Meditation Coming to Know Your Mind

1st Edition Matteo Pistono

Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/meditation-coming-to-know-your-mind-1st-edition-mat
teo-pistono/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Your Secret Mind Getting to Know and Living With Your

Unconscious 1st Edition Hans Steiner

https://textbookfull.com/product/your-secret-mind-getting-to-
know-and-living-with-your-unconscious-1st-edition-hans-steiner/

Presence: How Mindfulness and Meditation Shape Your

Brain, Mind, and Life 1st Edition Verhaeghen

https://textbookfull.com/product/presence-how-mindfulness-and-
meditation-shape-your-brain-mind-and-life-1st-edition-verhaeghen/

The Monkey Is the Messenger: Meditation and What Your

Busy Mind Is Trying to Tell You Ralph De La Rosa

https://textbookfull.com/product/the-monkey-is-the-messenger-
meditation-and-what-your-busy-mind-is-trying-to-tell-you-ralph-
de-la-rosa/

The monkey is the messenger: meditation and what your

busy mind is trying to tell you First Edition De La
Rosa

https://textbookfull.com/product/the-monkey-is-the-messenger-
meditation-and-what-your-busy-mind-is-trying-to-tell-you-first-
edition-de-la-rosa/
Train Your Mind To Be Successful 1st Edition Sayra
Montes

https://textbookfull.com/product/train-your-mind-to-be-
successful-1st-edition-sayra-montes/

50 Places to Stay to Blow Your Mind 1st Edition Kalya

Ryan

https://textbookfull.com/product/50-places-to-stay-to-blow-your-
mind-1st-edition-kalya-ryan/

Mind Body Intelligence How to Manage Your Mind Using

Biofeedback Mindfulness Glyn Blackett

https://textbookfull.com/product/mind-body-intelligence-how-to-
manage-your-mind-using-biofeedback-mindfulness-glyn-blackett/

Mind Body Cleanse The 12 Day Plan to Heal Your Body and
Re Energise Your Mind Chris James

https://textbookfull.com/product/mind-body-cleanse-the-12-day-
plan-to-heal-your-body-and-re-energise-your-mind-chris-james/

Open Mind View and Meditation in the Lineage of Lerab

Lingpa Wallace

https://textbookfull.com/product/open-mind-view-and-meditation-
in-the-lineage-of-lerab-lingpa-wallace/
 Praise for Meditation:
“Meditation: Coming to Know Your Mind offers a wonderful guide for
anyone aiming to practice mindfulness leading to wisdom and a
more meaningful, happier life. Matteo’s direct approach makes the
book easy to read, while his thoroughness gives the reader a clear
understanding of the various techniques and methods available. It’s
an excellent resource for anyone wishing to learn the practice of
meditation or for a more experienced practitioner seeking renewed
inspiration and understanding.”
SHARON SALZBERG, AUTHOR OF REAL HAPPINESS AND REAL LOVE

“Meditation: Coming to Know Your Mind is a wonderfully refreshing,

well-informed, and practical guide to a rich array of meditative
practices drawn from the Tibetan Buddhist tradition. The practices
explained here, interspersed with illuminating personal narratives,
are central to Buddhism and are at the same time relevant to
everyone seeking a more mindful, empathetic, meaningful way of
life. I recommend it to beginners and seasoned meditators alike.”
B. ALAN WALLACE, PRESIDENT, SANTA BARBARA INSTITUTE FOR CONSCIOUSNESS
STUDIES

“A clear, accessible, reliable, and inspiring guide to meditation that

will prove very helpful for those who aspire to train their mind and
become a better person.”
MATTHIEU RICARD, AUTHOR OF WHY MEDITATE? AND ALTRUISM

“I have long been searching for a clear, compassionate guide to

meditation that I can recommend to people from all walks of life.
 Matteo Pistono’s Meditation: Coming to Know Your Mind is the
clearest and most insightful guide anybody could wish for, whether
beginner or seasoned practitioner. While grounded in the Buddhist
tradition, Meditation is a real treasure for anybody who seeks to
explore this ancient wisdom practice in a modern setting. A brilliant
beacon of light on the path to mindfulness!”
MICHAELA HAAS, PHD, AUTHOR OF DAKINI POWER AND BOUNCING FORWARD
 Also by Matteo Pistono
In the Shadow of the Buddha: One Man’s Journey of Discovery in
Tibet (Dutton Penguin, 2011)
Fearless in Tibet: The Life of the Mystic Tertön Sogyal (Hay House,
2014)

Also in the Hay House Basics series

Crystals
Mindfulness
Past Lives
Angels
Lucid Dreaming
Tarot
Energy Healing
NLP
Self-Hypnosis
Reiki
Numerology
Feng Shui
Shamanism
Chakras
The Akashic Records
Tantra
Astrology
Mediumship
Qabalah
Goddess Wisdom
 First published and distributed in the United Kingdom by:
Hay House UK Ltd, Astley House, 33 Notting Hill Gate, London W11 3JQ
Tel: +44 (0)20 3675 2450; Fax: +44 (0)20 3675 2451; www.hayhouse.co.uk

Published and distributed in the United States of America by:

Hay House Inc., PO Box 5100, Carlsbad, CA 92018-5100
Tel: (1) 760 431 7695 or (800) 654 5126; Fax: (1) 760 431 6948 or (800) 650
5115
www.hayhouse.com

Published and distributed in Australia by:

Hay House Australia Ltd, 18/36 Ralph St, Alexandria NSW 2015
Tel: (61) 2 9669 4299; Fax: (61) 2 9669 4144; www.hayhouse.com.au

Published and distributed in the Republic of South Africa by:

Hay House SA (Pty) Ltd, PO Box 990, Witkoppen 2068
[email protected]; www.hayhouse.co.za

Published and distributed in India by:

Hay House Publishers India, Muskaan Complex, Plot No.3, B-2,
Vasant Kunj, New Delhi 110 070
Tel: (91) 11 4176 1620; Fax: (91) 11 4176 1630; www.hayhouse.co.in

Distributed in Canada by:

Raincoast Books, 2440 Viking Way, Richmond, B.C. V6V 1N2
Tel: (1) 604 448 7100; Fax: (1) 604 270 7161; www.raincoast.com

Text © Matteo Pistono, 2017

The moral rights of the author have been asserted.

