A kor nem a DNS-ünkben van

 

A kor nem a DNS-ünkben van

 

Az öregedés az agykontroll programja. Hazugság, hogy az emberek öregkorban halnak meg, mert a DNS-ünk számára nincs "kor" a sejtekben.

A szervezetünkben lévő sejtek folyamatosan megújulnak, még az időseknél is.

Sok hiba van a sejtszaporodásban, de halálunknak mindig van biológiai-érzelmi oka.

Addig nem olyan könnyű az embernek meghalni, amíg a szív és a tüdő nem áll le.

Az emberek nem öregkorban vagy betegségben halnak meg, hanem érzelmi konfliktusaikban, amelyek ehhez az öregedéshez és későbbi halálhoz vezettek.

A DNS-ünknek nincs kora..

Az öregedés a negatív gondolkodásból és a dominancia alacsony rezgésű állapotából származik.

Hacsak nem vagyunk abban a korlátozó hitben, hogy normális megöregedni, nem öregszünk meg, vagy legalábbis nem olyan ütemben, hogy az öregedés "normális".

 

Ez azért van, mert :

 

- a bőrünk 3 havonta regenerálódik

- vér 6 havonta

- a tüdő minden évben megújul

- a máj 18 hónap alatt meggyógyul

- az agy 3 évente teljesen megújítja sejtjeit

- a csontváz 10 év alatt teljesen regenerálódik

- 15 év alatt minden izom és szövet regenerálódik

- még a személyiségünk is 7 évente megújul.

 

A regenerációnkat minden eszközzel biztosítanunk kell - élelem, levegő, víz, és mindenekelőtt önmagunkról szóló gondolatok és információk.

Egy titok, amit gondosan eltitkoltak előlünk, hogy a DNS-ünk nem tartalmaz adatokat az öregedésünkről.

Az öregedési programot kizárólag a fejünkben hozzuk létre, a közegben szerzett hitünk által, amelyben születtünk, nevelkedtünk és élünk.

Annyira gyökeret ver bennünk a narratíva, hogy elhisszük, ez a normális: élet, öregedés és halál.

Szerencsére a valóság teljesen más. Elveszünk a múltban, vagy agyon tervezzük a jövőnket, a jelent alig érintve.

Valójában rendkívül fontos, hogy hagyd magad mögött a múltat, lépj előre, de élj a jelenben és változtasd meg az elmédet.

 

Joe Dispenza, Bruce Lipton és több haladó szellemű orvos ugyanezt támasztja alá, és tanítja.

Dispenza meditációi képesek arra, hogy elvégezd magadon ezt a munkát. Használd őket!

Megöregedsz, ha túl racionális vagy...

 

"Akkor öregszel meg, ha mások kezében hagyod az életed, amikor már nincs benned tanulni vágyás, amikor elhiszed, hogy csak húsz évesen leszel szerelmes.

Megöregedsz, ha túl racionális vagy, mert a racionalitás bezárja a képzelet kapuit, levàgja a szárnyakat, ketrecbe zàrja az álmokat. Öreg vagy, amikor már nem vágysz a csodálkozásra.

 

(Alicia S. Lorenzi)

Csók Ilona: Árnyékban...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csók Ilona: Árnyékban...

 

Mikor az árnyak egyre nőnek,

Nincs már értéke az időnek.

Egybefolyik nappal és éjjel,

Gondolat röpköd szerteszéjjel.

Kapkodsz utána félve, ijedten,

Jaj, mit akartam? Hova is tettem?

Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,

Holnapra pedig elfelejted.

.

Régi emlékek, szép gyermekkor,

Mintha ma lenne, mondtad sokszor.

Kedves arcok, akik szerettek,

De a nevüket már elfeledted.

Aztán ha egy név fel fel révül

A múltnak zúgó tengeréből,

Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod

A vonásokat már nem találod.

.

Utunk végén másképp kell élni.

Őszi avarban csendben lépni.

Amit nem találsz emlékedben,

Keresd ott belül a szívedben.

Halk, rég hallott melódiákat,

És átélhetsz apró csodákat.

