Lawrence And The 1912 Bread And Roses Strike

Robert Forrant Susan Grabski download

https://ebookbell.com/product/lawrence-and-the-1912-bread-and-
roses-strike-robert-forrant-susan-grabski-5913402

Explore and download more ebooks at ebookbell.com

Here are some recommended products that we believe you will be
interested in. You can click the link to download.

Consuming Desire Sexual Science And The Emergence Of A Culture Of

Abundance 18711914 Lawrence Birken

https://ebookbell.com/product/consuming-desire-sexual-science-and-the-
emergence-of-a-culture-of-abundance-18711914-lawrence-birken-51939604

Hold On To Your Dreams Arthur Russell And The Downtown Music Scene
19731992 Tim Lawrence

https://ebookbell.com/product/hold-on-to-your-dreams-arthur-russell-
and-the-downtown-music-scene-19731992-tim-lawrence-51888900

Hold On To Your Dreams Arthur Russell And The Downtown Music Scene
19731992 Tim Lawrence

https://ebookbell.com/product/hold-on-to-your-dreams-arthur-russell-
and-the-downtown-music-scene-19731992-tim-lawrence-27924264

Setting The Desert On Fire T E Lawrence And Britains Secret War In

Arabia 19161918 Hardcover James Barr

https://ebookbell.com/product/setting-the-desert-on-fire-t-e-lawrence-
and-britains-secret-war-in-arabia-19161918-hardcover-james-
barr-10019720
Setting The Desert On Fire T E Lawrence And Britains Secret War In
Arabia 191618 James Barr

https://ebookbell.com/product/setting-the-desert-on-fire-t-e-lawrence-
and-britains-secret-war-in-arabia-191618-james-barr-2503574

Setting The Desert On Fire T E Lawrence And Britains Secret War In

Arabia 19161918 Reprint James Barr

https://ebookbell.com/product/setting-the-desert-on-fire-t-e-lawrence-
and-britains-secret-war-in-arabia-19161918-reprint-james-barr-2624012

A New Balance Of Payments For The United States 17901919 International

Movement Of Free And Enslaved People Funds Goods And Services Lawrence
H Officer

https://ebookbell.com/product/a-new-balance-of-payments-for-the-
united-states-17901919-international-movement-of-free-and-enslaved-
people-funds-goods-and-services-lawrence-h-officer-44479880

The Roots Of Justice Crime And Punishment In Alameda County California

18701910 Lawrence M Friedman Robert V Percival

https://ebookbell.com/product/the-roots-of-justice-crime-and-
punishment-in-alameda-county-california-18701910-lawrence-m-friedman-
robert-v-percival-44187480

A Lifetime Of Intelligence Followup Studies Of The Scottish Mental

Surveys Of 1932 And 1947 Illustrated Ian J Deary

https://ebookbell.com/product/a-lifetime-of-intelligence-followup-
studies-of-the-scottish-mental-surveys-of-1932-and-1947-illustrated-
ian-j-deary-61521600
 IMAGES
of America
LAWRENCE AND THE
1912 BREAD AND ROSES
STRIKE
This image shows one of many dramatic confrontations between strikers and the militia. Some
of the media and most mill owners made numerous efforts to blame the strike on a handful
of "radical immigrants" in hopes of dividing the strikers, which failed. It is interesting to note
that in almost every street scene, the strikers bore large American flags. (Courtesy of the
Library of Congress.)

ON THE COVER: This photographs shows the final mass meeting of strikers on the Lawrence
Common on March 14, 1912. (Courtesy of University of New Hampshire Special Collection's
Roland D. Sawyer Papers.)
 IMAGES
of America
LAWRENCE AND THE
1912 BREAD AND ROSES
STRIKE

Dr. Robert Forrant and Susan Grabski

ARCADIA
PUBLISHING
Copyright © 2013 by Dr. Robert Forrant and Susan Grabski
ISBN 978-0-7385-9939-7

Published by Arcadia Publishing

Charleston, South Carolina

Printed in the United States of America

Library of Congress Control Number: 2012955776

For all general information, please contact Arcadia Publishing:

Telephone 843-853-2070
Fax 843-853-0044
E-mail [email protected]
For customer service and orders:
Toll-Free 1-888-313-2665

Visit us on the Internet at www.arcadiapublishing.com

To the women, men, and children of Lawrence, Massachusetts, who

braved a cold New England winter in an inspiring fight for a better life
 CONTENTS

Acknowledgments 6
Introduction 7
1. A City Is Born 11
2. A Place to Live and Work 21
3. The 1912 Strike 35
4. Children Are Sent Away 75
5. Congressional Hearings Begin 85
6. Victory 93
7. In Defense of Caruso, Ettor, and Giovannini 101
8. "God & Country" 111
9. How Do We Remember? 117
Strike Time Line 125
Bibliography 126
About the Lawrence History Center 127
 ACKNOWLEDGMENTS
Through lessons learned from the strikers of the 1912 Bread and Roses Strike, creating this book
has truly been a collective effort. Numerous individuals helped us gather images, edit, and get the
story right. They are: Dexter Arnold, Jim Beauchesne, Joe Buschini, Elizabeth Clemens, Kathleen
Flynn, Bob Frishman, Liz Grube, Abby Henry, Arnita Kiley, Daniel Solomon Koff, Jack Lahey, Karen
Lane, Emily Levine, Lisa Lyons, Joe Manning, David Meehan, Marianne Paley Nadel, Clarrise
Poirier, Marjorie Power, William Ross, Louise Sandberg, Jurg Siegenthaler, Linda Siegenthaler,
Jonas Stundzia, Ethan Snow, Gabriella Thurman, Jane Ward, and Jennifer Williams.
Organizations that provided images and played an important role in helping us preserve the
history of Lawrence and the 1912 strike are as follows: the Lawrence History Center and its board of
directors; the Aldrich Public Library in Barre, Vermont; the American Textile History Museum; the
Barre Historical Society; the Bread and Roses Heritage Committee; Everett Mills Real Estate; the
Lawrence Public Library; Lawrence Heritage State Park; the Library of Congress; Small Planet
Communications; University ofNew Hampshire Special Collections; University ofMassachusetts-
Lowell; the University of Massachusetts president's office; and the Walter P. Reuther Library at
Wayne State University in Detroit.
Special thanks to the students in my fall 2011 Lawrence History Seminar; their inquisitiveness
made me a far better student of the strike. -Dr. Robert Forrant
Special thanks go to my husband, Robert, and my daughters, Ula and Halina, for their patience
and understanding as this book evolved. -Susan Grabski
Unless otherwise noted, all images and documents appear courtesy of the Lawrence History
Center. Other images appear courtesy of the American Textile History Museum in Lowell,
Massachusetts (ATHM); the Lawrence Public Library (LPL); the Library of Congress (LOC); the
University of New Hampshire Special Collections' Roland D. Sawyer Papers (UNH); and the
Walter P. Reuther Library, Wayne State University (WSU).