All rights reserved. No part of this book may be reproduced by any mechanical,
photographic or electronic process, or in the form of a phonographic recording;
nor may it be stored in a retrieval system, transmitted or otherwise be copied for
public or private use, other than for ‘fair use’ as brief quotations embodied in
articles and reviews, without prior written permission of the publisher.

The information given in this book should not be treated as a substitute for
professional medical advice; always consult a medical practitioner. Any use of
information in this book is at the reader’s discretion and risk. Neither the author
nor the publisher can be held responsible for any loss, claim or damage arising out
of the use, or misuse, of the suggestions made, the failure to take medical advice
or for any material on third party websites.

A catalogue record for this book is available from the British Library.

ISBN 978-1-78180-862-7 in print

ISBN 978-1-78180-961-7 in ePub format
ISBN 978-1-78180-960-0 in Kindle format

Interior illustrations: lotus flower, Minette Mangahas;

all other images Matteo Pistono
For my brother, and community of meditators in
Washington, DC, London, Goa, and beyond.

May our journey of meditation reveal the

teacher within each of us.
 Contents

List of practices and guided meditations

Introduction

Chapter 1: An auspicious beginning

Why meditate?
Cultivating the mind
A meditator’s toolbox
Where to begin?
“Good in the beginning”

Chapter 2: Cultivating stillness and comfort

Connecting body and mind through body scanning
Alertness in our meditation posture
The breath, our companion on the path of meditation
What to do with all of these thoughts?
Being kind to ourselves
Eight tips for establishing a daily meditation practice
Chapter 3: Discerning reality
Focusing on the present moment
Stillness, silence, and awareness
Attention, vigilance, and spaciousness
Mindfulness is only part of the story

Chapter 4: Opening completely to our world

The objects of our five senses
What is awareness?
Transforming distraction into meditation
How to deal with strong emotions and ‘experiences’ during
meditation
“What if I feel bodily pain when I meditate?”
Caution! How not to become an escape artist from your life

Chapter 5: Integrating meditation into everyday life

Develop an interest in meditation
The spontaneous and informal session
Walking meditation
Falling asleep
Drinking and eating like the Buddha

Chapter 6: Working within our mind

A map of distraction: the Eight Consciousnesses
The Dalai Lama’s sandals
Advice on gaining flexibility, stability, and ease in your meditation
posture

Chapter 7: Meditation, contemplation, and thinking

Complementary practices
 Expanding into the ever-changing present
Go outside!
Finding space in life

Chapter 8: Focus, friends, and teachers

Focus
Spiritual friends
Teachers

Make a plan for your meditation practice

Consistency is the key
The ripple effect

Further reading
Index
About the author
Join the Hay House Family
 List of practices and guided meditations

Practices
Motivation and dedication
Letting go before sleeping

Guided meditations
Body scanning
Discovering the breath
The breath as our companion
Relaxed and alert with the breath
Sound
All five senses
Walking
Drinking tea
Eating
Mind
Spacious out-breath
Resting in the space between thoughts
 Introduction

Twenty-five years ago I traveled to northern India. It was the first of

many pilgrimages I would undertake in the Himalayas. On my initial
sojourn I met a meditation master who lived as a hermit in a cave.
He’d been meditating there for over 40 years. His eyes were filled
with kindness and a vast spaciousness like the sky above the
mountains.

I was a frustrated activist at the time. I didn’t have the patience to

remain in America and work within the political system. I blamed the
power structure for the many injustices I saw around me. But I was
angrier with myself for not being able to enact the change that I
wanted to see in politics and in society. I was seeking some kind of
refuge in the Himalayas, if only from the tightly bound tension in my
own heart and mind.

When I met the meditation master, I asked him, “How can I help
change the world for the better?”

He told me, “First, you need to learn to meditate—only then will you
know yourself.”
I wasn’t sure how that would help.

“Only after truly knowing yourself,” he said, “will you really be able
to help others.”

I didn’t know how to start meditating. But that day I vowed to learn.

The last thing the meditation master told me before I left his cave
was, “You have to taste meditation. You have to do it. It’s not
enough to know about it. You can have lots of knowledge and read
many books about meditation but unless you practice it, it won’t be
of any use to you.”

I began studying with various Tibetan Buddhist meditation masters

and then lived in Tibet and Nepal for about a decade. It was during
this period that I met my principal meditation teacher just outside
Kathmandu Valley. He was an accomplished scholar-meditator and
served as the abbot of a small hermitage. He lived a very simple life
and felt my gifts of maple syrup from America and Swiss cough
drops were decadent! I entered into the traditional teacher–student
relationship with him and for years he guided me through various
meditation texts and commentaries.

He continually checked my learning and experience, oftentimes

pointing out my misunderstandings. When I wanted to jump ahead
in the step-by-step meditation instructions, he would say something
like, “Enthusiasm is as strong as a horse, but as short as a sheep’s
tail,” and then counsel me to be steadfast and consistent. To this day
I continue to follow his meditation instructions and study his
teachings.

During this time in Nepal I also practiced intensively S.N. Goenka’s

Vipassana meditation teachings, first in group retreats and thereafter
as a daily practice.

In between living in Asia and America, I received a master’s in

Indian philosophy from the University of London and trained in
modern yoga postures and especially pranayama—yogic breathing
practices. I wrote several books about my travels among meditation
masters in Asia, including In the Shadow of the Buddha: One Man’s
Journey of Spiritual Discovery in Tibet, Fearless in Tibet: The Life of
the Mystic Tertön Sogyal, and Roar: Sulak Sivaraksa and the Path of
Socially Engaged Buddhism.

