Download the full version and explore a variety of ebooks

or text books at https://ebookball.com

Critical Infrastructure protection in homeland

security 1st Edition by Ted Lewis ISBN
9780471786283 047178628X

_____ Follow the link below to get your download now _____

https://ebookball.com/product/critical-infrastructure-
protection-in-homeland-security-1st-edition-by-ted-lewis-
isbn-9780471786283-047178628x-13746/

Access ebookball.com now to download high-quality

ebooks or textbooks
 We believe these products will be a great fit for you. Click
the link to download now, or visit ebookball.com
to discover even more!

(Ebook PDF) Critical Infrastructure Protection Advances in

Critical Infrastructure Protection Information
Infrastructure Models Analysis and Defense 1st Edition by
Javier Lopez, ‎Roberto Setola, ‎Stephen Wolthusen
https://ebookball.com/product/ebook-pdf-critical-infrastructure-
3642289207 9783642289200 full chapters
protection-advances-in-critical-infrastructure-protection-information-
infrastructure-models-analysis-and-defense-1st-edition-by-javier-
lopez-aeurzroberto-setola-aeurz/

Cyber Security and Critical Infrastructure 1st edition by

Leandros Maglaras, Helge Janicke, Mohamed Amine Ferrag
9783036548463
https://ebookball.com/product/cyber-security-and-critical-
infrastructure-1st-edition-by-leandros-maglaras-helge-janicke-mohamed-
amine-ferrag-9783036548463-20056/

Cyber Security Deterrence and IT Protection for Critical

Infrastructures 2013th Edition by Maurizio Martellini ISBN
3319022789 9783319022789
https://ebookball.com/product/cyber-security-deterrence-and-it-
protection-for-critical-infrastructures-2013th-edition-by-maurizio-
martellini-isbn-3319022789-9783319022789-16998/

Cyber Infrastructure Protection 1st Edition by Tarek

Saadawi, Louis Jordan ISBN 1470064359 9781470064358

https://ebookball.com/product/cyber-infrastructure-protection-1st-
edition-by-tarek-saadawi-louis-jordan-
isbn-1470064359-9781470064358-11734/
Cyber Physical Security Protecting Critical Infrastructure
at the State and Local Level 1st Edition by Robert Clark,
Simon Hakim ISBN 9783319328249 3319328247
https://ebookball.com/product/cyber-physical-security-protecting-
critical-infrastructure-at-the-state-and-local-level-1st-edition-by-
robert-clark-simon-hakim-isbn-9783319328249-3319328247-15774/

Cyber Physical Security Protecting Critical Infrastructure

at the State and Local Level 1st edition by Robert Clark,
Simon Hakim ISBN 3319328247 9783319328249
https://ebookball.com/product/cyber-physical-security-protecting-
critical-infrastructure-at-the-state-and-local-level-1st-edition-by-
robert-clark-simon-hakim-isbn-3319328247-9783319328249-17008/

Cyber Physical Security Protecting Critical Infrastructure

at the State and Local Level 1st Edition by Robert M
Clark, Simon Hakim ISBN 3319328247 9783319328249
https://ebookball.com/product/cyber-physical-security-protecting-
critical-infrastructure-at-the-state-and-local-level-1st-edition-by-
robert-m-clark-simon-hakim-isbn-3319328247-9783319328249-15836/

Policymaking for Critical Infrastructure 1st edition by

Gordon Gow 1351151584 9781351151580

https://ebookball.com/product/policymaking-for-critical-
infrastructure-1st-edition-by-gordon-
gow-1351151584-9781351151580-20598/

Advances in Artificial Intelligent for Privacy Protection

and Security 1st Edition by Agusti Solanas, Antoni
Martinez Balleste ISBN 9789812790330 9812790330
https://ebookball.com/product/advances-in-artificial-intelligent-for-
privacy-protection-and-security-1st-edition-by-agusti-solanas-antoni-
martinez-balleste-isbn-9789812790330-9812790330-19694/
CRITICAL
INFRASTRUCTURE
PROTECTION IN
HOMELAND SECURITY
DEFENDING A NETWORKED NATION

Ted G. Lewis
Naval Postgraduate School
Monterey, California

A JOHN WILEY & SONS, INC., PUBLICATION

CRITICAL
INFRASTRUCTURE
PROTECTION IN
HOMELAND SECURITY
CRITICAL
INFRASTRUCTURE
PROTECTION IN
HOMELAND SECURITY
DEFENDING A NETWORKED NATION

Ted G. Lewis
Naval Postgraduate School
Monterey, California

A JOHN WILEY & SONS, INC., PUBLICATION

Copyright # 2006 by John Wiley & Sons, Inc. All rights reserved.

Published by John Wiley & Sons, Inc., Hoboken, New Jersey.

Published simultaneously in Canada.

No part of this publication may be reproduced, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or
by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise, except as per-
mitted under Section 107 or 108 of the 1976 United States Copyright Act, without either the prior
written permission of the Publisher, or authorization through payment of the appropriate per-copy fee
to the Copyright Clearance Center, Inc., 222 Rosewood Drive, Danvers, MA 01923, (978) 750-8400,
fax (978) 750-4470, or on the web at www.copyright.com. Requests to the Publisher for permission
should be addressed to the Permissions Department, John Wiley & Sons, Inc., 111 River Street,
Hoboken, NJ 07030, (201) 748-6011, fax (201) 748-6008, or online at
http://www.wiley.com/go/permission.

Limit of Liability/Disclaimer of Warranty: While the publisher and author have used their best efforts in
preparing this book, they make no representations or warranties with respect to the accuracy or complete-
ness of the contents of this book and specifically disclaim any implied warranties of merchantability or
fitness for a particular purpose. No warranty may be created or extended by sales representatives or
written sales materials. The advice and strategies contained herein may not be suitable for your situation.
You should consult with a professional where appropriate. Neither the publisher nor author shall be liable
for any loss of profit or any other commercial damages, including but not limited to special, incidental,
consequential, or other damages.

For general information on our other products and services or for technical support, please contact our
Customer Care Department within the United States at (800) 762-2974, outside the United States at
(317) 572-3993 or fax (317) 572-4002.

Wiley also publishes its books in a variety of electronic formats. Some content that appears in print may
not be available in electronic formats. For more information about Wiley products, visit our web site at
www.wiley.com.

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data:

Lewis, T. G. (Theodore Gyle), 1941–

Critical infrastructure protection in homeland security: defending a
networked nation/Ted G. Lewis.
p. cm.
“Published simultaneously in Canada.”
ISBN-13: 978-0-471-78628-3
ISBN-10: 0-471-78628-4
1. Computer networks—Security measures—United States. 2. Computer security—United States—
Planning. 3. Terrorism—United States—Prevention. 4. Terrorism—Government policy—United States.
5. Civil defense—United States. I. Title.

QA76. 9. A25L5 2006

005.8’0973—dc22

2005026306

Printed in the United States of America

10 9 8 7 6 5 4 3 2 1
&CONTENTS

Preface vii
About the Author xi

1. Strategy 1

2. Origins 29

3. Challenges 49

4. Networks 71

5. Vulnerability Analysis 107

6. Risk Analysis 145

7. Water 193

8. SCADA 223

9. Power 249

10. Energy 291

11. Telecommunications 325

12. Internet 363

13. Cyber-Threats 397

14. Cyber-Security 429

v
&PREFACE

This book explains why the various infrastructure sectors have evolved into today’s
critical infrastructures and then proposes several quantitative procedures for
evaluating their vulnerability and establishing optimal policies for reducing these
vulnerabilities. It is the first scientific study of the new field called critical infra-
structure protection. By “scientific” I mean that I have tried to explain why infra-
structure sectors as diverse as water supply systems and the Internet have
surprisingly similar structures. Even more important, I propose a rigorous approach
for studying these sectors that I believe is general enough to analyze fundamental
sectors such as water, power, energy, telecommunications, and the Internet.
The reader will learn how to apply quantitative vulnerability analysis to a variety
of infrastructure sectors and then be able to decide the best way to allocate limited
funding in such as way as to minimize overall risk. As far as I know, this is the first
time anyone has tried to formalize and quantify the field of critical infrastructure
protection.
I have attempted to establish the foundations of a new discipline made necessary
by the al-Qaeda attacks on the United States on September 11, 2001 (9/11). Before
9/11, the security of infrastructure was taken for granted. It was unthinkable for
anyone to purposely destroy power plants, cut off water supplies, disable voice
and data communications, deny access to information-processing computers, and
render the Internet useless. Consequently, these systems were optimized for
profit, efficient operation, and low cost. Security was sacrificed for economy. This
public policy—in operation for more than a century—has left nearly all infrastruc-
ture systems vulnerable to manmade destruction.
The question addressed by this book is, “what should be protected, and how?”
This question is nontrivial because of the enormous size and complexity of infra-
structure in the United States. The solution is made even more challenging by the
entangled regulatory and system interdependencies of the various infrastructure
sectors. The answer is to allocate the nation’s scarce resources to the most critical
components of each infrastructure—the so-called critical nodes. In short, the best
way to protect infrastructure is to identify and protect (harden) the critical nodes
of each sector. But what parts of these vast structures are “critical?” This question
is key. I claim that the optimal policy for critical infrastructure protection is to ident-
ify and protect a handful of critical assets throughout the United States. For example,
perhaps less than 100 essential servers maintain the World Wide Web. There are
perhaps fewer than a dozen critical nodes in the nation’s energy supply chain, and