Ne kapaszkodj a múltba váltig,

Csak érzéseid őrizd halálig.

.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg

Mikor az árnyak égig érnek

 

Az öreg nő szerelme

 

Az öreg nő szerelme

 

Az öreg nő hatvanegy éves. Papíron. Papír nélkül pedig kimondani sem meri, mennyi. A szerelmet már hírből sem ismeri, vagy, ha felé hozza a szél, elhessegeti, mert az öreg nőknek nem jár bódulat. Ki hinné el, hogy a test rejtekében a szív nem akar öregedni?

Tudja ezt mindenki, csak restelkedve hallgat róla, mert a szerelem csak a fiatalság kiváltsága. Nem illik már megbolondulni egy bizonyos kor után. Öregen már minden nevetséges. Ami egykor friss és lángoló volt, az már hervatag és csúnya. A szerelem is lassan megbarnul, mint az asztalon felejtett alma, amit először a legyek kóstolgatnak, majd azok is otthagyják, hadd rothadjon egymagában. Amikor meg már észbe kapunk, akkorra a gyümölcs megpuhul, ráncossá nyomódik egykor roppanó héja és belül a kásás hús hiába édes, nem kell senkinek.

 

Senki nem várja, hogy ebben a korban megcsapja valami, ki mondani is fura-érzelem. Már nem ébred reggelente virágos hajnalra, inkább csak csendesen kievickél az ágyból, és az jár a fejében, vajon este tett tápoldatot az öntözővízbe, vagy megint elfelejtette, mint a múltkor. Ezért biztos, ami biztos, cseppent egy-kettőt a cserepek földjébe, bízva, hogy nem fog megártani a virágoknak. Arra gondol, ezt most nem fogja elfelejteni, mert kora reggel még friss, még nem fáj a bal térde, és a csípője sem. Tudja, fodrászhoz kell mennie, mert az őszülő haj látványát nem bírja. A sárgás, aszott tincsekről a múmiák jutnak eszébe, ő meg még nem vár balzsamozásra.

 

Aztán mégis valaki odafenn, vagy ki tudja hol, úgy dönt, megtréfálja a földi halandókat és megbolondítja őket, hogy ne unatkozzanak olyan nagyon, de ő sem, mert figyelve a lenti létet, néha belefacsarodik a mindenekfelettvaló szíve is, ha van olyan. És a szerelem jön. Pontosan olyan észrevétlenül, mint negyven-ötven éve. Besurran az úgy felejtett ajtó résein, és mire az ember észbe kapna, megdobogtatja a fáradó szívet. Ez a szív nem beteg, nem üres, csak épp szunnyad. Hasonló a téli fákhoz, csak a tavaszi napsütés már nem éleszti fel, legfeljebb finoman átmelegíti.

 

Rémisztő megtapasztalni, amikor a szunyókáló szív ébredezni kezd. Megdobban, mint régen, csak a fiú lett időközben más. A tekintete és a mosolya ismerős, de a tartása már nem feszes, és arcáról eltűnt a gőg. A hiúság is kevésbé emészti, és nem akar már mindenáron kockahasat. Már annak is örül, ha ütemesen gyalogol, és a túloldalról integető szomszédot nem keveri össze a postással. És ez a fiú, akinek öregember ruhája van, hirtelen kihúzza magát, ha meglátja a lányt. Hatvan feletti teste mintha cövekbe feszülne. Táncra hívja, és már nem fél attól, hogy porosra tapossa fényes cipellőjét.

 

Igen, így kezdődik egy végtelen történet. Egy nyári estén, amikor összegyűlnek az álruhás fiúk és lányok, hogy egymás kezébe kapaszkodva nevessék ki a vénülő időt.

 

A tangó a legszebb, mert ott andalító zene ütemére kúszik az ember szemébe az emlékezet. A csípők lágy ringása alatt málnaillatú lesz az este, és az öreg nő megérzi, hogy újra pezsegni kezd fonnyadó ereiben a vér. Felizzik benne a szerelem alvó tűzhányója, és ebbe a furcsa izgalomba belepirul a lány. A fiú elmosolyodik és időrágta arcába egy pillanatra visszaköszön egy halványodó emlék.