While I’ve had the great fortune of training and practicing different
techniques with great yogis and masters from various spiritual
traditions, I’ve always returned to the fundamental practice of
meditation as my rock, my refuge, my daily sustenance. Meditation
nourishes contentment in my life. This is why I’ve written this book:
to share the essence of meditation practice, with the aspiration that
you and others may be empowered and find refuge within yourself—
find solace within your own heart and mind.

This life we have is precious. And indeed, it goes by so quickly. Let’s

not miss the chance to find the true source of contentment within
ourselves—within our mind, for it is through coming to know our
mind that we can come to know ourselves. And in coming to know
ourselves, we can live a life full of joy and contentment, and be able
to benefit others at the same time.

Meditation has been one of the greatest gifts I have been given. I
bow down in appreciation to my teachers and the spiritual friends
who have taught me. Coming to know my mind has been the most
fulfilling and profound path I’ve taken in my life. I look forward to
sharing it with you.
 Chapter 1
An auspicious beginning

I sometimes ask people, “What is meditation?”

I receive an amazing range of responses. Those who have

experience of meditating will often describe an activity that they do,
a method, or a technique. They relate a way of concentrating on
their breath, or reciting a mantra (a sacred sound, word, or phrase),
or visualizing energy and esoteric shapes and colors within their
body, or contemplating love or a saint’s life. For some people,
meditation means simply sitting still for days and weeks on end.
Others place their body in yoga postures, or move while controlling
their breath. Others will say meditation comes from cutting
themselves off from distractions altogether, perhaps by holding their
breath for long durations. Others have told me they meditate while
running, or preparing tea, or resting their awareness in the gap
between wakeful and sleep states.

The vast array of meditation techniques found among spiritual and

contemplative traditions can sometimes seem daunting, especially if
we want to begin our own meditation practice.

But is meditation just a technique or method? I suggest meditation

is what arises from within us upon applying a method or technique.

It is often supposed that meditation is a particular mental state—

peaceful, relaxed, saintly, or empty. Let’s let go of that idea right at
the outset. Let’s also dispense with the notion that we’re trying to
stop our thoughts when we meditate, or that we must sit in full lotus
position to do so. In fact, it’s useful to free ourselves from any such
concept or labeling about meditation at all.
Meditation is not a singular, steady experience. Rather, it is a
dynamic and continual process, an unfolding of our awareness.
Through it, we come to know the entirety of our reality—from
sensory stimulation to our thoughts and emotions.

Going deeper, meditation is a familiarity with the working of our

mind and our perception that is never static but always flowing. And
what flows before our lucid awareness in meditation is the ever-
changing reality that we call the present.

I think of meditation as a vehicle, or what supports us on a journey

inward. Our journey may traverse the dark valleys and scary
ridgelines of our scattered, distracted, and confused being. But as
we persevere, we discover our inherent qualities of pristine wisdom,
abiding intelligence, and unbound compassion.

For this book, I suggest a working definition for meditation as:

coming to know the mind.

Why meditate?
There are many reasons for meditating. It seems to me that one of
the main ones is to enjoy contentment. When we look at our life,
contentment is usually fleeting. Instead, we often live day to day
with a sense of lack, of dissatisfaction, of dis-ease.

We all, regardless of nationality, religion, or beliefs, want to

experience contentment in our life. We want something beyond
feeling happy, because deep down we know that our feelings come
and go like the clouds in the sky.

Contentment comes from within—from deep within our being. But

the circumstances of our life and the actions of our body, speech and
mind often prevent this contentment from rising up to express itself.
Instead, we are caught up in looking for contentment in things—in
food, in relationships, in money, in situations, and in fleeting
experiences that, while they might be temporarily enjoyable,
eventually dissolve, and then we are left with that familiar sense of
lack.

Meditation can be a skillful means of discovering contentment. It

takes us within ourselves, and points us in the direction of where
contentment is found. As the Dalai Lama has explained, “Granted,
external circumstances can contribute to one’s happiness and well-
being, but ultimately happiness and suffering depend upon the
mind, and how it perceives.”

Cultivating the mind

Meditation isn’t a religion, and it certainly isn’t based upon any
dogma. We don’t have to be a Buddhist monk, Hindu yogi, or Jewish
or Christian mystic to meditate. We can meditate and still maintain
our own religious practice. Or no religion at all. I meditate with
people of all faiths, as well as those who don’t have any spiritual or
religious beliefs, and they find great value in their practice. The
methods of meditation you will learn in this book can be
incorporated into any faith, or practiced in a completely secular
manner.

I myself have pursued a predominantly Buddhist approach. In the

Buddhist tradition, there are many skillful means of understanding
how this mind of ours works. These include contemplation, logical
inquiry and philosophical debate, as well as the experiential path of
meditation. We will focus on the direct path of the meditator, which
relies upon our own clear discernment rather than inference, faith,
belief, or intellectual speculation. I will use some Buddhist examples
and references in the book.
One of the words that the Buddha is said to have used to describe
meditation is bhavana, a Pali word, which means “to cultivate.” What
we are cultivating in meditation is the mind.

For most of us, our mind has been cultivated to inquire into and
know about the world around us. We can know the exact
temperature outside at any given moment and what time of day
tomorrow it is expected to rain. We can look far into the galaxy and
listen to what moves in the depths of the ocean. We can
communicate almost as fast as the speed of light and have a USB
stick containing the scriptures of every religious faith on the planet.
Mathematics, biology, physics and other sciences have given us
incredible depth of knowledge about our external world.

In meditation, we aren’t focusing so much on the external world, but

are turning our direction of inquiry within, to work with our mind.
We aren’t setting out to gain knowledge, but to search for
experiential understanding and insight.