vii
viii PREFACE

maybe as few as 1000 key links in the major power grids that all other sectors
depend on so heavily.
Chapter 1 surveys the national strategy and recommends five principles as guides
for how to approach the protection of infrastructures. Although critical infrastructure
protection is a massive problem, it turns out that a handful of principles can be
applied to solve this problem, or at least to start the journey that will lead to a
solution. Chapter 1 also analyzes the national strategy and points out several gaps
between the ideal approach and the reality.
In Chapter 2, I briefly review the history of infrastructure protection—from the
1962 Cuban Missile Crisis to the formation of the U.S. Department of Homeland
Security in 2003. This historical account of how the United States became aware
of, and concerned for, infrastructures sets the stage for subsequent chapters.
However, it does not offer any solutions to organizational and structural problems
that plague government. I leave this challenge to another author.
Chapter 3 surveys some challenges to protecting the nation’s infrastructures and
key assets. This necessity is preliminary so that the reader can put the challenges into
perspective and understand why I have narrowed the study of infrastructures down
to a much smaller subset than actually exists. I have attempted to carve out a small
enough territory that it can be adequately covered in a single book.
In Chapters 4 –6, I establish the theory needed to master critical infrastructure
protection as a scientific, formal discipline. I begin by claiming that all infrastruc-
tures of interest can be represented as a network of connected components called
nodes. These nodes are connected by links. By simply counting the number of
links at each node, I can identify the critical nodes. In most cases, there are one
or two critical nodes, which reduces the problem of protection by several orders
of magnitude. In this way, the concept of an infrastructure as a network is
established and used to reduce the complexity of size—a challenge we need to
surmount because of the vastness of each critical infrastructure. Without network
theory, the problem is too large—we can never protect every mile of railroad,
every power line, and every telephone pole. Only through network analysis
can we reduce the problem of critical infrastructure protection to a workable (and
solvable) problem!
Chapters 5 and 6 describe a method of vulnerability analysis and risk assessment
based on network theory and the reliability engineer’s fault tree technology. In these
two chapters, I present a five-step vulnerability and risk assessment process that uses
estimates of the cost and probability of an attack to compute an investment strategy
aimed at reducing risk in the most effective way. Chapter 5 is focused on modeling
the infrastructure as a fault tree, and Chapter 6 is focused on computing the best way
to allocate the risk reduction budget.
The first step in the process described in Chapters 5 and 6 is to model the infra-
structure as a network, find the critical nodes of this network, and then represent the
structure of the critical node as a fault tree. The fault tree is converted into an event
tree that enumerates all possible vulnerabilities and combinations of vulnerabilities.
The fault and event trees identify the single- and multiple-combination events as
well as the most-probable events that may occur because of threats.
 PREFACE ix

Chapter 6 describes a variety of risk assessment algorithms. The idea is to

allocate limited resources (money) in an optimal fashion such that overall risk is
minimized. But how is vulnerability and risk defined? And what is the objective
of resource allocation? Is it to reduce risk, eliminate all vulnerabilities, or simply
prevent the worst thing from happening? As it turns out, we must decide which
strategy is best, from among several competing strategies.
This method of assessment—called model-based vulnerability analysis (MBVA)
for obvious reasons—is based on sound principles of logic, probability, and cost
minimization. MBVA provides the policy maker with a scientific answer to the
questions, “what is worthwhile protecting, and by how much?” MBVA is the only
known method of vulnerability analysis and risk assessment that combines asset
identification with quantitative analysis to reach a policy decision. It tells the
decision maker how much money to spend on protecting the most critical
components of the infrastructure.
Chapters 7 –14 simply apply the MBVA technique to level 1 infrastructures:
water, power and energy, information (telecommunications, Internet, Web, and
cyber-security), and the monitoring and management networks that control them
(SCADA). Power and energy are treated separately because of their size and
complexity. The information sector is discussed in several chapters because it is a
large and important topic. Unfortunately, the remaining eight major sectors
defined by the national strategy are not covered in this volume because of their
shear size and complexity.
There are several companions to this book: a website at http://www.CHDS.us, a
CD containing audio and video lectures and articles, and the software described in
this book. Both of these companions contribute more depth to the subject. The
electronic media (Web and disk) contain executable programs for demonstrating
concepts and reducing the mathematical labor during vulnerability analysis.
Program FTplus.html",4>FTplus.html (FT.jar",4>FT.jar on the desktop), for
example, performs the optimal resource allocation calculations described in
Chapter 6. The RSA program calculates a public key and encrypts text automati-
cally, thus providing the reader with hands-on tools for studying encryption.
Other programs perform simulations, such as POWERGRAPH, which shows how
a scale-free network emerges from a random network—the basis for today’s critical
infrastructure architectures. A program called TERMITES reinforces one of the
most important concepts of this book: how and why critical nodes are formed. TER-
MITES illustrates clustering—the concentration of assets around one or more criti-
cal nodes, which then become the most vulnerable components of all. A novel
program called NetworkAnalysis.html (a.k.a. NA.jar on the desktop) uses
complex adaptive system algorithms to allocate resources to networks that tend to
fail by cascading, such as the power grid. This program computes the best way to
protect an infrastructure by allocating resources optimally to critical components
of the infrastructure.
FTplus.html and NetworkAnalysis.html run from within any standard browser
whether on a Microsoft Windows or Apple Macintosh computer. NA.jar and
FT.jar run as stand-alone desktop applications and allow you to save your work
x PREFACE

as a local file. The source code is available as well, so you can modify it and do your
own research.
In addition, the website and disk contain several audio tracks of the materials
covered in the book. The audio tracks may be downloaded into a computer and
then into an MP-3 player for mobile learning. For example, the 2003 National
Strategy for the Protection of Critical Infrastructure and Key Assets is available
as a collection of several audio tracks. For history and political science students,
the foundational presidential directives (PDD-39, PDD-63, and HSPD-7) have
been similarly transcribed into an audio book and are available online and on the
disk.
This book is one component of blended learning—the combination of text,
audio/video disk, and Web page. Specifically, several electronic lectures have
been produced for online and CD viewing. All you need is a browser and either
access to http://www.CHDS.us or a copy of the companion CD. The audio/
video streaming lectures are tuned to this book, the website, and other content,
such as the software for simulating various sectors and demonstrating vital concepts.
In this way, the self-taught learner or classroom instructor can elect to learn by
reading, listening, looking, or through participation in a traditional classroom
setting.
I began developing the ideas for this book in the fall of 2002 and published a draft
textbook in 2003. The material was class-tested in 2004, revised, and republished
in 2004 – 2005. This book, the website, and the associated electronic media have
been used extensively to teach a course labeled, CS 3660 Critical Infrastructure:
Vulnerability and Analysis—one of a dozen courses given to military and civilian
students enrolled in the Master of Arts in Security Studies, Homeland Defense,
and Security curriculum at the Naval Postgraduate School, Monterey, CA. It is
appropriate for upper division undergraduate and first-year graduate students
majoring in national security, computing, and policy subjects where both policy
and technical decisions are analyzed. Although it has been thoroughly class
tested, it is still now without flaws. I take responsibility for any errors, inconsisten-
cies, and exaggerations that may still exist in this edition.
I would like to thank my students for their insights, feedback, and contributions to
this work. They have taught me well! Additionally, I would like to thank Steve
McNally of Bellevue University, Hilda Blanco, University of Washington, and
her students, for giving feedback on early drafts of this book. Joe Weiss was invalu-
able as a careful reader and critic of the SCADA chapter. Rudy Darken made many
important contributions to the ideas and delivery methods used over 2 years of class
testing.