6
 INTRODUCTION
"In Lawrence, Massachusetts, fully one-half of the population 14 years of age or over is employed in
the woolen and worsted mills and cotton mills, and approximately 60,000 of the 85,982 people living
in Lawrence are directly dependent upon earnings in these textile mills." Thus begins the federal
government's Report on Strike of Textile Workers in Lawrence, Massachusetts in 1912. Completed at
the end of June 1912 under the direction of the commissioner of labor, Charles Neill, the report
offers readers an extraordinary look at the strike that unfolded between January 11 and March
14, 1912. Neill noted, "Although dissatisfaction over the possibility of a reduction in earnings on
account of the shortened hours had really begun before the 1st of January, it is evident that the
mill officials did not appreciate the extent of their dissatisfaction or the possibilities latent in it."
The city's mill agents believed that the worst reaction "would probably be confined to a strike
in a single mill." Mill overseers went to their beds on the evening of January 10, 1912, oblivious
to the commitment workers had made to each other to stand firm and fight for a better life for
themselves and their children.
In 1912, Lawrence, Massachusetts, a planned New England industrial city, erupted into a
dramatic struggle between mill owners and workers from several countries, including Ireland,
Italy, Lithuania, Poland, Russia, Syria, Lebanon, and Turkey. When it commenced, a call went to
workers across Lawrence and beyond from the Committee of Ten, the group bargaining directly
with William Wood and the American Woolen Company. It read, in part, as follows:

Now that the combination of capitalists have shown the unity of all our adversaries, we
call on you as brothers and sisters to join hands with us in this great movement. Our
cause is just ... Workers quit your hammers, thrown down your files, let the dynamos
stop, the power cease to turn the wheels and the looms, leave the machinery, bank
the fires, tie up the plants, tie up the town.

Sparked by a wage cut when the legal workweek in Massachusetts went from 56 hours to 54
hours for women and children, simmering resentments over nearly every aspect of mill workers'
lives came to a boil. In 1910, Lawrence had the eighth-highest death rate per 1,000 people in the
country, and the seventh-highest death rate for infants. The Massachusetts Labor Commission
found that "the lowest total wages for human living conditions for an individual was $8.28 a
week," and one-third of families in Lawrence earned less than $7 a week. The United States
Bureau of Labor's Report on the Strike (1912) noted that weekly rents varied from $1 to $6,
but the amount commonly paid in Lawrence was $2 to $3 for a four-room apartment and $3
to $3.50 for a five-room apartment. Thus, wages could not cover food and family necessities.
Life was desperately short for mill workers. Lawyers and clergy had the longest life expectancy
in the area, at 65.4 years; manufacturers were next, at 58.5 years; for mill operatives, it was
39.6 years.

7
 Shortly after the walkout began, strikers also circulated an "open letter" explaining what they
hoped to gain:

In our fight we have suffered and borne patiently the abuse and calumnies of the mill
owners, the city government, police, militia, state government, legislature, and the
local police court judge. We feel that in justice to our fellow workers we should at this
time make known the causes which compelled us to strike against the mill owners
of Lawrence. We hold that as useful members of society and as wealth producers we
have the right to lead decent and honorable lives; that we ought to have homes and
not shacks; that we ought to have clean food and not adulterated food at high prices;
that we ought to have clothes suited to the weather and not shoddy garments. That
to secure sufficient food, clothing and shelter in a society made up of a robber class on
the one hand and a working class on the other hand, it is absolutely necessary for the
toilers to band themselves together and form a union, organizing its powers in such
form as to them seem most likely to affect their safety and happiness.

The strike spread, defying the popular assumption that immigrant, largely female, and
linguistically and ethnically distinct workers could not or would not organize. Polish women
weavers at the Everett Cotton Mills were the first to shut off their machines when they realized
that their wages had been cut approximately 30¢ to reflect the shorter workweek. The next day,
25,000 more workers joined the fray. Blocked by the militia from standing in front of mills and
canal bridges, strikers perfected the loud, moving picket line. Upwards of 5,000 singing, chanting
strikers regularly marched across the city's commercial district, challenging the militia and the
police to stop them. They maintained soup kitchens and nurseries for children. Meetings were
simultaneously translated into nearly 30 languages. And, to keep workers unified, representatives
from every nationality formed a SO-person strike leadership group. On February 10, a reporter for
the Outlook wrote the following:

The impression of Lawrence which I gained during my first evening was that of a
besieged city. The militia, armed with guns and bayonets, guarded the streets and
bridges in the mill district and challenged all comers. The hulking factories, with
their massive gates and iron doors, appeared in the semi-darkness like fortresses, and
along the face of these mills there played a strange, trembling light from the search
lanterns opposite.

Mill owners wrongly predicted a quick end to the strike. They were shocked when they learned
that enraged Italian women who had happened upon a lone police officer on an icy bridge stripped
him of his gun, club, and badge, sliced the officer's suspenders, took off his pants, and dangled
the officer over the freezing river. Lawrence's district attorney lamented, "One policeman can
handle 10 men, while it takes 10 policemen to handle one woman." A horrified boss described
female activists as full of "lots of cunning and also lots of bad temper. They're everywhere, and
it's getting worse all the time."
Lawrence mayor Michael Scanlon wasted little time calling in the militia. On January 29, the
militia cornered a large group of marchers at the corner of Union and Garden Streets. After
some pushing and shoving, a shot rang out, and Annie LoPizzo, a 34-year-old striker, lay dead in
the street. Witnesses charged that the bullet was fired by police officer Oscar Benoit, but he and
others insisted someone specifically targeting Lo Pizzo fired the shot from behind the police. Two
important strike leaders, Arturo Giovannini and Joseph Ettor, were arrested for murder conspiracy
in her death. Striker Joseph Caruso was arrested in April and charged with murder. The three
remained in jail without bail until the end of November 1912.
Though the initial arrests were made, in part, to break the strike, that did not happen. On
the contrary, the week following the arrests saw the largest turnout of the entire strike. Other

8
dramatic events marked the strike, including a dynamite plot to discredit the strikers, the death
of striker John Ramey, a "children's exodus" from the city, a train station riot in which several
mothers with children in hand were arrested, and stunning congressional testimony by several
young workers. In October, a third striker, Jonas Smolskas, lost his life when some city residents
turned against the Industrial Workers of the World and the memory of the walkout.
As the strike dragged on, scores of children were sent from Lawrence to live with supporters
in several cities. When police and the militia tried to block children from boarding a train to
Philadelphia, the ensuing melee led to injuries and arrests and the sort of negative publicity that
the mill owners did not want. Congress held hearings on the strike in which child workers and
others described the horrors of life and work in Lawrence. The publicity forced mill owners to the
settlement table. An agreement was finally reached and then voted on by strikers in an open-air
meeting on the Lawrence Common on March 14. The workers had won.
By spring, attention turned to the fates of Caruso, Ettor, and Giovannitti. The Outlook's reporters
returned to Lawrence, and a June 1 article on the pending trial explained why the three were
arrested and remained in jail: "The strike was then at its height and the situation was so dangerously
tense that the authorities took advantage of the homicide to arrest Ettor and Giovannitti, two
leaders of the working men. No one claims that they were anywhere in the vicinity of the killing.
No one supposes that they desired the death of the victim, who, indeed, was one of the strikers.
They are to be put on trial for life, however, charged, as leaders of the strike, with using language
which incited riot, the incidental result of which was the homicide."
In Radicals of the Worst Sort, historian Ardis Cameron noted:

In Lawrence, fears over the rise of a separate and permanent class of immigrant
workers took on new immediacy as the fight for bread and roses brought into focus the
widespread poverty and ill health of the nation's industrial workers. As the melting
pot boiled over, a startled nation evaluated the peasant masses of unskilled workers
with new intensity, leading many who were once indifferent to conclude now that the
'new' immigrants were dangerously alienated from American life.

Here, the last word goes to a jubilant mill worker quoted in a Lawrence newspaper at the
conclusion of the March 14 meeting that ended the strike: "We are a new people," he said. "We
have hope. We will never stand again what we stood before."

9
"BREAD AND ROSES"
by James Oppenheim

As we come marching, marching in the beauty of the day,

A million darkened kitchens, a thousand mill lofts gray,
Are touched with all the radiance that a sudden sun discloses,
For the people hear us singing: "Bread and roses! Bread and roses!"

As we come marching, marching, we battle too for men,

For they are women's children, and we mother them again.
Our lives shall not be sweated from birth until life closes;
Hearts starve as well as bodies; give us bread, but give us roses!

As we come marching, marching, unnumbered women dead

Go crying through our singing their ancient cry for bread.
Small art and love and beauty their drudging spirits knew.
Yes, it is bread we fight for-but we fight for roses, too!

As we come marching, marching, we bring the greater days.

The rising of the women means the rising of the race.
No more the drudge and idler-ten that toil where one reposes,
But a sharing of life's glories: Bread and roses! Bread and roses!
 One
A CITY Is BoRN

In the 1830s, Daniel

Saunders, known
as the founder of
Lawrence, purchased
strips of land on
either side of the
Merrimack River
to gain control
of waterpower
rights. In 1843, he,
along with other
visionaries, formed
the Merrimack Water
Power Association
and accelerated land
purchases along the
Merrimack, including
a total of 7.5 square
miles from Methuen
to Andover, which
would eventually
become the city
of Lawrence.

11
Boston-based investors, the Boston Associates, had already developed nearby Lowell as one of
the first planned industrial cities. They sought to replicate their success 10 miles downriver in
Lawrence, at the confluence of the Merrimack, Shawsheen, and Spicker Rivers. In so doing, key
players, including Daniel Saunders Sr., John Nesmith, Edmund Bartlett, and Samuel Lawrence,
took steps to secure ample capital and petitioned the state to build a dam and to create and sell
waterpower between Lowell and Lawrence. In 1930, historian Orra Stone, in History of Massachusetts
Industries: Their Inception, Growth, and Success, said this about the city: "The influx of Boston
capital created a mill city almost overnight and for nearly a mile on both banks of the stately
Merrimack there tower the red brick walls of manufacturing establishment."