I am talking about an inner bhavana, an inner science, an inner

knowledge—seeing how our mind functions, perceives and knows,
and also how it distorts, veils, and distracts.

A meditator’s toolbox
Our inner cultivation of the mind, our meditation practice, begins
with developing mental tools like single-pointed concentration,
mindfulness, spaciousness, and undistracted awareness, to name
just a few—we will examine these later on.

Once we have developed these mental tools, we use them to look

not only at what the mind perceives—sights, sounds, tastes, scents,
touch, and thoughts—but at the mind itself. This is to say that
through meditation we can become intimately aware of awareness.
Our attention need not be continually hijacked by distractions and
taken away into endless thinking and thought loops about the past
that doesn’t exist and the future that hasn’t arisen. Rather, through
meditation, our awareness is allowed to manifest fully its lucid and
spacious qualities.

It is said that this kind of inner cultivation of the mind leads us to a

state of equanimity, balance, and deep mental wellbeing with a
sense of ease, even during our hectic lives.

It is further suggested that meditation can lead toward discerning

the root causes of our own dissatisfaction and suffering, and,
significantly, how we might uproot those causes altogether. This is
what the great meditation masters of the past tell us.

But we don’t have to take their word for it. We need to test, to
experience, to inquire and see if meditation brings us any benefit at
all. Even though the Buddha said that meditation was the direct path
to uncovering the wisdom within us, still we must test the practices
ourselves.

“Just as the wise test the purity of gold by burning, cutting and
examining it by means of a piece of touchstone,” the Buddha said,
“so should you accept my words after examining them and not
merely out of regard and reverence for me.”

So we’ll begin with meditation practices that settle and calm our
body and mind. Once we’ve achieved some stability and can remain
undistracted for a period of time, we’ll investigate the nature of our
experience, our world, and our reality. We’ll use a focused, calm, and
sharply attentive mind to look deeply into our own experience and
come to very clear conclusions about those experiences.

Meditation practice is best applied progressively, day after day, with

diligence, and a healthy dose of humor and joy. For the meditation
practices in this book, I encourage you to spend a week or two, or
more, with each chapter. Develop some proficiency with the various
techniques before moving on. Repetition is one of the keys to the
practice. There’s no need to rush.

Instead, become well accustomed to using different mental tools—

like mindfulness, concentration, acceptance, spaciousness, and
inquiry—to train your mind and deepen your meditation practice.
These tools will help you hone your emotional agility, cultivate
mental balance, and discern reality as it is. Knowing when and how
to cultivate various aspects of the mind is a great skill—on and off
the meditation cushion.

I trust that the meditative tools in this book will point you in a
direction where you can come to know yourself in the deepest and
innermost way. The techniques are straightforward, and the results
can be profound. In seeing clearly and viscerally how our mind
works, we find insights into the true source of contentedness arising
quite naturally. These insights, which occur in meditation sessions
and in the post-meditation period throughout the day, have far-
reaching consequences, because we gain an inner strength that is
based in the reality of our present experience. And liberation is
found in the continual awareness of the reality of the present
moment, right here, right now.

This is what I am keen to offer to you—the great freedom that

results from coming to know one’s own mind. When we truly know
our own mind, we can begin to work skillfully with all of the
challenges in our life in a more real and grounded manner.

Where to begin?
I am sometimes asked, “What do I need to begin a meditation
practice?”

The most important thing is an open and inquisitive attitude. This

type of attitude is imbued with enthusiasm. Enthusiasm will be
needed, because the path of the meditator is not always smooth, or
calm, or relaxing.

It is important to recognize this from the beginning. We are seeking

to know our mind and discern reality clearly, not to have particular
kinds of blissful or happy experiences. When we meditate, we might
feel blissful or happy, but we’ll also likely feel tired or frustrated.
We’ll work with all of our experiences within the context of
meditation and they will help us come to know our mind ever more
deeply. We aren’t meditating to escape from the complexities and
stress of life, but rather to be, as the poet T.S. Eliot described, a still
point as the world turns around us.

Thinking back to my first years of meditation practice, there are

several things I wish I’d known then. I suspect my teacher told me
these things, but I didn’t hear them!

Top things I wish I’d known at the start

Meditation isn’t about having a special kind of feeling.

Meditation isn’t always chilled, blissful, or relaxing.
Meditation isn’t about stopping thoughts.
Meditation doesn’t just occur on a cushion, but can happen
anywhere, anytime.
Meditation isn’t retreating from the world, but engaging
more deeply with it.
Meditation isn’t a singular, steady experience that we try to
return to, but an ever-changing process.
 Meditation isn’t about trying to be spiritual. It’s about
seeing reality as it is.

Please keep these points in mind.

I suggest you keep a journal about your meditation practice. You can
use it as minimally as noting down the type of your daily meditation
and the length of time you practiced, but if you’d like to write more
extensively about your feelings about the practice, that would be
great. I especially encourage you to write down any insights that
you have during your meditation, or in the post-meditation period.

I once asked a teenager with whom I was meditating if she had any
particular insights during her meditation practice and she said, “I
realized that I don’t have to have an opinion about every thought
that shoots through my head.”

I smiled and said, “Write that down in your journal and remember
that!”

As well as a journal, you’ll need a place to sit, or lie down,

comfortably still for your meditation practice. Ideally, this is a quiet
place where you can remain undisturbed and leave your phone and
other electronics in another room. We’ll talk about different postures
later on, but wherever you can sit with straight back will suffice.

While it is beneficial to have a dedicated meditation space, perhaps

with a beautiful shrine, special meditation cushions upon which to
assume full lotus position, fine Japanese incense and other
accoutrements, meditation is really about coming to know our mind
—the rest is lovely decoration!