TED G. LEWIS

December 2005
&ABOUT THE AUTHOR

Ted G. Lewis has a distinguished 35-year career as a computer scientist, author,

businessman, and scholar. His undergraduate degree is in Mathematics from
Oregon State University (1966), and his graduate degrees were awarded in 1970
(M.S. Computer Science) and 1971 (Ph.D. Computer Science) from Washington
State University. Since 1971 he has participated in several significant “firsts”: In
the late 1970s, he wrote the first personal computer book (How to Profit
From Your Personal Computer); in 2002, he co-created, with Paul Stockton, the
first graduate degree program in Homeland Security. In between, Lewis helped
create the first Internet Car while serving as President and CEO of DaimlerChrysler
Research and Technology, North America. During his technical career, he invented
several important algorithms in software engineering (horizontal – vertical algorithm
for deadlock detection); parallel processing (static scheduling of parallel programs
on arbitrary architectures); and the model-based vulnerability analysis method of
critical infrastructure risk assessment. And now he has written the first textbook
to establish the study of critical infrastructure protection as a formal, scientific
discipline. He has over 100 publications, including over 30 books. In 1997 –1999,
his books, Friction-Free Economy and Microsoft Rising documented the technical
and economic forces that shaped the Internet Bubble, and in March 2000, he pre-
dicted its precipitous fall (IEEE Computer Magazine, March 2000). He is perhaps
best known to the members of the IEEE Computer Society for a series of pro-
vocative articles appearing in the Binary Critic column of IEEE Computer from
1995 to 2000. His management experience began in 1988 as Technical Director
of the Oregon Advanced Computing Institute. During 1993 – 1997, he was chairman
of the Computer Science Department at the Naval Postgraduate School, and during
1999– 2000, he was CEO of DaimlerChrysler Research and Technology NA in Palo
Alto, CA. From 2001 to 2002, he was Senior Vice President of Digital Development
for the Eastman Kodak Company. Currently, he is professor of Computer Science
and Academic Associate of the Homeland Defense and Security curriculum at the
Naval Postgraduate School.

“With the much-awaited publication of Critical Infrastructure Protection in

Homeland Security, Professor Ted Lewis has provided Homeland Security special-
ists, law enforcement personnel, emergency managers, critical infrastructure experts
and those whose day-to-day duties involve infrastructure security and protection
with a timely, relevant and invaluable resource for defending the very essence of
the American homeland. Lucidly written, perceptively analyzed and exhaustively
xi
xii ABOUT THE AUTHOR

researched, Critical Infrastructure Protection in Homeland Security is a work that

reflects the concerns of our time while providing a viable blueprint for protecting
our shared technological heritage. For those interested in critical infrastructure
protection, Homeland Security and national defense, there is no better one-stop
resource than this book. Read it, and you’ll never be in the dark again when it
comes to critical infrastructure protection.”

David Longshore, New York City Homeland Security Liaison

“Professor Lewis’s definitive textbook on critical infrastructure protection is a

fascinating study of one of the challenges facing the nation in combating terrorism.
In clear and concise language he establishes the foundation for his theory that
critical infrastructure sectors are networks of critical nodes and links. Through
network analysis, he identifies the most critical components of water systems,
telecommunication systems, power grids, energy supply chains, and cyber systems
such as the Internet and the World Wide Web. This is a must-read for anyone who
wants to understand how to protect the nation’s most-valuable physical assets.”

Richard Elster, Provost, Naval Postgraduate School

&CHAPTER 1

Strategy

What is the motivation for studying critical infrastructure protection? What are the
central issues that need to be addressed to create a meaningful strategy for dealing
with threats against infrastructure? Moreover, what is the national strategy? This
chapter introduces the reader to the national strategy for the protection of critical
infrastructure; identifies the roles and responsibilities of the federal, state, and
local governments; lays out the approach being taken by the Department of
Defense (DOD), and the newly created Department of Homeland Security (DHS),
and then postulates five strategic principles of critical infrastructure.
This chapter makes the following claims and arguments:

1. Protection of critical infrastructure such as water, power, energy, and telecom-

munications is vital because of the impact such destruction would have on
casualties, the economy, the psychology, and the pride of the nation.
2. Homeland defense and homeland security differ: The DOD is responsible for
defense; and federal, state, and local governments are responsible for security.
This division of responsibility defines roles and responsibilities of each, but
their intersection—say along the borders and coastline—remains blurred at
this time.
3. Federalism dictates a division of labor across federal, state, and local jurisdic-
tions. The DHS is responsible for cross-sector roles such as standardization,
research, and education. Delegation of major responsibility for critical infra-
structure protection to state and local government is suboptimal, because
nearly all critical infrastructure spans counties, states, and regions of the
country.
4. When it comes to critical infrastructure protection, we will learn that it takes a
network to fight a network. The United States and its collaborating cities,
states, and regional partners are organized as a hierarchical bureaucracy.
In other words, the nation is not network-centric. On the other hand, the
organizational architecture of terrorist organizations is a network, which
means they can flex and react quickly—much more quickly than hierarchical

Critical Infrastructure Protection in Homeland Security: Defending a Networked Nation,

edited by Ted G. Lewis
Copyright # 2006 John Wiley & Sons, Inc.

1
Other documents randomly have
different content
 XVII.

AZ IDEALISMUS MEGJELENÉSE
NAPJAINKBAN.

Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik

az irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus
lejárta magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány:
zolaismus, naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy
más nevet adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke
és érzi, hogy nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott
társadalom fel akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a
különféle hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test
érzéki gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket.
Szomorúan és leverten térünk haza a színházból, hol egy léha
bohóságot vagy szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel
teszszük le a legjobb regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud
kielégíteni, kibékíteni, mulattatni.
Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak
reá, de érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt
realista íróink lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy
elnémúlnak. Miért? Az orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik
annak okát, hogy nem tudnak érvényre jutni. Ő elhomályosítja
mindnyájokat. A német realistákról azt mondják, hogy kifáradtak, a
skandinávokról is azt tartják, hogy csakhamar kimerűlnek. Az angol
elbeszélőktől alig olvashatni már valami derekabbat. Újabban az
olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt gondolják, hogy belőlük
is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető elem, ami nélkül
semmiféle irodalom se tetszik.
Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért
nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy
személyesen kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette
meg ezt a modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók
legnagyobbjai mind Párisban vagy környékén laknak; Olaszország
azonban több irodalmi centrummal dicsekszik. De az olasz írók
kijelentései csak oly kevéssé elégítik ki az olvasót, mint a francziáké.
Bármily szellemesek e mondások, majdnem mind helytelen,
tájékozatlan, korlátolt, vagy épen vak. Az író nem látja, hogy
körülötte minden megváltozott, vagy legalább folyton változik.
Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset
vagy semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak
bennünket érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde
nézeteikkel a helyes utat juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy
kivonatoljuk e nézeteket, hanem egyszerűen a magunk módjára
keressük a jelenség okát.
A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író,
a lelki állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja;
a részt, az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő
realista írót, mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t,
Ibsen-t, Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk,
mily mesterek a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök
elemzésében, lelki állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas,
harminczas évek íróit állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink
mellé Kisfaludy Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst
helyezzük, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem
tudnak oly finoman analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei
István, Herczeg Ferencz, Bródy Sándor stb.
Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk
belőle, hogy az emberiség a realismus idején a részek bonczolásában
gyönyörködik, Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét.
A gondolkodó az ízlés e változásának okát is szeretné tudni. Azt
kérdezi, miért szeretjük most a finom elemzést és miért nem tetszik
Vörösmarty előadásmódja?
Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A
történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus
szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános,
hogy a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az
idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi,
szellemi és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és
világ, emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és
az eszmei tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért
vagy másikért különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli
az egyetemest, tisztelettel viseltetünk.
Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül,
míg végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik
össze. Mikor megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly
szokásokat honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására
szolgálnak, érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz,
gyönyörködünk a nagy eszmékben, egyetemes elvekben,
bölcsészetünk tele van isteni és erkölcsi elemekkel, rajongva,
átszellemülve beszélünk róluk, ha szervezetünk összefoglaló; míg ha
részletező, elemző, bizonyosan rosszul érzi magát az ember. Ha költő
az illető, lassankint elhallgat és nem ír többet. Ha művész,
nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy vésőt; ha
színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha szónok,
útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig csupán
azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak,
felháborodással fordúl el a divatos rendszerező philosophiától s
elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni,
gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást;
ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva
hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu
volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös
emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles
tudós, kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz,
gyűlölettel hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen
pengetését. És így tovább. Mert a társadalom minden osztálya
megérzi az eszme változását. Fejedelem és alattvaló, úr és szolga,
kereskedő és földmívelő, tanár és tanitvány, férfi és nő, szülők és
gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik az uralkodó eszme
módosulása.
Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy
mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista
költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az
egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a
tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit,
minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt,
vagy pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait
mutatta be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes
képviselője az oka. Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet
vagy regényt, többé-kevésbbé megtaláljuk benne ezt az eljárást.
Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget, Maupassant stb. mind ilyenek. Az
individuumnak adnak igazat az egyetemes ellenében. Katona József
Bánk bán-jában a magyar becsület, tisztesség, szegénység, nyomor
áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar, a királyné,
Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.
Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a lázadókat,
becsteleníti meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes
képviselői okozzák az individuum nyomorát, baját,
szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a társadalmi szokások, a
vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén szerencsétlen
állapotát.
És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz
uralkodó az irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel
kell szólani. A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben
az egyén a kópé, az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága,
fegyelmetlensége a bajok forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét
műveli annak, a mit realista elődei műveltek. Irályának is tetemesen
módosulnia kell. Az egyszerű, könnyed, népies, sokszor kevésbbé
nemes és épen nem választékos irály nem illik az egyetemeshez. A
realista keresi a népies, sokszor triviális szókat és alakokat, képeket
és hasonlatokat, háj- és bundaszagú kifejezéseket, igénytelen népies
szólamokat, velök jellemez és fest: az idealistának azonban sértik
nemes és választékos érzését, gondolkodását.
Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig
tartani. Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül
kezdődött: akkor írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly
idealis tragédiáikat, melyek minden lapjokon az egyetemest, a
vallást, az erkölcsöt, az erényt, a becsületet, az adott szó szentségét,
az önfeláldozást, a hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a
huszas évek végével maga Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit.
1830 körül szűkült az idealismus látköre. Az egyetemes némely
törvényét eltörleni, képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az
individuumnak, az emberi észnek több jogot és szabadságot
követeltek. Comte Ágost 1830 körül már megalkotja bölcsészetét, a
positívismust, mely ignorálja az érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és
mások hirdetik a skepticismust; Balsac, Stendhal megkezdik a
realismus elemeit.
Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a
törvények ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb
drámaírók mint pl. Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl,
melyek az egyetemesnek egyik-másik támaszát akarták ledönteni
vagy nevetségessé tenni; míg napjainkban egy Ibsen már minden
törvényt, az erkölcs minden támaszát le akarja rombolni, vagyis az
uralkodó realismus eszmeköre az egyed egyetlen pontjára
zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának irodalomtörténete
nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és fokozatos
összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran
megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi
irodalmaknak, legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot
levonnunk, vagy hozzáadnunk, például a latin faj jóval
összefoglalóbb lévén a germán és szláv fajoknál, a franczia nem tud
annyira mystikus lenni a realismus idején, mint a germán, különösen
az angol, hanem jobbára léha és érzéki materialista lesz. Az angol,
skandináv, német és szláv irodalmakban tehát nagy szerepet fog
játszani a realismus napjaiban a mysticismus; míg az olasz, spanyol,
román és franczia irodalomban az érzékiség rajza tölti be helyét. E
tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de Maupassant, a
végletekig jutottak.
Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban
megfordúlni, átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy
eljutottunk a realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább
már nem mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom
felbomlása nélkül és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és
aesthetikai életünknek az egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől,
a léhától, a köznapitól, a népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez,
az istenihez; a lágy, nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes,
büszke, férfias jellemhez, a családban az emancipált asszonytól az
atya, a családfő tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem
neveléséhez. A mely író könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább
is fog írni; de az idősebbek és a kifejezőbb jellemek nem tudnak
módosúlni és némaságra lesznek kárhoztatva. Akárhányan jutnak
abba a sötét, méla kedélyhangulatba, melyben 1820 körül a szegény
Katona József leledzett, mikor az ébredező realismus nyomása alatt
itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével, a nemzeti dicsőséget
magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra tomboló ifjúságával
együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos teendőkbe és a jó bor
mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon korán, már 1830-
ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia íróját.
 XVIII.

BLAHA LUJZA.

Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem

tudnak teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra,
néma semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt
Huret franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom
legjelesbjeit s megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s
könyvek alakjában tették közzé.
E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az
ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is
érdemes róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni,
családi és társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy
elbetegesedett, a sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét,
összetörték ellenségei, meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és
pártfogói, nejének vagy gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége
vágy hálátlansága feldúlta családi boldogságát. Mondottak ilyest is,
hogy a hatalom üldözni kezdette, elnyomta a költő irányát, a
társadalom megúnta a művész, az író modorát, előadási módját. És
így tovább. Csak az igazi okot nem tudták földeríteni.
A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása
azonban most oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a
figyelmesebb vizsgálónak. A Revue des deux Mondes 1895. szept.
15-iki száma és számos külföldi lap és folyóirat érinti ezt a kérdést.
Sokan hallgattak el az ötvenes, hatvanas években is; de mily csekély
ezek száma a mostaniakéhoz képest! Az erkölcsi törvény ismerete
könnyen megmagyarázza e jelenséget.
Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint
elemző irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy
összefoglalás vagy elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük,
vagy elválasztjuk a fogalmakat. Az úgynevezett idealisták
túlnyomóan összefoglalnak, a realisták pedig elválasztanak, vagyis
részleteznek, apróznak, az eltérő sajátságokat látják meg a
dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az egyetemes, az
universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot tekintik.
Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme,
mely a legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb
individuumra szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott
már ötszáz esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két
utolsó azonban oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az
előbbi korszak circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani
pedig innét kezdve napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem
volt hosszabb, mint 75–80 esztendő. Ez idő alatt minden egyes
ember szervezetének simulnia kellett az uralkodó eszme fokozatos
változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja ezt tenni, vagy
legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik szépen símulnak,
testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes növény,
melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a kinek
eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista vagy
kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki bomlás,
meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az
illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden
vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás
napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb
realismusból néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű
idealismusba kell átmennünk.
De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról
akarunk szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos
művészetének rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év
óta gyönyörködünk kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy
elénkbe teremteni a magyar nép realis asszonyait és leányait mint ő.
A magyar leány legfinomabb sajátságait meg tudta látni és újra
teremtette tapsoló közönségének. Játéka és éneke magával ragadta,
elbájolta a nézők seregét. Alig látszott meg rajta, hogy halad az idő.
Igazi aranykora a hetvenes évekre esik. Ez idő érzését,
gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar asszonyaival. A
nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek nem
sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó,
hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor
a szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az
irgalom és érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban
rajzolni a népet, legkönnyebb teremteni egy népszinművet.
De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a
nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a
népszinmű keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.
Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól;
nem gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg
akarunk nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy A
juhász és bojtár költeményében graecizáljon egy kissé, mert
különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, nekik nagyon
parasztos a juhász és bojtár fogalma is.
Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre,
mikor egy kissé érdeklődni kezdünk a real iránt, mikor népdalokat is
próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár
még nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen
erényeit, eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel
látjuk és hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés,
szokás feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van
idealis elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az
individuumban van a hiba és ha véletlenül az illető, mint az
egyetemes képviselője szerepel, nem az általános a hibás, csak a
képviselője. A negyvenes években már kezdünk igazán gyönyörködni
a nemzeties, a népies, a magyarosban; Petőfi, Burns, Heine, Goethe,
és mások az idealreal első felében gyönyörűen tudják a népiest az
eszményivel egyeztetni, megvan bennök a magyaros melege,
bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez utóbbi
fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg a
realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást
gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis
eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik.
Bármennyire óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az
érzékit, az anyagit, a léhát; az egyetemes képviselőit kell
hitványaknak, becsteleneknek bemutatnia, ezek a szegény ember
bajának szülőokai, a szerencsétlenségek létrehozói, az egyed, az
individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha ilyen és jól van
megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy nézik, különben
elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök, többé-kevésbbé
beválik Hauptmann Gerhardtól: A takácsok.
Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes
hullámában. Ma itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk
akárhányan már az egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai
és erkölcstani kérdések érdeklik. Mindenfelé a morált és vallást, a
tisztességet és becsületet hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest,
a magyarost. Tiz év előtt csoda volt egy moralizáló czikket olvasni
valamely újságban, legfölebb egy bomladozó idealista agyából
kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel nagy jogtalanság történt; ma nem
vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot anélkül, hogy moralizáló
cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más jel is mutatja,
hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus árjában.
Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk.
Hiába tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek,
kitörő tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem
mentheti meg őt a népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház
igazgatója sem: az emberiség az eszményiért kezd rajongani s e
rajongást nemcsak a szinházak műsora és művészei, hanem az
igazgatók pénztára is meg fogja érezni. Mert a realismus az élvezet,
a gyönyör, a szórakozás kora is. 1870 óta az egész művelt világon
roppantul elszaporodtak a mulató helyek és száz meg száz fajtájok.
A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi látogatottsága csak
innen kezdődik. Most mindez változik, a néző közönség száma fogy;
az idealismussal járó szegénység, takarékosság és tisztább,
nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a
szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is
hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány
színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a
színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az
ember, kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal,
a kiknek épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános
tárgyalása napi kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is
tetemesen apad. 1810 körül őrülten bomlottak a zene után, az egész
művelt világ, de különösen Bécs rajongott érette. 1820 után
mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta a realismus gyarapodásával
ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A lelkesedés és a zene
szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette, éneket és zenét
tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta. Néhány
esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos
mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják
boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják
annyi odaadással a zenét és éneket.
Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek,
énekesek és zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg
a művészek sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok
jó vagy rossz dolgát.
 XIX.

