgatsz, mert a másik ajka az ajkadon pihen, mint könnyű szárnyú pillangó a virágon. Szárnyait finoman lebbentve hinti rád csókjait. Fájdalmasan kínzó várakozás ez, de íze pont olyan mégis, mint a mézé. Izmaid feszülten, ereid lüktetve követelik a másik édesen kínzó érintését. A mámor kéjes ízét érzed nyelved hegyén, az érintést úgy vágyod, mint szikkadt talaj a gyors záport, amely a terméketlen földet percek alatt újra élettel tölti fel. Csak végre eljöjjön a várva várt pillanat, és a szerelem bársonyos nyelvével érintse az érzékek földjét, hogy az éltető eső után a vágyból beteljesülés sarjadjon! Vársz még, mert az édes kínnak jó íze van, és te kínlódni vágysz. Elégni a mennyek poklán, átadni egész tested és lelked a szeretett lénynek, aki aztán úgy veszi majd birtokba azokat, mintha övé lenne a menny és a pokol birodalma. Míg láztól izzó tested, mint egy kígyó vonaglik a kéj parázsló ágyán, addig lelkedet elönti az áhított nyugalom, mert biztosan érzed, vágyaid határát átlépted végre, és egyre közelebb vagy a megállíthatatlan gyönyör magjához. Mint a természet, mikor megrengeti a föld kérgét, és erejével világokat mozgat meg, végre átéled magát a várva várt csodát, mint valamiféle testedben lezajló ősrobbanást, melynek utózöngéi lassú hullámokban csendesítik le forró testedet.

(Fülöp Beáta)

Wass Albert: Tenger az élet

Wass Albert: Tenger az élet  (részlet)

Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem. Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább. Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban. Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne. Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak. Háborog a vihar, röpít a hullám Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe... Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt. Most is keresem. Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt. Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más. Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább. Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ. Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem. Mindenütt, mindig csak őt kerestem. Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását. Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha asszonyszájra adtam. Egy pillanatra csak. Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik... Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva: Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.

Fogom a kezed...szeretlek!

Bruno Ferrero: Van ott fent valaki?

Fogom a kezed...szeretlek!

Már megint, megint kitört belőled a szomorúság, pedig hányszor, de hányszor megesküdtél, hogy pozitív leszel! Mi az, hogy nem emlékszel? Pedig nem is nekem, hanem magadnak esküdtél

Ugyan már, Te nem vagy senki! Miért gondolod?

Azért, mert nem vagy nádszál karcsú? Kit érdekel? Az én szememben kétszer ekkoraként is csodálatos maradsz.

Azért, mert nem vagy gazdag? Ha egy kezeden meg tudod számolni a barátaidat, akkor már gazdagabb vagy mindenkinél.

Azért, mert nem hiszed el, hogy szeretnek? Én szeretlek. Igazán.

Az én szemem nem látja a kilóidat, a ruhádat, vagy éppen azt, hogy körberajonganak-e. Csak a szemedet. Bele nézek, és a mélyén Téged kereslek

Á, látlak már! Ott vagy, de elbújtál. Hiába. Én így is megtalállak, ha páncélba bújsz, vagy falakat emelsz magad köré. Látlak Téged. Az értékeidet. A Lényeged.

Tehetséges vagy. Miért rázod a fejed? Az vagy. Mindig mosolyt tudsz csalni az arcomra, és egy pillantásoddal felszárítod a könnyeim. Mi ez, ha nem tehetség?

Okos vagy á, már megint kételkedsz. Pedig tényleg. Mindig tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyek, de ne legyen hazugság. Mindig tudsz valamit mondani, ami boldogságot ad. Nekünk adod a legnagyobb kincsed. Magad. És talán észre sem veszed, hogy adod. Nekem. Másoknak.

Most mit csodálkozol? Csak nézel rám a meglepődöttségtől tágra nyílt szemeiddel, de még mindig kételkedés csillog bennük

Bár úgy látnád magad, ahogy én! A szemeimen keresztül egy új világot mutatnék meg neked, és egy olyan oldaladat, amit még talán Te sem ismersz. Vagy nem akarsz ismerni. Pedig gyönyörű.

Azt mondod, elfogult vagyok? Meglehet. De van rá okom: az, hogy szeretlek.

Pusztán azért, mert van, aki nem fogad el, még nem leszel számkivetett. Ne sajnáld magad, nézd: én se sajnállak, hisz nincs is miért. Sokan szeretnek, nemcsak én. Ebben ne kételkedj.

Ne nézz körbe ilyen csúfondárosan. Hogy kik? Nem látod őket, vagy nem akarod látni?

Könnyű elvonulni könnyű hibáztatni, és gyűlölni könnyű meglátni a rosszat. Magadban. A Világban. A jót már nehéz nagyon nehéz.