12
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 A hogy ringáz, a hogy ringáz, mëgint hallya, hogy dörömböl otki
a kis ló.
Kimegy. »Mi baj van, kedves lovacskám!?«
»Rángasd fël a bátyájaidot, üllyönek lóra, tísis, mënnyün’ hamar,
mer nagy baj lëssz!«
Fël is rángatta a legény mind, ëgyet úgy mërrázott, hogy majd
elharapta a nyelvit. Fëlkászalóttak sebësenn, oszt útnak indútak.
Mëntek sebësenn, mint a madár. Valahogy a határho érnek, a
bördöngős asszony akkor láttya, hogy nem a legényëkët ölte mëg,
ha a maga lyányait, fëlugrott ëgy piszkafára, oszt utánnok. De ép a
határ szélyinn tutta őköt utóérnyi, azon túnann mëg má nem vót
hatalma, csak a kis ló farkábú tudott ësz szá szőrt kiszakajtanyi. De
kiabát úgy, hogy ők azt hitték, hogy a hátokná biztosann az ég zëng
mëg a jégesső húll.
De ők rá së néztek, mëntek tovább.
Mikor ëgy kërësztútho értek, mëgát a kis ló, odaszót a
gazdájának: »hallod-ë, kedves gazdám! hagy mënnyënek ők ára, a
mére akarnak, gyerünk mink magunkba!«
Úgy is vót, mëntek magokba. A kis ló újfënt mëgát: »de, kis
gazdám! akarmit láccz, akarmit hallasz, te në láss, në hally sëmmit,
mer nagy baj lëssz!« A legény mëgigérte, hos së nem lát, së nem
hall. – Aggyig!
Allyig mëntek árébb, mëllátott az útonn ëgy arany
káposztaharasztot. Aszongya a lónak: »ennye! de szép
káposztaharaszt ë! vëgyük fël!«
»Ládd-ë, kedves gazdám! montam, hos së në láss, së në hally, së
në szó’! mos má az is baj, ha fëlvëszük, az is, ha fël nem vëszük, hát
inkább csak vëgyük fël!«
Fëlvëtték, avval mëntek tovább.
 Az útonn látott a legény újfënt valamit, csakúgy ragyogott a
napba. Arankacsatollyú vót.
»Ennye, de szép arantollyú, vëgyük fël!«
A kis ló haragosann rázta mëm magát. »Montam má, hos së në
láss, së në hally, së në szó, sëmmit! má az is baj, ha itt hagyuk, hát
vëgyük fël! de a szádra vigyázz, mer maj mëlládd, hogy vesztëdre
szósz!«
A tollyút is fëlvëtték, oszt ballagtak tovább.
A legénnek is hiába szót olyan makacsann a kis ló, mer mëgint
mëgállította. »Jaj! de szép aranpatkó van ott ëgy nyomba, kis lovam!
vëgyük mán fël!«
No má a kis ló, maj hogy lë nem vette a hátárú a legént, úgy
haragudott.
»Ládd-ë, gazdám! hát hiába rógyikálok én nekëd, të csak
maraccz a régibe. No! a mit főzöl, të ëszëd mëg!«
Avval fëlvëtték az aranpatkót is. A hogy mëntek, a kis ló csak úgy
dújt-fújt, mérgibe mindég a rögös hêre mënt, hogy rázós lëgyék az
út a gazdájának. Honnë! ha még rá së hallgat!
Mëntek, mëntek, mëndëgétek, hëgyënn-vőgyönn, árkonn-
berkënn kërësztű, beértek ëgy királyi udvarba.
A legény a lovat mëkkötte odaki valahun, ő mëg beállított a
kiráho, a kinek gyönyörű szép lyánya vót.
Elészëgyi a tarisznyábú a legény, a mikët tanát, mutattya a
kirának, hogy mënnyié vënné mëg tűlle? Valahogy a kirá mëllátta,
majd elmënt a szëmi fényességi attú, a kit látott, olyan fényës vót az
arankáposztaharaszt, az arankacsatollyú, mëg az aranpatkó.
Akkor aszongya a legénnek: »no! hallod-ë, ha eléhozod nekëm
azt a káposztafejet, a kirű ez a haraszt való, ettéd lëssz a lyányom,
de ha nem hozod elé, mëghalsz!«
 Nagy szöget ütött ez a legén fejibe. Mënt is ki mingyán a lóho. Al
látta, hogy a gazdája lëcsüngesztyi a fejit, gondolta magába: »eb
biztosan szomorkogyik valamié!« Azután fënnszóval kérdëzte tűlle:
»mi baj, kedves gazdám!«
»Hej-haj! nagy a baj! ha te azonn segítenyi tunná!«
»Hátha! hagy hallom csak!«
»Azt parancsolta a kirá, hogy ha azt a káposztafejet el nem
hozom, a kirű az a haraszt való, végem! de ha elhozom, a lyányát
nekem aggya!«
»No! an nem baj, maj csinállyunk valamit! Ülly fël csak a
hátamra, elmënjün az öreg bördöngős asszon házáho, mer ott van a
káposztafej! te oda elász mindënësnek, a többi oszt a të dógod!«
Fëlült a legény, a ló mëg mënt, mint a gondolat. Ëgy përcz alatt a
bördöngős asszony háza elé értek.
Bemëgy a legény, az asszony épenn a misére készűt. Soká nem
érkëzëtt a legénvel beszégetynyi, fëlfogatta, a legény mëg szivesenn
elát sëmmi béré is.
Mikor a bördöngős asszony elmënt a templomba, a legénnek első
dóga vót, hogy az arankáposztafejet mëkkerësse. Mëg is tanáta.
Kivël vót a kerbe, ott durzatt, olyan vót, mint valami nagy fejel.
Kihúzta tövöstű a fődbű, hóna alá csapta, fëlugrott a lóra, oszt
mëntek.
Má ép a határná jártak, az öreg bördöngős asszony is hazamënt
a misérű. Mingyá eszrevëtte, hogy oda van az arankáposztafő. Rá
ëgy piszkafára mingyá, oszt utánnok. De most is épen csak a határ
legszélyinn tutta őköt beérnyi, ëgyebet nem tehetëtt nekik, mint
hogy a kis ló farkábú mëgint kirántott ëgy szőrszálat. De kiabát
mëgint úgy, mint mikor a szögi kutyák a kert végibe ösmerkënnek.
Elvitték az arankáposztafejet hiba nékű. El is fogatta a kirá. De
aszonta a legénnek, hogy keríjje mëg még az arankacsát is, a kibű a
tollyú való, mer a lyányát igazán csak akkor adhattya neki!
Vakarta a fejit a legén, a hun nem viszketëtt is, most is csak a kis
ló vót a mëncségi, ëgënyest mënt be hozzá.
»De szomorgasz, gazdám! mi lelt?«
»Baj van, kis lovam! baj!«
»Ugyan mi baj lëhet má an no!?«
»Hát biz an nagy. Az arankacsáé këll még elmënnyi, aggyig nem
lëssz enyim a lyány!«
»Ű! ecs csak sifli!« monta a kis ló. »Beász mëgint az asszonho,
mint mindënësnek, oszt maj tudod má të a többit!«
Allyig ült fël a legén a lóra, má ott is vótak a bördöngős asszon
házáná. Mëg is kinákozott mingyá, am mëg fëlfogatta. De hogy a
házná mindég esik dolog, a bördöngős asszony is fëlmënt a pallásra,