A HIT ALAPJAI.2)

I. Bevezetés.

A realismus kora az emberiség életének legbájosabb,

leggyönyörűbb időszaka. Dolgozunk ugyan, egész lélekkel a
munkának élünk; de főleg azért, hogy pénzt szerezzünk, jólétet
teremthessünk magunknak és családunknak. Csupa gyönyörűség az
élet. A tudós szorgalmasan gyűjt s boldog tudományos kincseinek
láttára, az iparos és a művész gyönyörű alkotásokkal lepi meg vevőit,
az ifjúság, kivált a nő élvez és szórakozik, az egyik mulatságot a
másik után rendezi. Léhaság és irgalom, nyájasság és részvét tölti el
bensőnket. Jók, emberszeretők vagyunk, csupa érzés, csupa szív az
ember: az egyik lágy és szelid, mysticus, a másik kenetes pietista, a
harmadik léha, jóízű, jó kedélyű realista. Ilyen volt az emberiseg
Pericles korában a Kr. e. V. században, a III. század végén a II. első
felében, a Kr. u. II., VI., X., XV. században, 1700, 1810 körül és a
most letünt húsz esztendő alatt. Ki tudná elmesélni, leírni és
elszámlálni a roppant gazdagságot, a tömérdek találmányt, a sok
egészségügyi intézkedést, a roppant sok palotát, fényes középületet,
hatalmas muzeumokat, szín- és operaházakat, kitűnően berendezett
iskolákat, a millió kéjt és gyönyört, miket e húsz évnek
köszönhetünk?! Vaskos kötetek szólanak egy ország, nem, egy város
alkotásairól és csak több ezer kötet rajzolhatná a művelt világ
gyönyörű alkotásait.
És e látszatos boldogság mellett soha sem becsűljük oly kevésre
az életet, mint a realismus napjaiban. Az öngyilkosok száma mutatja,
mily sokan vetik meg, az őrülteké elárúlja a magukkal és a világgal
meghasonlottak sokaságát. Mert mikor a realismus alkonyán léha
egyedekre bomlik szét a társadalom, az individuum elveszti minden
erejét, nem tudja tűrni az élet bajait és kellemetlenségeit,
bensejéből kivesz minden erkölcsi erő, hitvány, haszontalan teremtés
lesz, a kinek fogalma sincs az ugynevezett moralról.
Mikor ébredezik az idealismus, hamvaiból feltámad az erkölcsi
érzés vagyis magunk viseletét a köz, az egyetemes, a világ és
emberiség, a haza és nemzet szempontjai szerint kivánjuk
szabályozni. Ez az erkölcsi érzés egyszerre lép föl a vallás iránti
tisztelettel. Az idealis eszme ugyanis a legmagasabb, az isteni vagyis
a vallás felé hajtja az embereket. Ebből magyarázhatni meg, hogy a
XV. század utolsó tizedében Savonarola, egy rajongó szerzetes lesz a
köztársaság feje, hogy 1710 táján a legnagyobb romlottság idején az
emberiség nemesebb fele rajong a vallásos eszmékért, hogy
Lamennais munkája 1817-ben európai tekintélyre tett szert, hogy
Brunetière czikke világraszóló vihart gerjesztett, hogy Balfournak, az
angol ellenzék egyik vezérének, most a kincstár ministerének,
könyve: The Foundations of belief: being Notes introductory to the
Study of Theology félév óta az angol folyóiratok vitatásának tárgya.
Egyháziak és világiak, bölcsészek és gondolkodók, tudósok és
búvárok, mint Huxley és Wallace ellene és mellette nyilatkoztak.
Többnyire elismerik, hogy több csodálatos sajátság külömbözteti
meg ez új munkát: világos és finom, fényes és ékesszóló, mindig
komoly, bár néha a humor gúnyos árja ömlik el rajta, írálya delicat és
mégis ruganyos, kitűnően illik a szerző gondolatmenetéhez.3) Stead
egy másik folyóiratban4) írja, hogy Balfour egykor előkelő szerepet
fog játszani Anglia történetében, nem kisebbet, mint Gladstone.
Egyedül ő termett rá. Az általa fölkeltett ellenszenv és elfogultság
azóta lecsillapúlt, politikai ellenfelei maguk is elismerik benne az
alsóháznak sir Róbert Peel óta legügyesebb vezérszónokát.
Válaszának nyiltsága, egyenessége, hajlékonysága és
bánásmódjának egyenletes humora, jámborsága és önzetlensége oly
nagybecsű erényei, annyira kiérdemlik ellenfeleinek tiszteletét, a
mennyire övéinek ragaszkodását. „A parlamenti viták élét a régi
hűbéresek lovagias lelkületével veszi el“. Dícséri ragyogó szónoklatát,
kiemeli, hogy kitűnő essay-író, bámúlja irályának fényét,
gondolatainak merészségét, nemes és bölcs derűltségét, maró
gúnyját, ügyességét a példák megválasztásában.
De hát azt kérdezi a t. olvasó, mi az oka, hogy Angliában már
több év óta annyi erővel mutatkozik az az idealismus, hogy egész
iskolájok van a metaphysicusoknak, míg Európában még mindig
gyönge lábon áll az absolut uralma. Azt hiszem, hogy az angol faj
erős és mély realismusa szolgál magyarázattal. Az angol az összes
európai fajok között a legrealisabb, ezért kiválóan mysticus és
individualista. Az idealismus első fuvallatának érintésére a sok
mysticus között akadnak olyanok, akik eszményi gondolkodásba
csapnak át, míg a román fajok és a magyar is erősen materialisták,
naturalisták. De hogy az egész világon jelentkezik az idealismus,
mutatják a mindenütt fellépő keresztyén socialisták, néppártok,
antisemiták stb., melyeknek különben alig lehetne magyarázatát
adni. Mindezek tüntetően ragaszkodnak a valláshoz. Nemsokára
kitűnő tudósok állanak melléjök s azt teszik, amit Angliában Huxley
tett, hogy elfordult Spencer realista bölcsészetétől, vagy Romanes,
aki halála előtt megtagadta régi hitét a szabad akarat
képtelenségében, a gondviselés lehetetlenségében és a religióról új
gondolatokkal lépett a sírba.
Romanes beismerte, hogy a tudomány nem juthat el az objectiv
realitasig, hogy a hitnek kell pótolnia a tudomány hiányait. Ajánlja a
keresztyén hitet, az evangeliom vallását, melynek isteni eredetét
mind fejlődésének története, mind erkölcsi szabályainak fensége
bizonyítja.5)
 Szóval egy új időszak hajnalán vagyunk. 10–15 évvel ezelőtt az
efféle művek alig keltettek figyelmet. Azt mondották rájok, hogy
valamely gyarló vagy bomlott elme szüleményei. Ma kiáltó hangok,
melyeket mindenki meghall. Leibnitz jut eszembe, aki nagy ritkán a
XVII. század alatt is írt eszményi irányú bölcsészeti dolgozatokat,
alkalmi leveleket, szerény vázlatokat; de kevesen hallgattak reá, ő is
jobbadán politikával, történelemmel, vallásunióval foglalkozott. De
már 1710-ben, mikor Theodiceája megjelent, volt egy kevés
visszhangja, 1714-ben írta Monadologiáját Savoyai Jenő herczeg
kérdésére, tehát már akadt egy-két hallgatója, hisz ébredezett az
erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII. század jónevü bölcsészei egész
Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak. Igaz, hogy a század közepén
már fölléptek a materiálisták, mint Lamettrie, Helvetius, Holbach,
híveik azonban csak később a realismus gyarapodásával szaporodtak
meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora nem felel még
szervezetének. Hegel idealista constructiója nem érvényesülhet
századunk két első tizedében, mert az emberiség nem fogékony
iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas
években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs sikere a
harminczas, negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti
meg az eszmétlen positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de
már az ötvenes években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják
szelleme nagyságát. Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla.
Spencer Herbert három évtized óta a művelt világ egyik oraculuma
volt, műveit lefordították, gondalatait mindenfelé hirdették; de
néhány év óta szaporodnak a becsmérlő nyilatkozatok s ha még
sokáig él, meg kell érnie, hogy jobbadán gúny és megvetés
kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid ugyanis a haladás egy-
egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága még az
eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust kell
látnia és bámulnia.