Ha elástad magad az önsajnálat mocsarában, persze, hogy könnyebb benne feküdni, és azt mondani: senki vagyok, nem leszek több mint venni a fáradtságot, és kikecmeregni.

Ne nézz rám ilyen szemrehányóan! Tudod, hogy igazam van. Ha most nem is, de majd amikor fél éjszaka a plafont bámulod, rájössz Te is.

Kimászni a gödörből iszonyúan nehéz. A hozzá való akarat az életösztön. Ébreszd fel magadban! Engedd, hogy segítsek. Hogy kihúzzalak. Hogy fogjam a kezed.

Hiszen ezért vagyok itt. Hiszen szeretlek. Hogy miért? Nem tudom, ha tudnám, az már nem lenne szeretet.

Nem azért szeretlek, mert szép vagy, hanem azért vagy szép, mert szeretlek. Te tudod ezt, csak félsz. Félsz, hogy egy nap arra ébredsz, hogy elmúlt. De ne félj, nem fogsz.

A szeretet nem tud elmúlni.

Már megint ezt kérdezed Miért, miért vagy te ilyen csökönyös? Csak állsz itt csípőre tett kézzel, és próbálsz szúrós szemmel nézni. Elárulom: nem jött össze. Nem szemrehányást látok a szemedben, hanem félelmet. Félsz a választól, de mégis érdekel. Meg akarod tudni akkor is, ha a szíved szakad meg vele.

Miért mondtam már, hogy nem tudom, ne dacolj mindig! Hogyhogy miért? Mégis miféle kérdés ez?

Szeretlek, mert szeretlek. Csak így. Egyszerűen.

Úgy, ahogy vagy!