 

Fogja a lány derekát, magához húzza és legszívesebben engedné hátra dőlni, ha nem félne attól, hogy elejti. A lány szeretne valami cifra lépést tenni, de eszébe jut a térde, ezért finoman visszatereli magát a mostba és reméli, nem kell semmiféle óvatlan mozdulattal ráébresztenie kettejüket a valóságra.

 

Az öreg nő nem álmodozik, mégis messze réved, és alig hallja, amikor a tánctanár párcserét rendel. Elengedi szerelme kezét és féltékenyen figyeli, ahogy az más kezébe fonódik. Hozzá is odalép egy úr, akinek fogsora talán új, de ügyetlen orvos keze munkája, így nagyobb a kelleténél. Lehajtja a fejét, hogy el ne mosolyodjon, hiszen ebben a korban duplán fáj a nevetés. Fáj, mert az idő felerősítette az érzékenységet, és amiatt is, mert a hiúság sose hal meg. Tétován a másik után néz, és amikor azt látja, hogy szerelme ugyanúgy nevet, mint vele, akkor megérti, hogy az idő nem festi át a nagy érzelmeket. A fájdalom mindig is fájdalom marad, ahogy a bánat is, míg az öröm, na, az talán felértékelődik.

 

A tangó véget ér, és a nyár végi estében a lugas megtelik limonádéra szomjazó táncosokkal. A férfiak felemelt fejjel, gerincüket egyenessé igazító léptekkel járulnak a pulthoz és két pohárral kérnek, mert szívük hölgye is szomjasan várja őket.

 

Szétnéz, meglátja a fiút, aki háttal áll neki. Válla csapottabb lett és a zakó sem áll olyan ragyogóan rajta, mint rég, de őt elvarázsolja. Szeretné megsimogatni, szólni neki, hogy vár rá, mégsem teszi. Megtanították várni és hagyni, hogy a férfiember lépjen. Ő csak finoman jelezhetne, ha az megfordulna. Nem teszi. Kedvesen flörtöl a fiatal pultos lánnyal, aki sosem fogja már észrevenni benne a férfit. Legfeljebb cuki nagypapaként kacsint rá, és el sem tudja képzelni, hogy az a hajlott hátú, aki előtte áll, egykor kerítéseket mászott át pár orgonaágért. Neki az öreg nem történelem, nem régi kaland, csak egy megroggyanó kabát és egy félrecsúszott nyakkendő.

 

És a fiú megkapva a két poharat nevetve megfordul. A jégkockák hűtik a markát, a narancsillat felkúszik az orrába és ingerli. Játékos tekintetét a lányéba fonja és vállával mutatja, jönne ő, ha nem lenne hatalmas a tömeg. A lány nem siet, hagyja, hogy elvergődjön hozzá, mert akkor szép a találkozás, ha nem siet elébe. Hosszú, lassuló pillanatok alatt megérkezik a kék szemű, átnyújtja az italt. A lány megfogja, bizsergeti tenyerét a hideg pohár. Szíve nagyobbakat dobban, mert nyert, mert neki vitte, nem annak a másiknak. Erre a gondolatra majdnem kibuggyan belőle a nevetés. Van, ami nem változik, nyugtatja magában. És tényleg. Belekortyol. A langyos nyár szele meglebbenti frissen festett haját, ami nem lófarokban van, mint egykor.

 

A hangosodó zene morajában alig hallja, hogy a férfi odahajol hozzá, és fülébe súgja, hogy mennyire szép! Amikor végre megérti, az öreg nő szerelmes tekintettel rábámul és elpirul, ahogy negyven évvel ezelőtt is.

 

(Imre Hilda)

Csakis melletted jó lenni! semmihez sem hasonlítható boldogsága...

 

" Az erotika nem múlik el, amíg az ember él, legfeljebb lelki érzéssé szelídül.

Amikor a virágzás elmúlik, természetesen a vágy minősége is megváltozik.