II. A naturalismus és az erkölcs.

 Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy
részre oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő,
szervező. Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni,
hogy az eleje tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus
elégtelenségét és tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai
realismus minden faját, az empirismust, sensualismust,
determinismust, positivismust, agnosticismust stb. a naturalismus
közös neve alá fogja és szellemesen ostorozza. Könyve nem
apologia, nem vallásos védirat a szó szoros értelmében, nem is
theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán vallásos viták
nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit pedig
világnézetéből by our general mode of looking at the Universe
alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája,
hanem a művelt olvasók nagy tömegének.
Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával
foglalkozik. Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja,
hogy minden rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen
két legkevésbbé kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi
codexnek tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e
tiszteletkeltése nem lehet független az ő származásától. Már pedig a
naturalismus nem becsüli többre az erkölcsi érzést, mint a többi
érzelmet, nincs is oka miért helyezni a moralitást az étvágy, az észt a
gyönyör fölé. Igaz ugyan, hogy a naturalismus számos híve őszintén
hódol az erkölcsi törvény felségének, de lelkökben ellenmond a
nemes érzelem a naturalista credónak. Balfour szépen bizonyítgatja
a naturalismus erkölcstani gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek
fognak elismerni az idealismus hajnalán; az emberi ész még sem
fogja megérthetni az erkölcsi tüneményeket; hacsak magáévá nem
teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az eszme befolyása alatt állunk,
melynek kettős faja van, az idealis és realis, éppen úgy, mint a
villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az eszme e két iránya
hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s akkor
boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig
nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak
leszünk. Az eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az
általánost, a fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a
magasztosért, dicsőért, imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk
az emberiség, a haza, a nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két
áram harcza idején összébb szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört
ölelünk fel, míg a realismus napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet,
a község és bennök saját egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk
tárgya.
Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme
hatása alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik,
megegyez az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e
hatás alatt áll, az angol szónok és államférfiú ügyes vitatását
kitűnőnek, szépnek találják.
Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb,
lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel
viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből
származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni
sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem
hiányzik ez a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény
egyik forrása. Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig
egyetlen bölcselő elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a
realis irányú bölcselők magyarázatát vallottuk magunkénak,
éreznünk kellett, hogy számtalan kérdésre nem tudnak megfelelni.
A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva
fölfedezésem után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet,
mindegyikünknek meg van a maga énje, saját szelleme, a ki
szabadnak érzi magát, csakhogy tevékenységében az elégséges ok
törvényének van alávetve. Az ember mindig okszerűen cselekszik s
ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt állanak. Csak úgy lehetek
boldog és elégedett, ha szervezetem tud símulni az irányadó
eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom, embergyűlölővé
lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején vagy
ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad
akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti
világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és
magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja
Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll,
hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat,
hogy az egészen tőle magától függ, hogy ez a maga független az ő
jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli
állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van
fejlődve az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és
nyersen magáról és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő
akarása, elhatározása és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben
meg van bennem ez a szabadság, a szabad akarat, mert
elhatározásom az én szervezetemnek, tehát egyéniségemnek az
eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly finoman, annyira
észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók világos
tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen
tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is,
melyet a realismus finom elemzése vesz észre.
Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az
erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és
jobb gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó
ellenmondásról. Ők persze logikai következetlenségnek szokták
betudni azt, hogy a naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes
összhang követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk
között, rég kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek
az ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban
nagyon szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század
vége felé, mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a
protestansok védői azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira
erkölcstelen az újítók tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a
támadók az emberi természet szerencsés következetlenségét hozták
fel magyarázatul. Nagyon lehet, hogy némely naturalista oly önző
elméletet vallott, mely nem felelt meg az emberi természetnek; de
kevesen voltak ilyenek. Az erkölcstan mesterei mindig az uralkodó
eszme szerint módosítják tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb,
isteni forrásra viszik vissza, az idealrealista Kant szintén magasabb
forrást keres és úgy állítja fel categoricus imperativusát, a realisták
pedig az emberi boldogságból vezetik le. Az idealisták az emberin
kívüli okban, a realisták magában az emberben találják meg az
erkölcsi élet magyarázatát.
De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az
eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az
ellenmondás; az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista
felfogás. Mert bármilyen iskolához tartoznak is az efajta moralisták,
nekik az ember csak egy jelentéktelen lény, nyomorult teremtés
egész földjével együtt, melynek szintén nincs más sorsa mint a
pusztulás, az enyészet.
Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen
sokan szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb
alapjának. Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen
magasabb, tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget
tekintjük, mily egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni
szeretet boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti
hivatást tulajdonít az embernek.
De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a
naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi
férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert
megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes
szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a
művelt világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az
elenyésző realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus
bölcsészeti iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.