ott akatt valami dóga, a legénnek mëg mëhhatta, hogy söpörje fël a
szérűt.
Tutta ám az is, hogy micsiná! A hogy merítenyi akart a kútbú,
mingyá mëllátta az arankacsát. Belemerítëtte a vëdërbe, kihúzta, a
kelebibe csapta, a vízzel mëg a sëpréssel nem sokat gondolt,
eleresztëtte a kútostort, oszt kapott a lovára.
Mëntek, mint a villám, a legény allyig tudott lélegzetët vënnyi a
nas sebësségbe.
A kis ló épenn a határdombot akarta átugranyi, mikor a
bördöngős asszony utóérte őköt. De ott má nem vót neki sëmmi
hatalma së, csak ësz szá szőrt tudott kiszakajtanyi a kis ló farkábú.
Csinát is olyan përpatvart, azt hitted vóna, hogy hetyivásár van, a
hun két egri kofa veszekëgyik ëgymással.
A legény mëg a kis ló csak mënt. »Hagy ordíjjék a vén asszon, ús
së tud ëgyebet!«
 Mëgviszik az arankacsát, a kirá mingyá szita alá tëtte, oszt
aszonta a legénnek: »hát mém mos së athatom oda a lyányom!«
»Hát mé!?« monta a legény.
»Hát csak azé, hogy még az a ló nem lëssz itt, a kirű ez a patkó
való, aggyig a lyánt nem athatom nekëd!«
Gondolt is a legén magába olyanokot, hogy nem jó lëtt vóna
kimondanyi!
Má – gondolta – jó lëssz mëppihennyi, má este van, hónap
rëggel majd elmënnyünk! De még aznap értekëzëtt a kis lóval, hogy
lëssz-ë abbú valami, hogy ők az arancsődört mëkkerítyik?
A kis ló fëlbiztatta, hogy në féllyék, maj lëssz valahogy!
El is mëntek másnap rëggel. Bejárták má ők Toronyát-Boronyát,
még ëcczër a jeges tengërhë értek. Annak az innekső szélyinn
mëgátak.
A kis ló átnézëtt a másik partra, oszt ëgy nagyot nyerítëtt. Az
arancsődör mëhhallotta, elkezdëtt dombolnyi nagyonn. A kis ló
nyerítëtt még ëgyet, arra az arancsődör vette magát a vízbe, oszt
úszott feléjëk.
A legénnek mëg azalatt ëgy kantárt adott a kis ló, avval, hogy ha
a csődör ideér, csak vágja a fejihe, az mingyá olyan szilid lëssz, mint
a bárány.
Gyött is a csődör, a szűgyi olyan jegekët tolt maga előtt, mint ëgy
ház. Mikor kiért a partra, a legény csak a fejihë vágta a kantárt, a
csődör mingyá mëszszëlídűt. Akkor ëgymásho kötte őköt, oszt vitte.
Mos má mindëgy vót, akarminő messzi vótak, mos má mëvvan a
csődör, ő is mëppihen, mëg a lyány is az övé lëssz.
Úgy is vót. Hazakerűtek. A kirá hozzáatta a lyányát. Lagzit tëttek,
olyat, hogy hét országra szót, vót ott mindën a világonn, tán még
tejbekása is.
 Eggyig vót, mese vót, tánn igaz së vót.
Besenyőtelek, Heves vármegye. Szalay János 32 éves
parasztembertől. Katona volt. Irni, olvasni tud. A feljegyzés ideje:
1903. november vége.
 43. A szerencsés hetedik.
Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár cseléd. Az a pár
cseléd hét gyerëkkel vót. Nagyonn szëgényëk vótak.
Mikor má jó fëlnyőttek, aszonták nekik:
– Mos má ereggyetëk, házasoggyatok mëg, oszt éllyetëk, a hogy
tudtok!
Evvel a szép kis biztatással elindútak oszt a világnak. Aggyig
mëntek, aggyig mëntek, még csak olyan házra nem tanátak, a hun
hét lyány vót. Mer minnyájan azt akarták, hogy mind a hetenn ëgy
hêrű házasoggyanak.
Ők ott mëmmonták, hogy mismit akarnak! – biz ők házasonnyi
szeretnének!
De ott aszonták nekik:
– Itt mindën lyánnak van ëgy lova, tík mëg sëmmitlenëk vattok.
Aggyíg, még nektëk is nem lëssz letalább ëgy-ëgy lovatok, ide së
gyertëk!
Jó kifizették őköt, am mán igaz, de a hét gyerëk belátta, hogy
igazok van, mer nekik csakugyan nincs sëmmijik së. Indútak oszt
más útra lovat szërzenyi.
A hogy mënnek, mëndëgének, a letkisebb gyerëk látott az útonn
ëgy libacsontot. Rávágott a bottyával, hát gyönyörű szép ló lëtt
belűlle! Mëgy árébb, lát ëgy muczicsontot,49) rávág arra is, abbú is
ló lëtt. Azután tanát ő mindënfajta csontot, mindbű ló lëtt. Igy gyött
ez, míg hat ló nem lëtt.
 Mënnek még árébb, a gyerëk a patakba lócsontot vëtt észre,
rávágott a bottyával, abbú meg tátos lëtt, – boszorkányló.
Örűtek oszt mind a hetenn, hogy »no! mëhetünk má házasonnyi!
van má ló!«
Avval elmëntek háztűznéznyi másocczor.
Napközbe a tátos odahítta magáho a gazdáját, a letkisebb legént,
aszongya neki:
– Kedves gazdám! baj vár itt rátok! de mondok én ëgyet: ha
lëfekszëtëk, az asszony lovait cserédd ki az ettë lovaitokkal, azutánn
a testvérjeidët fektesd oda, a hun a hét lyány fekszik, a lyányokot
mëg oda, a hun a testvérjeid vótak! de így tëdd, mer máskép
végetëk van!
A letkisebb legény mëgfogatta a szép szót. Mikor lëfeküdtek, úgy
tëtt, a hogy a ló mëghatta neki.
A hogy a rëggel elgyött, fëlkeltek jókor, elgyöttek onnat. Az
asszony akkor még aludt.
Mikor ezëk má jó messzi jártak, akkor látta az asszony, hogy a
saját tulajdon lyányait mëg lovait végezte ki. Dújt-fújt, azt së tutta
mérgibe, micsinállyék!
– Hej! csak mëgfoghatnám őköt! csak mëgfoghatnám! majd
annék én nekik! – mondogatta magába.
De hun vótak má azok akkor!
A letkisebb gyerëk utközbe elmaradt a többiektű, külön utonn
mënt.
A hogy mënnek, mëndëgének, aszongya a tátos:
– Hallod-ë, kedves gazdám! ezënn az útonn të së në láss, së në
hally! ha eszrevëszël valamit, në szó rúlla sëmmit!
 – Jó van, út tëszëk! monta a legény.
Ballagnak ők szépen. Ëcczërcsak a legény mëglát az útonn ëgy
aranhajszálat. Aszongya:
– Ennye! kedves lovam! de szép aranhajszál! de jó vóna
fëlvënnyi! vëgyük fël!
Mëgharagudott a kis ló.
– Ládd! nem mëmmontam, hogy së në láss, së në hally? má fël
këll vënnyi, mer ha otthaggyuk, még nagyobb baj!
Fël is vëtték.
Nemsokára mëglát a legény ëgy arankacsatollyút, a tátos
bosszúságára azt is fël këllëtt vennyi.
Harmacczorra ëgy arampatkóra akadtak, de má mikor ezt is