Something else to bring to your meditation practice is a clear

motivation. Why do you want to meditate? What is it that you want
from your meditation practice?
We all meditate for different reasons. Some of us use meditation to
be calm or to quieten our mind before we start a day that will be full
of stressful situations. Others need meditation to deal with a habit of
being frustrated or angry. Some people might have an expansive
vision of meditating to become closer to the sacred and divine, while
others see it as a direct path to awakening and enlightenment.
Whatever the reason, it’s good for us to be very clear with ourselves
about why we are choosing to meditate.

“Good in the beginning”

In the Buddhist and Hatha Yoga traditions, meditation was usually
taught only after the student had firmly established a moral and
ethical framework. Why was this?

Some of the mental skills that are developed in meditation, like

mindfulness and concentration, aren’t in themselves positive or
negative—they’re just skills. And they can be used for benefit or
harm. A skilled sniper almost certainly has superior concentration
skills, though they are used to kill. A corporate executive might
meditate to have a steady, cool mind so they can swindle others in
shady business deals. Robbing a bank most certainly will be better
accomplished if the bandit is utterly mindful at every step.

So we use a moral compass to ensure that our meditation practice

isn’t used to increase our anger, greed, or non-virtuous behavior. In
the Buddhist tradition in which I was trained, there is a saying,
“Good in the beginning, good in the middle, and good in the end.”
When we apply this to our meditation practice, “good in the
beginning” means that we remind ourselves that we aren’t only
meditating for ourselves, but to benefit others as well. At least we
can have that aspiration.
How can our meditation practice benefit others? A friend of mine
who’d been meditating with me for six months had never really
believed that her practice could benefit others. She told me she’d
been content with the joy and peace that her practice had brought
her. But that changed one day unexpectedly.

After we’d meditated together one afternoon, she took the bus
home. The bus encountered a traffic jam and many upset travelers
began yelling at the bus driver, cursing the snail-pace traffic, and
generally being loud. My friend took the opportunity to continue
meditating on the bus, observing her in-breath and out-breath as
the raucous bus ride continued.

After more than an hour, during which all the other passengers left
angrily, she reached her stop at the end of the line. As she departed,
the driver told her, “I really noticed your calm presence. Thank you.
With all those people yelling, I don’t know what I’d have done
without that comfort.”

Our meditation practice reverberates beyond us, even when we

aren’t aware of it. So, before each of our meditation sessions, we
establish our motivation and express our goodwill by thinking
something like:

May my practice of meditation bring clarity of the mind and softness

of the heart so that I may be more loving and compassionate in my
family, in my community, and beyond.

We are, in effect, extending the sphere of benefit from ourselves to

others. So that is “good in the beginning.”

“Good in the middle” means that whatever meditation practice we

do, we do it with an attitude that is fresh and open, free of grasping
hopes or tentative fear. We don’t worry if we are meditating
“correctly” or “getting it right.” We just practice.
Then, at the conclusion of our meditation session, we gather our
mind, our heart and our intention together and mentally share
whatever virtue or positivity has come from our practice. Whom do
we share it with? With everyone we brought to mind in our original
motivation—those in our family, our community, and beyond—
meaning everyone! This is “good in the end.” It is known as
“dedication.”

Practice: Motivation and dedication

Take a moment to consider your motivation for meditating and then
jot it down in your journal, perhaps in a short verse form suitable for
contemplation at the beginning of your formal meditation session.

For “good in the beginning” you might consider:

Through this session of meditation,

May I develop clarity of mind and softness of heart,

So that I can more skillfully benefit

Those in my family, in my community, and beyond.

And for your dedication, “good in the end,” you might have
something like:

Through the power and virtue of my meditation practice today,

May the benefit not only remain with me,

But may it ripple into the world,

Bringing deep contentment and alleviating suffering for others.