III. A naturalismus és az aesthetica.

Érdekes Balfour könyvének második fejezete: A naturalismus és

az aesthetica. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a
hasznos, a real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak,
terméketlennek tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon
kérdések lebegnek: melyek a történeti, lélektani és élettani okai az
aestheticai érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem,
változatlan realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt
kérdezi: mi az oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy
hevenyében a nemi selectiot említették, a mi azért sem lehet, mert
mint minden más kiválasztás, javíthatja a létező anyagot,
képességet; de nem teremthet újat. Szellemes példákkal világosítja
fel nézetét és habár megengedi, hogy a nemi kiválasztás sok állati
zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a zenei érzés eredetére és
kifejlődésére. Balfour szerint a többi magyarázat sem szerencsésebb.
Spencer például módosítja Rousseau elméletét s azt mondja, hogy
az erős indulatokat természetesen az izmok erőfeszítései kísérik,
többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak összehúzódása és
kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges összecsengése szülte a
cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem érti, hogy
származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi
gyönyörűségünk a IX. Symphoniában. Kellett bennünk lenni az
izlésnek, mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség
kétségtelenűl minduntalan új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új
ételeket talál fel. Valamint ekkor halad a szakács művészete, de nem
módosul az emberi száj íze; úgy az előbbi esetben halad a
zeneművészet, de nem változik a hallgatók jövendő nemzedékének
vele született képessége.“
Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint
nincs szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz
az anyag kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés,
szilárdság stb. úgy léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak
pedig mint a hang, szín csak az első sajátságuknak az érző szervre
való hatásából származnak s az érző szerv nélkül nincs önálló létök.
Balfour hajlandó positiv alapot keresni minden szép jelenségben; de
oly sötét képét rajzolja az emberi ízlés változásának, állítólagos
szeszélyeinek, hogy alig talál valami biztosat, érzékelhetőt. A
kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit adni, az jobbadán
módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb szépművekről
van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző életére, korára,
viszonyaira, a történeti és más szempontokra. Ismeretes, hogy ezek
daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy Voltaire, vagy
mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága jórészt a
könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az
anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az
emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok
egyetlen éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina
tíz év alatt írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne
megczáfolni. A régi norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a
túlvilágba távozó lelkén kívül volt még valami szellemök, mely egy
időre földi küzdelmeik tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az
élőkhöz hasonlítanak, végre elenyésznek és semmi nyomot sem
hagynak maguk után az emberek között. Ilyennek látszik nekem az
elhunyt művészek hirdetett halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök
csak árnyékélet és a lassú enyészet lépcsőjén távoznak a
kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak egyenesen hatni embertársaik
szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket vagy nevetésöket és
mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a képzelet őrzi a
titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók pajtásai, azután a
specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb érintkezésbe akar
velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű fátyolukon,
mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy eltűnt
társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más
nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily
föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s
ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan
hagyatékait tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az
életrajzi, a kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek
köszönhetünk, egy kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt
jogosan tulajdoníthatunk a tiszta aesthetikai érzésnek.“6)
Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés
hullámzásának megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig
tetszettek, mint például Shakespeare, a ki azután a XVII. század
vége felé már nem kellett a közönségnek s csak a XVIII. század
közepén kezdettek feléje fordulni. Századunk negyvenes-ötvenes-
hatvanas éveiben ismét rajongtak érette, 1870 körül hanyatlani s
enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt tapasztaltuk Dante, Tasso
és mások műveivel. Rossiniért rajongtak századunk huszas éveitől
kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan veszített
népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már őt is
le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek szerény
alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig
tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy
nemsokára teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az
ízlés e változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás
hullámának eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy
Vörösmartyért, mert idealisták; az idealrealismus alatt már
veszítenek fényök- és dicsőségökből, jobban tetszenek:
Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt ezeknek is közelebb
meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más realisabb irányú
költők, művészek nyerik ki tetszésünket.
A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből,
mert folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus
olvad belé a népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes
haladást tett az emberi nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és
rómaiak érzületével hasonlítjuk össze magunkat. Ezekre nézve tehát
sok igaza van Balfournak és kétségtelen, hogy a szépnek meg
vannak a maga alaptörvényei, melyek örök metaphysicai formáknak
látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az idealismus
napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes képviselőjét
kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus idején az
egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője ellenében. Ez
legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.
Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a
szép fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a
categoricus imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép
eszméjére nézve is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi
szépet, igazat és jót kell szeretnünk és követnünk, vagyis az
egyetemes szépet, jót és igazat. Nem tehetünk máskép. Egy idealis
kép elragad bennünket, még egy kizárólag realis alkotásról többé-
kevésbbé fitymálva szólunk. Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy
igazságokért, minő a világ és emberiség, a haza és nemzet, épen
úgy mint az önfeláldozás, az erény, a becsület, a tisztesség stb.
eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus imperativusok. A
realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó tetszik.
A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén
nem elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai
tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel
tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a
minden tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat
tárgya vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és
annak létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes
élvezetet szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A
kellemesség minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a
jó minden eszes lényre. A tetszés e három faja közül csak a
szépségé önzetlen, mert sem az érzékek, sem az ész érdeke nem
erőszakolja ki tetszésünket.
Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket
nemcsak azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem
azért is, hogy itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a
szép, a jó, az igaz érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus
napjaiban, mert az egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak.
Például egy nagy erkölcsi idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak
tetszik, önzetlenül, érdek nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a
realismus, mind jobban veszti önzetlen idealis természetét, mert a
realismus érzése, gondolkodása összébb szorul s végre csak az
egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi kép önzetlenül tetszik, de a
mint növekszik a realismus, a tiszta aestheticai hatáson kivül
megjelenik az érzékek csiklandozása, gyönyörködtetése. Vagyis
minden a mi eszményi, vele jár az önzetlenséggel és minden a mi
realis, önző is egyszersmind. Például a realismus idején végtelenül
irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő az ember; e jóság azonban
nem az egyetemes magasztos forrásából származik, hanem erkölcsi
lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék vagyunk, hogy nem
nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások köszönete,
hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt egyenesen
számitunk reá.
Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre
törekvés, a szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz,
hogy az idealista elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok
is veszítenek különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a
jellemek epicusok s az előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a
realismus, jelentkezik a műfajok szétválása, szétmállása is. A
jellemek megszünnek epicusok lenni, az előadás szintén drámaibb
lesz.
Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai
kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a
tömegnek izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké?
És miért megy át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?
Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a
tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot
tekintjük. Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő
erejét; de nem mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és
érdekes voltát. Tekintsük a kalapot. Ugyanazon időszakban a
társaság tagjai mind hasonló kalappal fedik be fejöket. Honnan van
ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik egyenlők, könnyű rá a
felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat találnak ki, mással
cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A jobbnak, legjobbnak
nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere okául nem szolgálhat
sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet némely nagy
phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a művészre,
hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot nem
egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki, hogy
a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt,
hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat
kényszerítő ereje.
 Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek
benső szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a
változásnak kell beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem
fogadhatja el Balfour. Mert ha a kalapviselők egyszerre messze
vetődnének egymástól, nehezen folytatnának egyenlő divatot.
Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de
mielőtt tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot.
A divat nem egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy,
mint a legnagyobb művészetek. Innét ered az az egységre és
egyenlőségre törekvés. Ezzel találkozunk a politika és erkölcs, a
nyelv és irodalom, a vallás és művészetek stb. terén. A mely alkotás
kifejezi a kor idealis vagy realis érzését, gondolkodását, azt rögtön
felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk, mert érzésünket,
gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós, kritikus, író,
művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben variálja.
Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud
felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt
egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy
későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a
franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének
felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus
alkonyán és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század
közepén egy szép rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a
társadalom demoralisálja az embert, e nézettel haloványan
találkozunk minden idealismus alatt; de Rousseau fejezi ki
legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan változatban
ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó
realismus.
Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének
ujabb kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban
nem ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori
színvonalával, a változások is ugyanazon színvonalnak lennének
kifejezései.
 Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában
is keresi az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az
állítást, hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a
kor befolyását, de ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek
roppant befolyása van a kisebb művészekre, de nem a teremtő
lángelmékre, ezek nem a kor szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi
irány kiszámíthatlan productumai. Ha az ily lángelmék izlése
megegyezik korukéval, nagyot alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy
elcsenevészednek, vagy a kritikusok számára dolgoznak.
Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az
ember szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó
képességek vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az
összefoglaló képességű csodákat művelhet az idealismus napjaiban.
Egy Hugo, egy Klopstock, egy Vörösmarty hatalmas alkotásokkal
állanak elő, tehetségök megfelelt az idealismus akkori színvonalának.
Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat teremtenek, mert
tehetségökben van realis melegség, bensőség, közvetlenség, de van
még idealis lendület is, ők tudniillik az idealrealismus első felében
írták költeményeiket. Igaza van Balfournak annyiban, hogy nem a
kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől örökölték természetöket,
testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor, fejlesztették az idők, fényes
tehetségök tudott simulni az idők árjához, el tudták fogadni az
uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett pusztulni, egész
életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy nehezen
simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.
Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre
törekvéséről. Ha kezdetleges lábon áll a művészet, nagy
valószínűséggel csak elődjein javít egy keveset anélkül, hogy letérne
ösvényükről. De ha már ki van fejlődve az illető művészeti ág és
hanyatlani kezd, akkor három eset adhatja elő magát, vagy
túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új irályt találunk, vagy
abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak engedjük át
helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy
beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés,
módosul a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész
támad, teremt bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű
tehetségek folytatják a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell
az uralkodó eszméhez, csakhogy szerény tehetségök nem engedi
valami nagyot alkotniok. Az sohasem történhetik, hogy a realismus
korában eszményi dolgot teremtsen valamely művész, legfölebb a
közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a távoliabbak se neki, se
közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen, hogy egy költő oly
eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő Bernardo Tasso
Galliai Amadisa, sőt még annyira eszményit sem, minő Torquato
Tasso Megszabadított Jeruzsaleme. 1880-ban egyetlen költő sem
vállalkozhatik arra, hogy Voltaire Henriadjának, Klopstock
Messiásának, Vörösmarty Zalán futásának idealis előadásmódját
valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a
művészeti élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour,
hogy e mozgás haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás
növekedését értjük a haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz
évvel Krisztus előtt a mai roppant kifejlődött zene gazdagságához
képest, hatása, fontossága azonban mindig az maradt. A szerző ez
állításában van egy kis igazság, minden kornak és műveltségi
színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás azonban nem függ a
zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis zene például
kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok realis
zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most
Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény
bujdosóinak, a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek
fájdalmas dalait; míg századunk huszas-harminczas éveinek
eszményi zenejében kevés gyönyörűséget találunk.
Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és
fáradságot fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az
emberiség nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor
hanyatlik a tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus
erkölcsi tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora,
kábító, részegítő hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és
óta mily helyet foglal el a zene az emberiség életében, minden
szemlélő tudja és a zene története tanítja.
Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica
viszonyáról szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a
mint láttuk, sok benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük
helyreigazítani. Talán nem élünk vissza olvasóink türelmével, ha még
pár lapot szentelünk neki. Ismerjük a nézetet, hogy a szép nem
maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja, vagyis rezgő parány,
hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk jelentkezik,
ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem tarthat
tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart,
pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ
alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik
Balfournak, nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben
valami szabálya, mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni
igyekszik az emberi ízlés, hogy vannak szép tárgyak, melyeket
csodálniok kell a normalis egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai
ítéletek, melyeknek általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések
közötti eltérés nem csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel
aestheticai érzelmeinket nem köszönhetjük a természeti
kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az egyenlőségre és
állandóságra való törekvést. E tekintetben különböznek az erkölcsi és
vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés nem csak
hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik
megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért
mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való
törekvés. Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és
közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle
ízlése nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem
volna. A kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a
megállapításban, mint az érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek
aestheticai tetszését és nemtetszését sem szabad igen sokszor a
tárgynak valamely állandó aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi
okát a rokonságnak a divatban, a a megegyezésre való irányban kell
keresnünk, mely akkora szerepet játszik a társadalmi oeconomiában.
A művészeti iskolák emelkedése és bukása, az aestheticai termékek
változatos jelleme sem mutatja, hogy valami állandó elem volna a
szépben. Nem világos, hogy e változások lépcsőül szolgálnának a
változatlan mintához, nem vezetnek bennünket mint a tudományok
fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt ellenkezőleg, bár
születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár kivesznek a régi
formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli mozgalom esetleges
eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet kiszámíthatlan erők,
fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye határoznak meg, mely
változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán a művészi
képzelet igazi nirvanája lesz vágyak és gyötrelmek nélkül. Pedig ha
az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes törekvését
látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan elemet a
szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség
nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és
bármily kevéssé hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica
különös schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény
számára a szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi
saját szempontunkon látunk a természetben és a művészetben múló
sugarakat, melyeknek eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni,
nem tudjuk felfogni; de mégis valami másnak látszanak, mint alanyi
érzéseink változatos játékának vagy ősrégi gyönyörök késő
visszhangjának. E mysticus credót nem derítheti fel semmiféle
észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem adhatja nekünk és épen nem
fér meg a mindenség naturalisticus elméletével.7)
Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány
nagyobb mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a
szépnek örök mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor
a részletek kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani
az eszményi igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé
egységes és örök minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E
részletezés mindig erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora
a szétmállás, hogy bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom.
Csupa melegség, bensőség, közvetlenség, csupa szív szólal meg a
költők dalaiban, de teljesen hiányzik a vezérlő ész.
 Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a
társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem
zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a
realismus idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy
az illetőt félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek
mondják, megvetik, lenézik vagy szánják. De nemcsak
embertársaival gyűlik meg a baja, hanem az eszmével való
disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s könnyen az
őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben
elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj,
súlyosabb szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy
igazságait nem bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus
napjaiban. Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza,
lélek, szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel
lépnek föl, követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak
embertársainkkal gyűlik meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat,
hanem az uralkodó eszmével is. A realista csak felháborodva
szemlélheti embertársainak bolond rajongását, nagyhangú szólamait,
őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti összefoglaló
gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott lélekké
kell válnia.