mëllátta a legény, mérgibe olyat fútt a tátos, hogy a patkó is majd
elolvadt tűlle. Azé azt is fëlvëtték.
Mëntek továdabb. Úttyok ëgy kirá udvarába vitt. Ott elmonta a
legény, hogy mismit tanát ő!? ëgy aranhajszálat, ëgy
arankacsatollyút mëg ëgy arampatkót!
Aszongya neki a kirá:
– No! ha azt a királyánt, a kinek a fejirű ez a hajszál való, el nem
hozod, végi az életëdnek!
Mëgijedt a legény! bánta mán nagyonn, hogy eldicsekëdëtt.
Kimënt a lováho, tanácsot kért tűlle. Az aszonta, hogy a királyány
annak az asszonnak a hatalmába van, a hun lyánkérőbe vótak, ap
pegyig boszorkány, letjobb lëssz, ha fëlőtözik bótoslegénnek, oszt
elmëgy oda árolnyi valamit.
Úgyis vót. A legény vëtt ëgy vég kanaváczot, fëlőtözött
bótoslegénnek, fëlült a lóra, oszt mënt.
 A boszorkány ëpenn otthon vót. Kínáta ő a kanaváczot ócsóé; ha
mind mëvvëszi, még ócsóbban adja!
Mëg is vëtte az asszony mind az egész véget, de nagy pézi vót, a
legény mëg nem tudta fëlvátanyi, hát elszaladt az asszony a bótba
vátanyi.
De még ő odajárt, azalatt a legény bemënt a kerbe, ott ült a
királyány ëgy fa alatt, a legény csak ölibe kapta, fëlült a lóra, avval
szát.
Mikor hazaér az asszony, láttya, hogy nincs bótoslegény, de së
királyány! majd mëgölte a mérëg. De fëltëtte magába, hogy máskor
majd okosabb lëssz!
A legény mëg vitte a királyányt, a kirá örűt nagyonn, de nem
mutatta.
Má azt hitte a legény, hogy ezutánn maj csak mëgnyugszik, mikor
hallya a királyántú, hogy ő neki aggyig nincsen maradása, míg azt az
arankacsát, a kinek a farkábú való az a tollyú, el nem hozzák!
Kapott ezënn a kirá:
– Jó van! csak hagy mënnyék! letalább nem lopja itten a napot!
Ki is atta a parancsot mingyá, hogy »itt lëgyék az az arankacsa,
mer máskép így mëg amúgy!«
A legént most is a tátos mëntëtte ki a bajábú. Aszonta neki:
– Lëgyé juhász, árollyá jubőrt, így majd nem ösmer mëg a vén
boszorkány!
Úgyis vót. A legény lecsulyhította a kalapját, kampósbotot
keresëtt, oszt olyan juhász pëndërëdëtt belűlle, hogy ő maga së
ösmert magára.
Akkor fëlült a lovára, oszt hajdë! ëgy-kettőre ott termëtt.
 Elkezgyi kiabányi a ház előtt:
– Jubőrt vëgyëneek! jubőrt vëgyëneek! de nagyonn monta, hogy
mëghallyák odabe.
Mëg is hallották. Kinéz az öregasszony, láttya, hogy csakugyan
jubőrt árolnak. Épenn kis bundát akart magának csinátatynyi, de
jubőrt sëhun së tanát, most hát vëhet, ha akar!
Kérdëzőskögyik az ára felő, hogy hogy’ aggya?
Az aszongya, hogy:
– Darabja ëgy híja öt forint!
– Egy híja öt forint? nagyonn drága lëssz a! engeggyék lë belűlle
valamit!
De an nem engedëtt a szentnek së. Mëttapongatta az asszony a
bőrt, látta, hogy jó.
– Eh! vëszëk én ebbű! – Várjék, a még bemënëk a pézé!
Az asszony befordút, a legény mëg – má mint a juhász –
lëmászott ëgy létrán a kútba, abba vót az arankacsa, begyugta a
szűri újjába, avval usgyi! mënt, a mére látott.
Gyön az asszony is kifele, láttya, hogy nincsen juhász. »Hova
lëtt?« El nem tudta gondolnyi. A hogy keresi, keresi, ëcczër csak az
eszihë kap, mëgy a kútho. De mán hasztalan: az arankacsa odavót!
– No! hogy a főd emíssze mëg azt a büdös kutyát! hogy az
törtinnyék vele, a mit én gondolok! – így beszégetëtt magába.
De má akkor igën otthon járt a legény az arankacsával.
Otthonn is vót, de mintha sëmmit së tëtt vóna, úgy fogadták. A
kirá mingyá parancsot adott neki: hozza el azt a paripát, a kirű az
arampatkó való!
 Mëgesëtt szëgény fejinek! Má ő neki sosë lëgyék maradása? éjjel-
nappal útba lëgyék az ő nagy gungyával? sosë pihennyék? – de nem
ért az a gondolkodás sëmmit, hasztalan, ha mënnyi këllëtt!
A tátos má várta az ëstállóba.
– Në búsú, kedves gazdám! még engëm láccz! szërëzz
hamarosan hét bivalybőrt, szurkozd össze őköt, tëdd a hátamra, oszt
gyerünk!
Mikor készenn lëttek, indútak.
Mëntek, mëndëgétek. Valahogy száz méfődet elhattak, mëgát a
tátos ëgy árokba. Nyerítëtt hármat olyant, hogy még a falevelek is
hútak tűlle. A legény mëg kézbe vëtte a kantárt, hogy készenn
lëgyën vele. Mikor a tátos harmagyikszor is elnyerítëtte magát, gyött
az aramparipa sebësenn, mint a szél. Valahogy hozzájok ér, a legény
odavágja a kantárt, mëgfogja, oszt köti a tátosho.
Akkorára odaért az aranyménës is, ők mëntëk, a ménës mëg
utánnok. Nemsokára hazaértek.
Mëgörűt a kirá: mos má övé lëssz a királyány! a legény kihúzta a
lábábú a tövisket!50) Mënt is a lyánho, hogy itt van má mindën, most
má ëgyek lëhetnek!
De a lyány nem át kötelnek, aszonta, hogy ő aggyig nem, még
azokot a lovakot mëg nem feji valaki.
A kirának csak ëgy szavába kerűt, hetvenhét inas ëgyebet së
csinát egész nap, csak fejt.
Mikor evvel is mëgvótak, a lyány még azt kivánta, hogy a tejbe
fürgyék mëg a legény!
Szegény legénnek mit nem këllëtt tróbányi! Mëttëtte ezt is. De –
barátom! – a hogy kigyött a tejbű, még hécczërte szëbb lett!
 Látva ezt a kirá, csak ámút-bámút. Gondolt ëgyet, beleugrott ő
is, hogy héccërte szëbb lëgyék, de bizony! mëgfőtt ő! az
istenteremtëtte!
Akkor a királyány odamënt a legényhë, nyakába borút. »Én az
ettéd, të az enyim! ásó, kapa választ el egymástú!«
A legénnek se vót ellenyi, mëgesküttek, lagzit csaptak,
hetedhétországraszólót! boldogok lëttek, még most is ének, ha mëg
nem haltak.
Eggyig vót, mese vót, Kelemënnek kedvi vót…
Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnétól. Lejegyzés
ideje: 1903. decz.
 44. A szegény árva lyány meg
testvére: az őzecske.
Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túnan, az
ópërëncziás tengërën, de még az üveghëgyekenn is túnan vót, kidőt-