Az öregkor erotikájáról keveset beszélnek, pedig van.

Él mint gyengédség, mint melegség, mint "már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet".

Hozzáérni a kedvesünk ismerős, fehér hátához, rátenni kezemet a kezére más, mint az ölelés. Nemesebb, finomabb.

" Betakarlak, hogy ne fázz! És: " Köszönöm, hogy betakartál."

Ez a " Jó melletted lenni!" -sőt, a Csakis melletted jó lenni! semmihez sem hasonlítható boldogsága.

És a " Ki tudja, meddig lehetek még melletted" szomorúsága.

A fiatal találkozás erotikája heves és forró.

A búcsúzásé fájdalmasan boldog.

Az első látásra született szerelem éppolyan csodálatos lehet, mint az utoljára látás megrendítő szépsége.

Az elsőben ott van a sóvárgó várakozás.

A másodikban az elengedés. "

 

(Müller Péter)

Jusson eszedbe ez...

 

"A virágok arra tanítanak, hogy semmi sem örök: sem a szépség, sem a hervadás (...) Jusson eszedbe ez, ha örömet, fájdalmat vagy bánatot érzel. Minden elmúlik, megöregszik, meghal és újjászületik."

 

(Paulo Coelho)

A szeretet titka: nem felejteni.

 

"Az öregedés mindannyiunk maszkját felismerhetetlenül megváltoztatja.

De ha valakit szeretsz, alig változik a szemedben. Ötven év múlva is azt érzed, mint amikor először találkoztál vele. Ismerem!"

 

(Müller Péter)

A nyugalom, a csend és a béke ...

"Amíg az ember fiatal,tökéletes akar lenni.Fontosnak érzi. Aztán az évek elrepülnek és már egészen mást tartunk fontosnak. A nyugalom, a csend és a béke az, ami boldoggá tesz, meg a napfény, a gyönyörű virágok, ahogy csendben nyílnak, hogy elkápráztassanak bennünket!"

 

(Szép idők)

Az évek múlásával tisztán látod...

"Ahogyan öregszel, és az évek múlása mind erősebb és erősebb lenyomatot hagy a testeden, úgy gyűlik benned az élettapasztalat. Egyre tisztábban látod, hogy kit és mi célból sodort utadba az élet, kihez van közöd és ki az, akihez nincs. Ki az aki a lelked simogatja, és ki az aki fájdalmas leckéket osztogat...

Az évek múlásával tisztán látod, hogy hol van az a hely ahol szeretnek, és ahol béke van... S azt is hamar észreveszed honnan kell minél hamarabb tovább állni.

Nem másért, másokért teszel meg dolgokat mint annyiszor régen, hanem önmagadért.

Az évek múlásával édesebbé, ízesebbé válik az élet..."

 

 

(Czernay Hajnal)

"Ahhoz nagyon kell szeretni valakit ott belül...

 

"Ahhoz nagyon kell szeretni valakit ott belül, egészen belül, hogy egy kapcsolatot ne romboljon szét az Idő, hogy a mulandóságnak ebben a körtáncában, új és új jelmezek, maszkok és jellemek mögött fölfedezd, hogy ő azért mégis ugyanaz - az öregedés nem fogott ki rajtatok. Az érzelmek is megváltoztak: a lázas szerelemből parázsló, szelíd szeretet lett, a megkívánásból lelki vonzalom, a vonzalomból mély sorsközösség és megszokás, s ha ez így történik, nem bántanak a műfogak, az őszülő hajszálak, az elfonnyadt arc és a táskás szemek, nem zavar az sem, hogy az öregedés a lélekben is jelentkezik..."

 

 

(Müller Péter)

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt..

 

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,

amíg a lelkem égőn rátapadt,

s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:

az ifjúság már tőlem elszaladt.

 

Lemostam minden kendőzést magamról,

hajamat sem festettem újra már,

mint vert vezér, a fegyverem leraktam,

s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

 

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,

fejemen, ím, örökös hó ragyog,

így hordozom ezüstös koronámat,

és hófehéren újra szép vagyok.