IV. A naturalismus és az ész.

A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a

természetben. De ha non-rationalis a természet, az emberi ész
(ratio) mégis a naturának terméke, végső productuma. Ez azonban
nem teleologia, a mitől a realismus tanai irtózni szoktak. A haladás
hullámának első felében, eszményi részében a gondolkodók, még a
fejlődés tanának hivei is, hajlandók azt tanítani, hogy az eszme
vezeti a mindenséget, az eszme adja az irányt; a kik pedig az
absolut uralmát hirdetik, természetesen az ő vezetésének nyomait
látják a mindenségben. Balfour egymás mellé állitja az idealista és a
realista doctrinát.
A) A mindenség az Ész alkotása és mindenek észszerű vég felé
sietnek.
B) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a
tárgyak kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még
sincs előre elrendelve.
A) Az alkotó ész végtelen szeretettel párosul.
B) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok
egyetemes folyását vak okszerüség vezeti.
A) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden
szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.
B) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt
szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás,
az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme
épen úgy, mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos
szempontból értékök teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a
faj megörökítésére, fentartására.
A) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei
vagyunk annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és
vagyunk.
B) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak
az agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén
és faj fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi
világ oly tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy
pillanatra aestheticai érzelmeket keltenek bennünk.
A) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért
végtelen czél felé törekszik.
 B) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek
azzal maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb
következkezménye volna a késő nemzedékekre; még azok sem
mondhatják, hogy az elért czélra törekedtek. Még ha szabadok
volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká tesz bennünket; és csak
vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a messze távolban
ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem látjuk
előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.
Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését
kell felfognunk. A realismus idején az emberiség vezér szellemei ez
utóbbira hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen
sokan, kik épen nem gondolkodnak, csak úgynevezett szerény
tudósok, buta specialisták, a kik óvakodnak az elméletektől; de ha
vallatjuk őket, ha kierőszakolunk tőlük valamelyes bölcsészeti
nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit, mint az előbbit.
Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e szerény
tudósok, a pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e
szerénységgel, mint mások a széles világon. E szerénység azonban
nem erény, csak a realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden
általánosítás; mikor az eszme idealis nyomása alatt mindnyájan
érezzük, hogy új lelki szükségek támadnak bensőnkben, melyek
kielégítést követelnek. Ilyenkor azután könnyű ostorozni e szerény és
jó specialistákat, kik fensőbb eszme nélkül tanítják a lelketlen
tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen e tudomány 30–40 év
előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s tőle vártuk a nagy
igazságok, az örök problemák megoldását.
Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen
harczol, a természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus
alaptanainak lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel,
a természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag
alapos. Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a
naturalismushoz; Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust,
holott csak metaphysicai agnosticismusról szólhatna. Mi joggal
vethetném egy Thán Károly, egy Eötvös Loránt, egy Fodor József
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and
knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a
vast collection of books, ranging from classic literary works to
specialized publications, self-development books, and children's
literature. Each book is a new journey of discovery, expanding
knowledge and enriching the soul of the reade

Our website is not just a platform for buying books, but a bridge
connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With
an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system,
we are committed to providing a quick and convenient shopping
experience. Additionally, our special promotions and home delivery
services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.

Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and

personal growth!

ebookball.com