bedőt kemënczének ëgy csëpp ódala së vót, mégis mëgsült benne
hetvenhét tepsi bogácsa! Azon vót ëgy rinczi-ránczos szoknya, az
tele vót bóhával. Mind elugrott vóna, ha ott nem maradt vóna ëgy, a
ki ezt a mesét nekëm elmonta. A ki ezt elhiszi, az nem üdvezű, a ki
nem hiszi mëg, elkárhozik.
Hát hun vót, hun nem vót, de vót a világonn ëgy pár cseléd,
annak vót két lyánya mëg ëgy fia. A gyerëk vót a legfiatalabb.
Nagyon szëgényëk vótak, betévő falattyok is allyig vót. Az embër
eljárt dógoznyi napszámra, hétrű-hétre odavót. Ëcczër csak hogy
hazagyön, a feleségit halva tanálja. Nagyon szomorú lëtt, de az Isten
akarattyán muszaj vót mëggyőzőnnyi. El is temették az asszont.
Az embër másnap újfënt dologra mënt, az árvákot otthon hatta
magokra. De azé hazanézëtt minden nap.
Két három nap, ëgy hét is elmút, az árvák má nagyon piszkosak
vótak mëg rongyosak. Áthítta őköt a szomszédasszony, a ki özvegy
vót, mëgmosdatta, mëgfésűte őköt, szépen kitisztogatta, azután
ráparancsolt mindnyájokra, hogy »mongyátok mëg apátoknak,
vëgyën el engëm, maj mëllássátok, minő jó sorotok lëssz!« Mikor
hazagyön a gyerekek apja, mongyák neki, mit mondott az asszony,
hogy »vëgye el, minő jó sorunk lëssz akkor nekünk!« De az apjok
csak annyit mondott nekik: »Hej! gyerëkeim, gyerëkeim! tik
keserülyitëk azt mëg, ha én őt elvëszem!«
Az embër oszt hogy mindég dologra járt, a gyerëkëkët az asszony
csak megmosdatta, kitisztította, de nem hagyott fël avval, hogy az
embër vëgye el őtet. A gyerëkëk má rimánkodtak is apjoknak, az
oszt aggyig-aggyig, hogy ráatta a fejit, elvëszi az asszont.
Hát ëgy-két napig csak mëgvótak, de két-három hét múva
mindég durvább, durvább lett. Verte a gyerëkëkët, nem adott nekik
ënnyi, szitta, piszkolta őköt mindég. Az apjok nem tehetett sëmmit,
mer egész nap a dologba vót.
Ëcczër má mëgúnták a sok verést, zsémbëlést, ëgy rëggel a
letnagyobb lyány beköt egy marék hamut a kendőjibe, összeátak
mind a háromann, mëntek. Beértek ëgy erdőbe. Ott kerestek
vadkörtét, vadalmát mëg fagyükeret, avval tőtötték a hast. De rëggel
a lyány mind elszórta a hamut az uton, hogy hazatanállyonak estére.
Mikor oszt beestelëdëtt, a mére a hamu mutatta, azon az úton
mëntek, ballókáztak hazafele. Otthon az ablak alatt mëgállottak,
benéztek a házba: otthonn van-ë má az apjok? Otthon vót.
A mostohájok ép az ételt vitte be neki. Az apának nagyon fájt a
szívi, sohajtozott, hogy mit ér ő neki ez az étel, ha a gyerëkei mind
odavan, ha azoknak nem adhat belűlle! A kis gyerëk ezt mëghallja
odaki, bekiát, hogy »isz itt vagyunk, édës apám!« Felugrik az ember,
beviszi őköt a házba, jótartya mind. Avval lëfeküdtek.
Az embër még jókor elmënt hazúrú, a mostoha elkezte a szidást,
verést azonnal. »Nem bánom én, akarhova mëntëk, ha el is ësz ar
rossz bennetëkët, ide vissza në gyertëk!« A letnagyobb lyány
bekötött ëgy kendő babot, elindútak mëgint, a babot szórta
mindenütt, a mére mëntek, újfënt elérnek az erdőbe. Gyükeret, mi
egymást ettek, az árváknak jó esëtt az is. Este mëgint hazamentek.
De má csak ketten, mer má másogyikszor a kisebb lyánt elvitte egy
farkas. Ríttak, zokogtak keservesen, mint a záporeső. Otthon
mëgának az ablak alatt, az apjok mëgint nem akart ënnyi, de hogy a
kis gyerëk megszólalt, bemëntek; jólaktak most is, azután
csendësségbe, békébe lëfeküttek.
Rëggel csak úgy magokra marattak, a mostoha még rosszabbú
bánt velëk. Nem is akartak ők otthon marannyi, a lyány ëgy kendő
búzával a zsebibe magával vitte a kis öcscsit most is, a buzát mëg
elszórta az útonn. Mëntek az erdőbe. De má este nem tanáták mëg
a hazafele vezető utat, mer a buzát a kis madarak mind fëlszëtték.
Mit vót mit tënnyi, a lyány mëg a kis fiú bolyongani indút.
Mënnek, mënnek nagy szomorúvan, az ág mëghúzta őköt, a
gyükerekbe majd elestek, má nagyon soká mëntek a sík fődönn is, a
kis gyereknek má nagyon ihatnája vót. Tanának ëgy farkasnyomot, a
gyerek lehajlyik, hogy majd iszik belűlle. De a lyány, hogy »ne igyá,
kedves testvérëm! farkasé vátozol, oszt szétszaggatsz engem!« A
gyerek szót fogadott, nem itt belülle. Pegyig nagyon szomjas vót má.
Mëgint, a hogy mënnek, panaszolkogyik a kis gyerëk, hát ëgy
tigrisnyomot tanának, akkor má a térgyire ereszkëdëtt, erővel innya
akart a kis fiú, de a nénnyi csak, hogy »ne igyá! kis testvérem! mer
tigrisé vátozol, engëm széttépsz, oszt mi lëssz akkor én velem!?« A
kis fiú engedëtt, nem itt, de má nagyon odavót. Csak bukdosott a
sok rögbe, má azt hitte, hogy el këll vesznyi gonoszú, mikor
mëgpillant ëgy őzecskenyomot. Akkor së szó, së beszéd, csak a
fődre vágja magát, oszt a nyombú az utóssó csëpp vizet is kiszopta.
A hogy lënyelte, mingyá ëgy gyönyörű szép őzecskéjé vát. Monta
oszt a nényi: »Ládd-ë, lelkëm! kár nem vót a szavamra hallgatynyi!
ëhun van ë, most má őzecske lëtt belűlled!«
Mënnek osztan, mëndëgélnek, nagyon sokára beérnek ëgy
uradalomba. Az uradalom ëgy gazdag kiráé vót. Mit csinállyonak?
hova mënnyënek? a lyány is rongyos vót má nagyon, a testyi kivót a
ruhábú, a kis őzecskével a lyány bebújtak ëgy szalmakazalba.
Ott étek ők ëgy darabig.
Ëcczër, mikor a kiráfi vadásznyi mënt, a kutyája szagot érzëtt, a
szag után a szalmakazalho ért, ott a lyukon benézëtt, látta, hogy ëgy
őzecske van odabe, mëg ëgy rongyos, de nagyon rongyos lyány.
Ugatott nagyon, de a kiráfi rá së hederítëtt.
Allyig ëgy hétre, hogy ez az eset mëgtörtint, vëszi eszre a kiráfi,
hogy a kutyája nagyon lërosszút. Mit csiná a szakács, hogy ez a