 

E szépség más, mint volt az ifjúságé,

nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,

magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,

és ez a szépség nem lesz hűtelen.

 

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm

az életen, mely szép és változó,

hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,

így hömpölyög a nagy és mély folyó.

 

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,

mert minden élet mérhetetlen kincs,

napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,

ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

 

 

Ha lehetséges, élvezned kell az életet...

Az interneten találtam meg a 83 éves nagymama levelét, amelyet barátnőjének címzett. Muszáj megosztanom, hogy minél előbb megtapasztald te is azt a pozitív felfogást, amivel rendelkezik a hölgy, mielőtt még késő lenne…

”Kedves Bertha!

Egyre többet olvasok és egyre kevesebbet takarítok. Az időt csendes szemlélődéssel töltöm és már nem aggaszt a gaz a kertben. Több időt töltök a családommal és a barátaimmal, kevesebbet dolgozom.

Ha lehetséges, élvezned kell az életet, nem csak megtűrnöd. Én most próbálok erre rájönni és végre elkezdeni értékelni.

Már nem spórolok magamon. A különleges alkalmakra tartogatott porcelán csészéimet akkor is előveszem, ha mondjuk leadok fél kilót vagy kitakarítom a fürdőszobát.

A legszebb ruhámat veszem fel, amikor a piacra megyek. Úgy gondolom, hogy ha sikeresnek látom magamat, könnyebb lesz elköltenem a pénzt.

Nem várok fontos eseményre, hogy feltegyem a kedvenc parfümömet. Akkor is magamra fújom, ha a bankba vagy a kórházba megyek.

Már nem használom a “majd valamikor” és a “majd egyszer” kezdetű mondatokat. Ha valamit megéri látni, hallgatni vagy megcsinálni, én most azonnal akarom.

Nem tudom, mit tennének mások az én helyemben, hisz ők már nem lesznek itt holnap. Azt hisszük, hogy az élet csak úgy jár nekünk. Azt hiszem, hogy ők, akik elmentek, még meghívták volna magukhoz az összes családtagjukat és néhány barátjukat. Talán felhívtak volna valakit, ha lett volna rá lehetőségük, hogy bocsánatot kérjenek múltbéli szavaikért és tetteikért. Szeretem azt is gondolni, hogy elmentek volna egy jó étterembe, ahol a legjobb ételt kérték volna. Csak tippelni tudok, de már sosem fogom megtudni.

Én nem csinálok efféléket. Azt viszont nagyon megbánnám, ha nem írnám le minden hozzám közel állónak a fontos szavakat, amiket mondani szeretnék nekik. Az pedig nagyon fáj, hogy olyan kevés alkalommal mondtam a szüleimnek és a férjemnek, mennyire szeretem őket.

Próbálok nem spórolni és nem halogatni azt, ami nevetést és boldogságot hozhat az életembe.

Minden reggel, amikor kinyitom a szememet, azt mondom magamnak, hogy ez a nap különleges lesz. 

Minden nap, minden perc, minden lélegzetvétel valóban ajándék!

Az élet talán nem olyan meccset hozott, amiben szívesen játszottunk. De amíg itt vagyunk, táncolhatunk. ”

Forrás: motiwwoman.com

Arra van szükségük, amit ők is adtak nekünk:

Becsüld meg a szüleid, akármennyi idősek is!
Egy megható történet, ami rávilágít arra, milyen fontosak a szülők.
 

Összejött a család, a 82 éves apuka a kanapén ült, a 47 éves fiával. Egyszer egy madár szállt az ablakpárkányra.

Az apuka megkérdezte a fiától, mi az? A fia elmondta, hogy egy galamb. Kis idő elteltével újra megkérdezte az apuka, hogy mi az az ablakban? A fia újra válaszolt, hogy az egy galamb. Pár perc elteltével az öreg édesapa újra megkérdezte a fiától, hogy mi van az ablakban? A fia ekkor rákiabált, apa az egy galamb! Nem igaz, hogy nem érted meg, már háromszor elmondtam neked.