These may change over time, and that’s fine, but it’s always good to
start and seal our practice in an auspicious way.
Another random document with
no related content on Scribd:
Megsértett volna, ha most, amikor már megvallotta a bizalmát,
segítségemre jött volna. De úgy tűnt föl, mintha ő és én tudnók, hogy
ebben a pillanatban ellenséges indulattal van a társaság
mindkettőnk iránt, ami ujabb közösséget teremtett köztem és ez
okos és meghatott férfi közt, akit csaknem percről-percre jobban
szerettem. Szépnek és különösnek tünt föl nekem nyugodt szemével
és arca kétkedő fáradtságával, amint ott fekete és nagyon nyúlánk
alakja egy fához támaszkodott. Éreztem, hogy a helyzetet könnyen
megtudta volna változtatni a mi javunkra, azt is hiszem, hogy ezek
az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az eseményekkel
szemben ő szabja meg az álláspontjukat és hogy ezért tanácstalan
nyomottságuk jó részét ebben a pillanatban ő okozta. Általam akarta
őket megbüntetni és meggyőzni, hogy tehetetlenségüket mint
középszerűségükön való titkos bosszút élvezze?
Ki tudná biztossággal megmondani? A vendégek közül néhányan
csoportosan és párosan szétszórodtak a kerti utakon, alakjuk a
homályból világosan kicsillámlott és feketén sötétlett, fönn a vén fák
sudarán kialudt az esthajnali csillag. Az asztalnál egyideig csak az
öreg úr maradt és fiatal menyasszonya és két hölgy, akik nyilván
barátnői voltak, akik azonban csaknem alázatos figyelmet mutattak
iránta, de nem csak iránta, hanem barátommal szemben is, aki
mellém ült és akivel beszélgettem. De minél sűrűbb lett az est
sötétje, ez ünnep vendégei annál inkább gyülekeztek ismét a
földíszített asztal köré, az inasok tarka papiroslámpákat hoztak,
amelyeket a fák ágai közt erősítettek meg, hideg ételeket kinálgattak
egymásután, anélkül, hogy különösen törődött volna bárki is ezzel az
élvezettel vagy túlságos időt szentelt volna neki. A füvön ott
csillogtak a pezsgővel teli nikkelvödrök, lassanként kihalt körülöttünk
a világ és a fák meleg és szellős levélbarlangjában tarka fényárban
úszó, hangos és vidám külön világ keletkezett. Most kissé másként
alakultak a csoportok, néhány öregebb hölgy nem jelent meg többé,
én többnyire fiatalabb emberek közt ültem és a szürkület meg a bor
mozdulataimnak és lelkemnek természetes szabadságot adott, nem
volt már az az érzésem, hogy idegen, vagy éppen ellenséges
indulatú emberek körében időzöm, sőt az ünnepi hangulat, amely
mintha ismét teljes vidám fesztelenségében uralkodott volna, társas
örömének árjába ragadott engem is. Barátomnak egyszerű, kissé
kategorikus fölszólítására még a nagy szivarok egyikére is
rászántam magamat, a félhomály eltüntette ruhámmal való
ellentétét, mozdulataimmal és szavaimmal pedig nem volt
ellentétben.
De bármennyire is az volt a látszat, hogy buzgalommal
érdeklődöm minden iránt, ami a társalgásban engem érintett,
szemem és gondolatom éppen oly szűntelenül e különös ünnep
vendéglátó asszonyánál időzött és választottjánál, annál az öregedő
embernél, aki bízvást az apja lehetett volna. Gondolataimban és
aggodalmaimban köztük állott jóakaróm karcsú úri alakja,
rezignációja, végtelenűl finom, melankolikus gúnyja, rejtett,
elkeseredett vágyódása és ami benne a legkülönösebb volt és
sehogysem illett bele az összbenyomásba, lemondása. A két fiatal
teremtés szeme olykor egy-egy pillanatra összekapcsolódott, a férfi
olyankor derűlten és mindig nyugodtan néhány szót mondott, amit
állandóan udvarias, csaknem szerény válasz követett, amely semmi
hidegséget sem árult el. Tegezték egymást, a férfi Mechtildisznek
szólította és ha a nő az ő nevét ejtette ki, Pál, ez megszokottan,
testvériesen és bizalmasan, sőt melegen hangzott.
Míg egymással való érintkezésük kevés fölvilágítással szolgált e
két szeretetreméltó és valóban finom ember közösségéről vagy
ellenségeskedéséről, a hölgy lénye eleinte még kevesebb
bepillantást engedett a természetébe, különösségébe vagy értékébe,
de legkevesebbet abba, hogy mi a helyzet fiatal kérőjéhez, akinek
röviden érintett története sajátságosan elfogulttá tette itéletemet. Egy
csöndes órát kivántam magamnak pihenőül, hogy összegyűjthessem
gondolataimat és benyomásaimat és világosságot teremtsek magam
körül. Az a bizonytalan érzés, hogy új barátom azt a föladatot
szánhatta nekem, hogy kettőjük viszonyában valamiféle szerepet
játszak, nem szerzett éppen megkönnyebbülést és még kevésbbé
tartózkodó, kissé feszes méltóságteljessége az öregebb úrnak, aki a
kegyelt szerepét játszotta e rendkivüli előkelő és megrendült lelkek
életének ünnepies mozzanatában. Igaz, hogy ebben a szerepében
szeretetreméltó volt és kimért nyugodtságot mutatott, biztos volt
anélkül, hogy nagyon is erősnek látszott volna, igényes amaz
elbizakodott jókedv nélkül, amely oly kevéssé illik megőszült
szerelmeshez és kissé szánakozó magával szemben is. Emellett
büszke volt Mechtildiszre, de egyszersmind idegenszerű határozott
bizalmat is mutatott, amelynek ereje nem lelkének valami
kiválóságában rejlett, hanem abból a hatalomból táplálkozott, amely
ebben az esetben jogosultság nélkül uralkodott a fiatal test és a
szerelem tavaszának viruló tengerén. Olykor hajlandó voltam arra,
hogy tekintélyesnek és gazdagnak tartsam, de ha ez a fiatal leány
ezekért a kincsekért választotta volna, hogyan lehet ezt
összeegyeztetni a szavakkal, az igényekkel és az elkeseredéssel,
amelyeket mint a maga csalódása, vagy a leány csalódása okául
