Van az emlék…

 

"Van az emlék…

 

Ami sok emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

 

Igen, létezik ilyen emlék."

 

(Csitáry - Hock Tamás)

Kun Magdolna - Halk ima

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kun Magdolna - Halk ima

 

Ma anyámért és apámért mondok halk imát.

Abba súgom könnyhullatva a szeretet szavát,

hogy odafenn is érezzék, ott se feledjék,

őrizem még szíveiknek édes melegét.

 

Halk sóhajú imáim mind az égbe szállnak,

ott adnak majd hangot a szeretet szavának,

mely elmeséli nékik, hogy nincs oly távolság,

amin a szív üzenete ne hatolna át.

 

Ma anyámért és apámért mondok halk imát,

abba rejtem köszönetként a gyermeki hálát,

mely elmondja helyettem, hogy ők voltak nekem

azok, kiket mindenkinél jobban szerettem.

 

Wass Albert: Sóhaj

Wass Albert: Sóhaj

Istenem, hogy fut az idő!

Ma még vagyunk, holnap már nem.

múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat befújja lassan

vörös avarral az őszi szél.

S hogy kik is voltunk:

az sem tudja már,

ki rólunk beszél.

 

Csak mennek, csak mennek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csak mennek, csak mennek

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

egymás után sorban, csendesen haladnak.

Arcukon szelíd mosoly, lelkük mélyén béke,

így vonulnak alázattal a Jóisten elébe.

 

Hirtelen mentek el, még el sem köszöntek

mindazoktól, akiket nagyon szerettek,

kiknek részei voltak, kik hozzájuk tartoztak,

kiket legbecsesebb ékként szívükben hordtak.

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

egymás után sorban, csendesen haladnak,

Szemükben már nincs félelem, nincsen fájdalom,

békét leltek, megnyugvást ott a másik oldalon.

 

Amit itt hagytak, az a temérdek, sok-sok kihullt könny,

ami az itt maradottaknak szeméből tör föl,

mikor rájönnek, hogy szeretteik hirtelen halála

egy démoni erő javait szolgálta.

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

lelkükben már nincs helye bosszúnak, haragnak,

mert meglelték Isten mellett azt a lelki nyugalmat.

ami levett vállaikról minden fájdalmat.

 

Legyetek ott fenn az égben nagyon boldogok,

és örüljetek annak, hogy nektek megadattatott,

helyet kapni odaát, abban a szebbik világban,

ahol az életnek éppen úgy folytatása van.

 

(Kun Magdolna)

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

 

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

 

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

 

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

 

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

 

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

 

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

 

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

 

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

 

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

 

Ám ezt meg se látod

– tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

 

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

 

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Valahol az életen túl

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Valahol az életen túl

 

Valahol az életen túl,

szólal a csend,

ahogy nem mozdul

semmi sem,

csak a lélek húrja zeng,

 

egy elhalkult sóhaj,

egy apró mozzanat,

ahogy tépi a szív-hangokat,

és körbefonja az éji fátyol,

amit őrizünk egymásból,

s felfénylik a hajnal

a csillag porából,

 

valahol az életen túl,

kifeszült szárnyon,

rebben az időtlen létezés,

egymáshoz közel - és távol,

csak a szeretet emel önmagához.

 

(Anett Baki)

Ha egyszer

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha egyszer

 

Ha egyszer elfelejteném hogy mennyire szeretlek téged,

ne mondd akkor azt nekem, hogy... megígérted.

Ha eltudlak feledni, akkor én már a valóságtól messze járok,

és talán buta dolog... de biztosan a széllel is vitázok.

Csak nézz mélyen a szemembe akkor... csendben...

és csak annyit mondj nekem... jól van... rendben.

Ölelj szorosan magadhoz, hiszen az út amire akkor lépek...

messze visz, de az ölelésedben semmitől sem félek.

Ott lesz velem mindig, és amit abban a világban látok...

segíti az utolsó ölelésed... hidd el...bármerre is járok.

 

(Léria Dipán)

Tóth Juli - Mit vinnék

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tóth Juli - Mit vinnék

 

Azt kérdezed tőlem:

- mit vinnék magammal,

amikor a lelkem összeér

a Nappal?

 

Elvinném az erdő

tavasz - illatát,

Aranyló mezőknek

pacsirta - dalát.

 

A friss kenyér ízét,

az otthon melegét,

Milliónyi álmot,

álmokból szőtt mesét.

 

Vinném gyermekszemek

tiszta ragyogását,

Dolgos, öreg kezek

lágy simogatását.

 

Harang kondulását

rózsa fehérségét,

Anyák imádságát,

temetők békéjét.

 

Vihetnék-e többet,

még szebbet magammal:

amikor a lelkem összeér

a Nappal?! -

Drága jó nagyanyám , örökké míg élek szívemben élsz nékem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyanyámmal ültünk a verandán ketten

az életéről beszélt , és én hallgattam csendben .

Olyan jó volt látni szeme csillogását

minden benne rejlett bánat , és boldogság .

Két kis ráncos kezét az ölébe fektette

bizony az élet őt , soha nem kímélte .

Annak ellenére a sorsot nem okolta a

Jó Isten a gondját mindig megoldotta .

Amikor a munka őt kifárasztotta , még

akkor is, megbékélt lélekkel gondolt a holnapra .

- Kislányom mondta , soha nem felejtem , a

szavai most is itt csengnek fülemben .

A jóság , és szeretet munkálkodjék benned

még ha néha bizony komisz is az élet .

Haragot ne táplálj senkivel sem szemben

ha kővel megdobnak , dobj vissza kenyérrel .

Drága kicsi lelkét visszasírom sokszor

törékeny kis testét megölelném százszor .

Az a sok - sok kérdés , ami itt maradt még

bennem , választ kérnék tőle , s megnyugodna lelkem .

Magamra maradtam , egy üres székkel a verandán

minden szép elmúlik , az élet gyorsan elszáll .

Tűnődöm magamban miközben a kósza felhőket nézem

drága jó nagyanyám , örökké míg élek szívemben élsz nékem.

 

Én csak

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Én csak

 

Én csak egy könnycsepp vagyok arcodon,

rajtad múlik, hogy az öröm vagy bánat,

jéghideg lehelet nyalja meg ajkadat,

vagy forró csókom égeti oly édes szádat.

 

Én csak egy vándorló lélek vagyok az időben,

tőled függ, hogy találkozunk e most éppen,

vagy várnunk kell még ezernyi évet,

hogy beteljesedjen szerelmünk a kozmikus térben.

 

Én csak tanítani jöttem neked a szeretetet,

neked kell eldönteni, akarsz e tanulni velem,

kőbe vésett tudás, mely a legnagyobb,

átadom ha szíved megnyitja szívem.

 

Én csak a mosoly vagyok ajkad szegletén,

te érzed, vállalod e, hogy arcodon ránc legyek,

mikor önfeledt mosollyal elhagyod a létedet,

követlek, hogy újra felismerj, utánad megyek.

 

(Dóró Sándor)

Jusson eszedbe ez...

 

"A virágok arra tanítanak, hogy semmi sem örök: sem a szépség, sem a hervadás (...) Jusson eszedbe ez, ha örömet, fájdalmat vagy bánatot érzel. Minden elmúlik, megöregszik, meghal és újjászületik."

 

(Paulo Coelho)