Ekkor bejött a fiú nővére, aki 5 évvel idősebb nála és szomorúan megkérdezte az öccsétől:

- Te már elfelejtetted, milyen voltál gyerekkorodban? Elfelejtetted, hányszor kérdezted meg a szüleinket ugyanarról? Elfelejtetted, hogy mikor lementünk a boltba, minden kutya, macska, fa és autó miatt meg kellett állni, mert mindenre kíváncsi voltál? Elfelejtetted, hogy apánk milyen türelemmel magyarázott el nekünk mindent? Elfelejtetted, hogy a kedvenc mesédet minden este felolvasta neked, pedig már legalább ötvenszer hallottad? Elfelejtetted, mennyire kedves és türelmes volt, amikor te idegesítően viselkedtél?

A fiú kiment a konyhába, ivott egy pohár vizet. A szemei könnyesek voltak és ekkor csak annyit mondott a nővérének:  - Igazad van!

Nem egyedi eset, sajnos gyakran megtörténik, hogy nincs türelmünk idős szüleinkhez. Mikor úgy érezzük, hogy már egyszerűen nincs türelmünk és legszívesebben rájuk kiabálnánk, akkor emlékezzünk arra, hogy a szüleink milyen szeretettel neveltek minket. Akkor is volt hozzánk türelmük, amikor mi hisztiztünk, ők pedig fáradtak voltak.

Amikor csak lehet, töltsünk több időt a szüleinkkel és legyünk velük kedvesek, mert ők is azok voltak velünk. Arra van szükségük, amit ők is adtak nekünk: szeretetre, időre, türelemre!

(http://nyugdijasok.hu)

Kitárt ablakok után ...

Kitárt ablakok után

Ülve a félhomályban, a lusta csend ölelte meleg szoba karjai között, elmerülök a múltban és kérdezem a jövőt.

Beszélgetnék az emlékekkel, régi szerelemmel, kérdeném, merre vagytok már, de csak magam képét látom a tükörben. A gyermekkor messze már, az ifjúságnak lehelete sincs, a tegnap még ismerős. Régi lemezek és megfakult képeslapok, távolról hullámzó dallamok, előbuggyanó könnyek. Ez az Élet? Vágyak és reménytelenül múló felhős nappalok, hideg, súlytalanul feketén baktató éjek monoton dobolása?

Lázadok. Lesöpröm ölemből a fényképalbumot, letörlöm az emlékek könnyeit róla és tovább lázadok. Megtiltom magamnak a múltidézés misztikumának bánatos-bús perceit, elteszem a régi lemezek dallamát a polc mélyére és száműzöm a régmúltat. Mert élni akarok. Élni akarok még egy kicsit, mosolyogva, légiesen repülve és boldogan. Könnyek és sírós délutánok, esőképek és borongós őszi hangulat nélkül, jókedvűen és mosolyogva akarok élni. Úgy, mint még eddig sohasem. Az elhatározás végleges és azonnali cselekvésre ösztönöz.

Félrehúzom a nagy ablaktáblákon a nehéz függönyt és a napsugár elárasztja az eddig homályba burkolódzó székeket és a kecses asztalon táncot jár. Leheletnyi csókot ad a kanapé karfájára és tovalibben, mint egy sóhajtás. Utána tekintek, már a szekrény sárgaréz fogóján jár és ajtaját kitárja.

A szekrény mélyén fekete csönd ül, régen látott holmik búslakodnak, porosan elfelejtve, némán tűrik sorsukat. Kirángatom a polcok aljáról a fehér csipkeruhát és a fekete kosztümöt, a színes pólókat és a régen oly kedves nadrágok után nyúlok, majd a kiskabátok, szoknyák, harisnyák tömegéből előkerül egy farmer is. Legvégül a feszes farmer és a fekete póló mellett döntök. A szekrény üresen és felháborodva tátog a kiürítés ellen, de semmit nem tehet, a holmik már a tisztaság előszobájában sorakozva várják sorsukat.