adott értésemre ismerősöm a találkozásunk után? Talán az a már
öregedő ember rendelkezett a «bizonyos dologgal», amelyről oly
szenvedélyesen és parancsolólag, annyi kegyetlen vágyakozással
és sajnálkozással volt szó? Nem hihettem, de meg úgy láttam,
mintha a fiatal kérő is rendelkeznék külső javakkal és
összehasonlításaimban és következtetéseimben eleinte talán arra
sem gondoltam, hogy esetleg azok az értékek, amelyeknek hiányát
magában érezte a barátom, alapjában véve csak szerelme
tárgyában hiányoztak.
A bor boldogító hatalma tarka pillangó csapongásához hasonlóan
szabaddá tette a lelkeket. Nem éreztem már azt az eltitkolt
ellenmondást magammal szemben, amely kezdetben annyira rám
nehezedett, nagyon is fiatal voltam ahhoz, hogy továbbra is
megőrizzem a megfontoltságot, amely talán annál inkább
kötelességem volt, minél őszintébben közeledtek felém, az
országútról betoppant teljesen idegen felé, de a szomszédom
észrevehetően bátorított, hogy ne feszélyeztessem magamat. Nem
azért tette ezt, hogy felületes tetszését fejezte volna ki vagy
könnyelmű elismeréssel lett volna csavargói tapasztalatomból vett
ártatlan tréfáim iránt, amelyekkel a társaságot mulattattam, de
mindig olyankor tette, amikor az az őszinte meghatottság, amely e
szép óra boldogsága következtében erőt vett rajtam, lelkemnek vagy
gondolataimnak megnyilatkozásával többet árult el a lényemből, mint
amennyit a társadalmi szabályok szerint mutatni szabad lett volna.
Ez előkelő magatartása határozatlanul, de azt éreztette velem, hogy
ha egyáltalán volt valami célja vele, ez nem lehetett nemtelen vagy
könyelmű és néha bizonytalanul úgy éreztem, mintha kevésre
tartotta volna barátnőjének lelki gazdagságát és értékét.
Nekibátorodtam és arra kértem, hogy hegedüljön még valamit.
Ekkor nézett először egészen és nyugodtan az arcomba és mintha
arany hullám csapott volna rajtam keresztül. Az ifjúság misztikus
babonás hite, hogy az örömhöz örök joga van, mint hőstettek sora
rezgett át a lelkemen, azt hittem, hogy ebben a pillanatban
megtudnék tenni mindent, a legnagyobbat, legszebbet és
legfönségesebbet, amit valaha ember megtett és semmiféle
áldozatot sem láttam elég nagynak, hogy habozás nélkül meg ne
hozzam. Haja mint puha aranysapka tömötten és éles határral borult
világos homlokára és tiszta, komoly szemében, amelynek mintha
ebben a pillanatban tárulna föl legelőször az emberi sorsok vad
hevülete, a nagy éjszaka és az én megzavart, ügyetlen szívem
tükröződött. Mintha sohasem láttam volna olyan szépet, mint az ő
arca és meglátván alakját, amikor fölállott, hogy átvegye hegedűjét
az egyik inastól, a lánysága, a szeretet, a bor és az éj megszédített
úgy, hogy le kellett hunynom a szememet, hogy el ne áruljam
túlságos meghatottságomat.
Valamit kérdeztek tőlem. Hát mit szeretnék hallani, ismételte meg
szomszédom barátságosan a kérdést. Erre mint valami eltévedt
madár, felém röpült a visszaemlékezés arra a muzsikára, amelyet
otthonom biztos szeretetének napjaiban gyakran hallottam, amikor
szemem a leány bűvös, várakozó és gúnyolódó pillantásával akadt
össze. És anélkül, hogy csak egy pillanatig is gondolkoztam volna,
dacosan ezt mondtam:
– Valami vidám táncot, keringőt, ilyesfélét…
Homloka világán finom árny suhant el, ó nem a csalódásé,
hanem az elégtételé. Kissé elfordította a fejét, azzal a
lekicsinyléssel, amely csak szép nőknél kellemes, kicsiny, finom,
nem hallható sóhaj és jóságos türelmetlenség volt ebben az
elfordulásban és csaknem szomorú, de rendkivül büszke felsőbbség.
Bolond vagyok, gondoltam magamban, igazi bolond. Poharamat az
inas elé tartottam. Még ma mindnyájan nevethettek rajtam!
Ekkor azonban megszólalt a hegedű emberi hangja és hálát
éreztem. Fölöttünk megnyílt az éjszaka kupolája és világos lett az
ég. Játékának hangjai olyan széppé ékesítették a fiatal nőt, mint
amily széppé teszi tavasszal a növényt a virágja. A nemes zenének
sokáig nélkülözött élvezete egészen az elragadtatásig fokozódott és
az engemet magával ragadó tiszta megindultság hullámaiban
minden nagy lett és jó, a mult, amilyennek lennie kellett, a jövő
gazdag és sugárzó és legjobb erőim buzogását éreztem. Ha nem a
nyári éj tiszta nyugalmába olvadt volna bele a véget érő játék, a
kijózanodás, amely a valóságba való minden visszatéréssel
összefügg, bizonyára fanyarabb lett volna. Az előadást
meglehetősen közvetetlen lelkes tetszés követte, csak a
szomszédom hallgatott és nézett maga elé a megvilágított kerti
bokrokba. Mechtildisz lassú, fürkésző tekintetett vetett az arcára,
összeszorította az ajkát, és gyorsan és látszólag megkönnyebbülve
leült.
Jegyese nyugodtan és szeretetteljesen mondta:
– Fölfogásod lassanként közeledik e zene lelkéhez. De ennél a
zeneszerzőnél semmi sem tünik föl nekem nagyobb veszedelemnek
mint az, ha nagyon is sok érzéssel adják elő szerzeményeit.
Ez feddés volt. A fiatal leány ránézett tiszta szemével és
véleményét nyugodtan, a legcsekélyebb neheztelés nélkül
megerősítette. Azután a szomszédomhoz fordult és leereszkedően
kérdezte:
– Te mint mindig, bizonyára minden kifogás nélkül meg vagy
elégedve?
Bár tréfálkozó hangon, szinte ártatlan incselkedéssel mondta e
szavakat, a belőle kiérezhető lekicsinylés mélyen sértett és úgy
éreztem, hogy fél az ő dicséretétől. Aggódva durva választ vártam,
de a megszólított hallgatott és barátságosan bólintott. Valaki a pártját
fogta, e fáradozás komolysága azonban elveszett a kacagásban,