Ő
kutya olyan sovány? Ő kiadatja az ebédët mindég a kutyának, mégis
minő! »No, majd mëglesem«, mondja magába.
Hát másnap má défele nézi a kutyát. A szakács a konyhába
kiaggya az ő rendës porczióját, a kutya mëg csak szalad a szalmáho,
az ételt ott hagyja, oszt szalad vissza a szakácsho, hogy aggyék még
neki.
Ekkor a kiráfi odamegy a szalmalyukho a puskával, elkiáttya
magát, hogy »szó, ki vagy mer belövök!« De nem szót sënki.
Másogyikszor is fenëgette, hogy ha nem szónak, hát belő. Arra oszt
a lyány mëgszólalt, hogy »én vagyok, ëgy szëgény lyány, de nem
merëk kimënnyi, mer nagyon rongyos vagyok!« De a kiráfi csak
erősködött. »Gyere ki akarhogy!« »Nem mënëk«, mongya a lyány,
»inkább lő kërësztű, mer olyan rongyos vagyok, hogy a testëmët is
kilácczik.«
A kiráfi lëakasztotta nyakábú a köpönyegët, rátëtte a puska
végire, oszt benyútotta neki. »No hát! itt a köpönyegëm! védd rád,
oszt gyere ki, de hamar!«
A lyány fëlőtötte, oszt kibújt az őzecskével ëgyütt. Gyönyörűség
vót ránéznyi. Szép gömbölyű piros arca olyan këgyes vót, mint a
kinyít rózsa! A kiráfi csak elbámút, hogy mëglátta. Akkor az ölibe
vëtte, bevitte a palotájába, megmosdatta, fëlőtöztette, azután
feleségül vëtte. A lyány el is mënt hozzá, de kikötte, hogy csak úgy,
hogy az őzecskét sohsë bántyák, mer az az ő testvéri. A kiráfi mëg is
igírte.
Éltek boldogan, mint ëgy pár galamb, nagyon boldogok vótak.
Nemsokára lëtt is ëgy fiúgyerëkik.
Ëcczër, hogy? hogy nem? de úgy gyött ki a sora, hogy a kiráfi
elmënt vadásznyi. A szomszédba mëg vót ëgy vén
boszorkányasszony, a kinek iszontató csúnya lyánya vót. Ez a vén
boszorkány fëltëtte, hogy mëllátogattya má az asszont! »Mënnézëm
má«, aszongya, »minő kiráné lehet a, a ki a szalmalyikbú kerűt!« El
is mëgy, valahogy be is jutott. Valahogy beér, aszongya a kiránénak:
»Hüm! kiráné asszonyom! nálunk az ám a szokás, hogy a
gyerëkágyas asszony is elmëgy a kútra! Nem kényeskëgyik itt az
ágyba!«
A kiráné is rëstëlte, hogy őt alpáribbnak nézik, fëlugrott az
ágybú, karjára vëtte a kossót, oszt mënt vizé. A vénasszony is
velemënt, de mihent a kútho értek, fogta a kiránét, belelökte a
kútba.
Akkor elvitte a maga ricskës lyányát, befektette az ágyba, a kis
gyerëk mellé.
Mikor hazagyött a kirá, mëgy ëgënyest a feleségihë, az ágyho,
hát látja, de mëvvátozott az ő feleségi! mi lelte? Nem tutta
elgondolnyi, hogy mé lëtt olyan csunya!
»Jaj! jaj! jaj! jajaj!« jajgatott a ricskës lyány az ágyba, »jaj!
mingyá mëhhalok, ha az őzecske májábú nem ëhetëk!« A kirá csak
nagyot nézëtt. »Mi lelte ezt? iszën, mikor elvëttem, aszonta, hogy az
őzecskét ne bántsa soha sënki, oszt most mëg a májábú akar
ënnyi!« Nem tutta, mi lehet a dologba. De csak várt, nem akart
elhamarkonnyi sëmmit.
A kis gyerëk mëg rítt nagyon, az a meddő vén lyány nem tutta
mëgszoptatnyi, a csak jajgatnyi vót jó.
A kirá pegyig elmënt másnap is vadásznyi.
Écczaka, sëtét vót nagyon, mikor a kirá kis fia mëgint nagyon
éhenn vót, rítt, majd kiadta a lelkit. Ëccër csak bezörget az ablakon
ëgy gyönyörű fejir galamb, oszt így szól: »Őzedëm! aranyom! rí-ë a
kirá fia, Miklóska!?« Kiszól az őzecske: »Rí bizon, rí bizon! Nekëm
pegyig testëmnek kést fenyik, vérëmnek mëg az aranybëdënczét
mossák!« Az ablak kinyít, a galamb beszát, mëgrázkódott, hát ëgy
szép asszonyé vát.
Odamënt a bőcsőhö, kivëtte a kis gyerëkët, mëgcsókolta,
mëgszoptatta. Azután az őzecskét csókolta, simogatta mëg, azután
újra galambé vát, oszt elrepűt.
 A másik écczaka szintazonszerint gyött a galamb, bezörgetett,
beszát, asszony lett belűlle, mëgszoptatta a kis gyerëkët, az őzecskét
mëgcsókolta, elmënt. De a szakács eszrevëtte, mi történt, elmonta
ám a kirának úgy, a hogy vót, végig.
Másnap a kiráfi nem mënt el vadásznyi, otthon maratt, hogy
majd mëglesi ő, hogy csakugyan úgy van-ë? De a hogy várt a
setétbe, elalutt. A galamb ott vót mëgint, de ő nem láthatta mëg. A
szakács ébrent vót, hallotta, mint mongya az asszony az őzecskének,
hogy még ëcczër gyöhet el, azután má nem, mer a tengeren az
arankacsák közt këll neki úszkányi!
A kiráfi mérges lëtt, hogy mé alutt ő el? de most má mëgfogatta,
hogy nem alszik, akarhogy is lëssz!
Este lett mëgint, leült a kiráfi, oszt várt. De a szakács a hátáná
állott, hogy ha elalszik, hát fëlrángatja. De nem vót rá szükség, mer
nem alutt el.
Zörgetnek az ablakonn, gyön a galamb. »Őzedëm, aranyom! rí-ë
a kirá fia, Miklóska!?« »Rí bizon, rí bizon! Nekëm pegyig testëmnek
kést fenyik, vérëmnek mëg az aranbëdënczét mossák!« Akkor
berepűt, mëgrázkódott, gyönyörűséges szép asszony lëtt belűlle.
A kirá mëgösmerte, az ő feleségi vót.
Odaszalatt, ölibe kapta, mëgölelte, megcsókolta. Az őzecske is
odasímút az asszonho, oszt nyalogatta szilidenn, alázatosann.
Vót oszt nagy öröm, hetedhét országon së vót olyan vigasság,
mint annak az örömire, hogy a kirá mëttanáta a feleségit!
A kiráfi ezután vasszöggel veretett ki ëgy ucczát, a vén
boszorkány lyányát lófarkára köttette, úgy tépette szét.
Ők mëg nagy boldogságokba még most is élnek, ha mëg nem
haltak.
Lejegyeztem Besenyőteleken, Hevesvárm., Szabó Julcsa nevű 35
éves parasztasszonytól, idegen nyelvet nem tud. 1903. nov.
Welcome to our website – the perfect destination for book lovers and
knowledge seekers. We believe that every book holds a new world,
offering opportunities for learning, discovery, and personal growth.
That’s why we are dedicated to bringing you a diverse collection of
books, ranging from classic literature and specialized publications to
self-development guides and children's books.

More than just a book-buying platform, we strive to be a bridge

connecting you with timeless cultural and intellectual values. With an
elegant, user-friendly interface and a smart search system, you can
quickly find the books that best suit your interests. Additionally,
our special promotions and home delivery services help you save time
and fully enjoy the joy of reading.

Join us on a journey of knowledge exploration, passion nurturing, and

personal growth every day!

ebookbell.com