Őri István: A szerelem illata

Egyik nap, amikor hazaérkeztél egy hosszú, fáradt nap után, egy pillanatra megálltál az ajtóban, mintha kint felejtettél volna valamit és haboznál, hogy visszamenjél-e érte. Hajadat meg-meg lebbentette az esti szél, mosolyod napfény volt.
- Kerülj beljebb, kedves - mondtam, s te beléptél, táskádat letetted egy székre. Egymásra néztünk, ajkad picit nyitva; hozzád léptem, arcomat arcodhoz szorítottam, megcsókoltalak. Éreztem bőröd illatát és azt, hogy a fáradtság kezd eltünedezni belőled. Kihúztad magad, egyre erősebben öleltél, s én átvettem tőled minden terhet, minden bánatot és rosszat, amit a nap rád rakott. Kivirágoztál, homlokodon és nyakadon az élet apró harmatcseppjei csillogtak, s megéreztem belső tüzed illatát.
A csók végtelen volt, nyelvünk bohón játszadozott egymással, mohón kóstolgattuk egymás nedveit, mert azok a nektárnál édesebbek voltak. Nem szóltunk, mert nem tudtunk szólni, de testünk azt mondta: „Még...”
S amikor már levegőt is alig kaptunk, amikor már semmi nem volt elég, gyengéden kibonta­koztál az ölelésből és azt suttogtad: „Hosszú volt a nap. Csak egy gyors zuhany. Mindjárt elkészülök, kedves.”
Tudtam, ez a szerelem illatainak elrablását jelenti, s azt nem akartam. „Ne menj!” Elmosolyodtál és ott maradtál velem. Lerúgtad a cipődet, lábujjaidat tornáztattad. Én csak néztem elbűvölten a legszebb lábakat, térdre estem és megcsókoltam őket. „Ne tedd ezt, kedves.” mondtad. „Egész nap cipőben voltam...” De annál erősebben szorítottam ezt a két gyönyörűséget és egyre mohóbban szívtam illatukat, mert az a szerelem illata volt nekem: a Te illatod. Amikor ujjaidat harapdáltam, kicsit megremegtél és sóhajtottál, hogy csak én hallottam.
Felálltam, mert látni szerettem volna szemed, orrod, füled, hajad, mindened. Újra magamhoz öleltelek, hajadban bolyongtam, éreztem illatát: az is a szerelem illata volt. Majd a nyakadat fedeztem fel, karodat, kedves kezedet. S te hagytad mindezt, mert jó volt neked. Közben egyre illatosabb lettél, tested harmatos gyöngy-ruhába öltözött, s a fénylő gyöngy-kórus azt énekelte: „Az italod vagyunk. Végy magadhoz, mert látjuk, szomjúhozol, és mi arra rendeltettünk, hogy oltsuk szomjadat.” Elvettem ruháidat, bársony-halmaidról felittam az édes cseppeket, köszö­net­képpen megcsókoltam őket, játszadoztam velük. Újra kisgyermek lettem, aki keresi és meg is találja az élet italának forrását. Rózsabimbóid szárba szökkentek, kinyíltak, kínálták kelyhüket, s én ajkammal elfogadtam őket. Arcom hozzájuk tapadt és hallottam szíved dobogását.
Meglátogattam karjaid hajlatát is, ahol a pici barna selyem-erdők új és új felfedezni valót tartogattak számomra. Játszottam a selyemszálakkal, bolyongtam a selyem-fák között. Selyem-ágak simogatták az arcomat, s csak rohantam, egyre beljebb az erdőben, mert a simogatás jó volt. Amikor megszomjaztam, ajkammal felittam a dúsan párálló szerelem-erdő italát.
Kedves halmaid között tiszta forrásból patakok csordogáltak arra, ahol a nagy titkok rejlenek. Követtem őket egyre lejjebb és lejjebb, mígnem egy puha dombon dús erdőbe értem, amely épp oly bársony-finom volt, mint a kisebb testvérei karjaid védelmében.
Csókoltam a patak medrét, elkóboroltam a meleg barna bársony-erdődben, jártam a szélein, bementem a mélyére is, s talán el is tévedtem volna a sötétben, ha hó-szín combjaid fénye nem mutatja az utat. Bűvös erdőd gyönyörű párába burkolózott és szerelmed illata soha nem érzett vágyakat keltett bennünk. Betelni nem tudtam velük, de tovább mentem ajkaid felé, melyek kaput nyitnak egy másik világba, s amelyeket éppen úgy lehet csókolni, mint amik kedves hangodat adják nekem.
Ajkaid szétnyíltak, forró-ölelőn, s éreztem, hogy minden mozgásban van, minden lüktet, csókjaim nyomán szerelmünknek új bővizű forrásai nyílnak, éreztem a szerelem illatát, éreztem a szerelem ízét és velük sem tudtam betelni. Bejártam barlangod mélyét, megérintettem pici zászlócskádat, amely peckesen magasodott ajkaidból és azt mondta: „Itt vagyok, szép vagyok, nagy vagyok!” S amikor már minden tűz pirosan izzott, amikor már azt hittem, mindent megkóstoltam, azt suttogtad: „Ne várass soká!”
Nem várattalak, felemelkedtem hozzád és egyek lettünk. Szemünkben könnyek csillogtak, mosolyogtunk és pihentünk egymásban. Majd ölelésünk erősödött, csak illatok voltunk, s nem tudtuk, melyik illat kié, de nem is volt lényeges, mert ami egy, ott nincs kettő. Bűvös barlangod szoros gyűrűbe vont, mozdulni sem tudtam, de nem is akartam mozdulni. Lábaid derekam körül tartottak fogva, de fogoly akartam lenni. Ajkunk újra találkozott, nyelvünk újra játékba kezdett, ittuk egymás nektárját újra és újra, mert adni akartunk egymásnak valamit, mielőtt az illatok a semmibe vesznek és a szerelem patakjai elapadnak.
Testünk vad táncba kezdett. A gyönyör szellemét megidézendő, varázsigéket kiáltoztunk, miket néha magunk sem értettünk. Amikor a varázsszavak elfogytak, ősi hangok szakadtak ki belőlünk, sóhajok, nyögések, rekedt boldogságok. A gyönyör szelleme jól értette ezeket, és busásan jutalmazott minket. Majd lassult a tánc, a szellem visszavonult barlangjába, hogy előkészítse a legszebbet, a legnagyobbat, amit egy gyönyörszellem adhat az ölelkező párnak. Vártunk erre a legszebbre mindketten, szinte mozdulatlanul, de a belső tűztől, erőtől korbácsolva.
Amikor éreztük, hogy itt az idő, vagy mert már nem bírtuk a várakozást, újra mozdultunk mind­ketten, s akkor megéreztem kedves barlangod különös lüktetését és valami kis dombocs­kát ott belül, ahol minden meleg, szép és titokzatos. S ahogy táncunk újra kezdődött, a kis domb egyre nagyobb lett, és amikor úgy éreztük, hogy már ez a vég, új forrás fakadt belőled, mindennél forróbb, erősebb, mindennél édesebb. Testünk megfeszült, újra előtörtek az ősi hangok, de most sokkal erőteljesebben, mint korábban. A sikolyok nem akartak véget érni, közben a szerelem nedvei és illatai kitöltöttek és betakartak minket. Úsztunk egymásban, ittuk a mennyei italt, és nem engedtük el egymást.
Meleg barna selyem-erdőid édes vizei a beteljesült szerelem új illatát sugározták felém. A szerelem illatától megrészegültünk, elbódultunk, csendes álomba merültünk, egymásban maradva, mert az nem lehet, hogy elváljunk.
Álmodtunk erdőkről, ahol hatalmas fák nőttek, selyem-szárnyú madarakról, és egy kristály-patakról, amelyek vize belőlünk fakadt. És láttuk, ahogy kiemelkedik a habokból egy gyönyörű gyermek, felénk nyújtja kis kezeit, s mi kézen fogva elindultunk felé.