A tükör előtt elképedve megállok. Közelebb hajolva sem hiszem el a képet, nem tetszik, lázasan keresem a régen használt krémek és beszáradt kacatok között a szemfestéket, talán még használható. Feltűzöm a hajam, - no, ez egészen jó lesz – be egy fülbevalót, és a kép alakul. Mosolyom már magabiztosabb, a ráncokat kezdi elsimítani a Remény. Magas sarkú cipőben tipegek az ajtóig, kicsit gyakorolom a járkálást, és az előszoba nagy tükre rám kacsint. Megállok, visszanézek és majdnem elégedetten lépek ki az ajtón.

Elsétálok a kirakatok előtt, jegeskávét rendelek a belvárosi teraszon és unatkozó turista módjára bámészkodva sétálok a Vároldalban.

Beseprem az elismerő pillantásokat, magamban jókat kuncogok a mérhető változáson. Utam a Lánchíd felé vezet, gondolataim a Duna felett messze repülnek. Nézem a hajókat, a sirályokat és a parton sétáló párokat, a rakparton autók suhannak, lüktet a város. Erősödik a szél a Duna felett, sietve lépkedek, a kőoroszlán sajnálkozva figyeli immár botladozó lépteim, leintek egy taxit és a kertkapuban már lehúzom a cipőmet. Letörlöm a finoman megrajzolt és oly gondosan felépített sminket majd laza nadrágba bújva belekuporodok az olvasólámpa alatti kényelmes karosszék ölébe.

Visszaidézem az elmúlt órákat, a jegeskávé ízét, az ősz úr elismerő pillantását és a város nekem küldött mosolyát. Jókedvű délutánjaim elindultak és édes virágillatot hoznak.

Kitárom az ajtót és az ablakot, engedem, hogy befújja a Szél az Életet.


(Kuthy Zsuzsa)

Deresedő

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Deresedő

Jaj, hát ne búslakodj, Ember, oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, csitulj, nem hagyom
hogy berepessze a tükröt a felismerés.
No ne ráncold bölcsre édesen homlokod,
nem kell nagyító, ne hunyorogj-gyanakodj,
a retusálandó rész egész kevés.

Hogy nyomot hagytak rajtunk az évek?
Igen, elkopik naponta egy réteg
Mint hímpor a lepkeszárnyakon.
Ajándék a reggel, az érkező napok,
hidegen hagynak a talajmenti fagyok,
ma nem bírsz rohanni? S bánod?

Így megkímélhetsz egy csomó jó falat,
mert nem fejjel töröd át rajtuk már magad,
s olykor a gázról is leveszed lábad.
Mit neked mondanak, hallgatsz arra is,
hiába csábít dalolva, ki oly’ hamis –
a nyugalom, ha nem figyelsz, belőled árad.

Menj most, dobj fel pár színes falevelet,
robbantsd szét, ősz-kamasz, gyorsan a keretet.
S magad ne a világon keresztül szeresd.
Ne sajnálj, ne remélj semmit már oly’ nagyon,
valóban van pár ősz, ki ne húzd, nem hagyom!
Kifele nézz! Ám a csodát bent keresd.


(Bori Halmos)

A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET

A LEGNAGYOBB MŰVÉSZET

A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rádrakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső símítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogvatart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!

S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:
Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
'Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!'
 

 (Túrmezei Erzsébet) 

Nem vesszük észre...

Olyan erőszakosak vagyunk, nem? Úgy félünk az öregedéstől, hogy megteszünk ellene mindent. Nem vesszük észre, hogy az a legfontosabb, hogy legyen kivel megöregedni.

(P. S. I Love You)

Szerelmünk mélyebb...

Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!

 

 

(Fjodor Ivanovics Tyutcsev)

 

Merjünk időt adni a létünknek...

Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.

(Böjte Csaba)

A kor relatív...

 

A kor relatív. Ha dolgozik az ember és magába szívja a szépséget maga körül, akkor rájön, hogy a kor szükségképp nem jár öregedéssel. Legalábbis nem a megszokott értelemben. Sok mindent mélyebben érzek, mint valaha, és az élet egyre vonzóbb számomra.

 

(Pablo Casals)