amelyet valami tréfa keltett az asztalnál. Ekkor a fiatal leány így szólt
hozzám:
– Ön bizonyára ebben az esetben is minden kétség nélkül
csatlakozik a szomszédjához vagy nem találta elég vidámnak a
táncot?
Mélyen el voltam keseredve.
– Nem értek a zenéhez, – feleltem és elfordultam.
– Úgyis gondoltam, – vetette oda félvállról.
Ekkor azonban e rövid éjjeli órák új barátja, aki a maga
érdekében nem beszélt, pártomat fogta és így szólt:
– Igazán gondoltad? Rendesen nem szoktad kezedbe venni a
hegedűt olyan valaki kedvéért, akiből nem nézöl ki többet, mint azt,
hogy alkalmilag szórakozni óhajt.
– Azt hiszed?… – kérdezte hűvös tekintettel. – Hja úgy, a
vendégünk, no persze, persze… de hiszen ő maga mondja.
És felém fordulva, mentegetődző mosolyával fűzte hozzá:
– Mégis úgy van, nemde, vagy fontosnak tartja, hogy itéletet
mondjon?
Nos, ezt nem tartottam fontosnak. Lelkem remegésében nem
vettem észre, hogy ebben a párbeszédben mily keveset törődtek
velem és hogy ők ketten rajtam keresztül tulajdonképpen a maguk
régi viszályát intézték el. De nagy, haragos büszkeség lángolt
bennem magasra, bármi lett légyen is az oka. Kitaszítottak
elérzékenyültségem világából és nincs hely, ahol nagyobb erővel
elevenednék meg értékünk tudata. Mintha kilöktek volna abból az
égből, melyben még az imént otthon éreztem magamat és úgy
gondoltam, hogy most már nincs mit veszítenem. Ha ti nem törődtök
azokkal a fájdalmas zavarokkal, gondoltam haragos gyászomban,
amelyek az érző lélek szenvedése, én sem törődöm a ti
szabadságtokkal, mert mulandó hatalom viszfénye. Fölálltam és
reszkető ajakkal ezt vágtam kedves, finom arcába:
 – Olyan kérdéseket intéz hozzám, amelyek megfeleléséből
csalódást vár, mert azt akarja, hogy önnek legyen igaza, amikor
leereszkedő itéletet mond az emberekről, de feledi, hogy ezeket a
kérdéseket olyan helyen és olyan emberek közt intézi hozzám,
akiknek jelenlétében a feleletnek igazolnia kell az ön keserű
kivánságát. Mi lenne azonban, ha úgy felelhetnék önnek, hogy nem
kellene kimélnem sem önt, sem mást? És amikor azt az óhajtott
csalódást könnyű szívvel besöpri, elfelejti, hogy magamagát csalja
meg és hogy az ön fönhéjázó elvonultsága alamizsnából él. Nem
irigylem önt, mert ilyen módon szerzi meg az igazságát és hogy
bebizonyítsam érdektelenségemet, ezentúl semmit sem felelek
önnek. Az a vágyódás, hogy lenézzük az embereket és
megvethessük őket, nyomoruságos akkor is, ha nagy és sokszor
megcsalatkozott igény a szülője, mert nemes szív sohasem követel
mástól olyast, amit előbb vele szemben nem teljesített.
A meggondolatlan szavaimat követő csöndben, sőt
dermedtségben, mozogni kezdtek mellettünk a faágak és a
papiroslámpák egyike lobbot vetet. A gyertya nyilván észrevétlenül
leégett és meggyújtotta a vékony anyagot. Egy pillanatra fáklyafény
vetődött az arcokra és alakokra, mindannyian mintha fenyegetődzést
rejtegettek volna magatartásukban és komor érdesség nyomult a
kellemes lágyság helyére. Senkisem nézett a másiknak arcába. Egy
inas, mintha rabló lett volna, a láng fényénél átrohant a pázsiton és
puszta kézzel szétverte az égő papirosrongyokat, azután ismét régi,
gyanútlan és bizalmatkeltő külsejével zavartan mosolyogva felénk
nézett. De a meglepetést, amelyet ez az esemény keltett, senkisem
használta föl arra, hogy a szavaim által okozott nyomottságot
eloszlassa, sőt éppen ez az eset különösképpen igazolni látszott az
önkényt, amellyel dacosságom szétrombolta a társaság külső
harmóniáját. Ekkor az öreg úr, a látszólag súlyosan megtámadott
hölgy vőlegénye, hanyagul kimért mozdulattal felém fordulva,
hidegen így szólt:
– Ajánlatos volna, fiatalember, hogy legalább addig, ameddig
még a vendégünk, iparkodnék megóvni azt a hangot, amely a mi
társaságunkban szokásos.
 Szavai párducként torkomon ragadtak. Miféle törvény alapján
parancsolgattak itt önhatalmulag és dobták a szégyen prédájául a
meghatottságot? Ha a ti erkölcstök és életszokástok e helyén valami
rosszat cselekedtem, nos akkor volt egy más világ, amelyben más
igazságosság volt otthonos, mint az, amelyet én figyelmen kivül
hagytam. Kétségbeesett energiának vad forgataga ragadott el. Föl
kell fedezned ezt a világot, unszolt egy belső hang és biztosítanod
kell mindazok számára, akikre valaha le fog sújtani e vonaglás a
düh, a tehetetlenség és a szégyen közt. De határozottan éreztem,
hogy most nem tudtam volna többé egyetlen értelmes szót sem
mondani és ekkor rám esett a megfeddettnek és a
megvédelmezettnek pillantása és fölismertem mély
igazságtalanságomat. Keblemet, mintha elfojtott könnyek árja
öntözte volna. Mit ér minden akarás és cselekedet, minden az
igazságért kardoskodó ellenállás, ha a megzavarodott ember
szomorú borongásába a kegyesség és gondoskodás ily sugarai
világítanak bele? Két hatalmi kör, két világ ostromolt, harc és
kibékülés, itélkezés és kegyelem, nem találtam kiutat és lassan
visszavonultam, anélkül hogy megfordultam volna, világossá lett
előttem, hogy a jövőre való gyors, tiszta gondolat vigasztalt. A
legszívesebben ezt mondtam volna a fiatal nőnek: «Mindent jóvá
fogok tenni!» De nem volt már bátorságom a beszédhez.
A félhomályban valami közeledett felém és egy kezet éreztem a
vállamon. Amennyire fölismerni véltem, öregebb hölgy volt, akinek
arcáról jóakarat és egyszersmind ijedtség volt leolvasható.
– Fiatalember, hogyan feledkezhetett meg ennyire magáról?
Kissé siránkozó hangon kibékitően hatolt e kérdés a fülemhez.
Kijózanodva magamhoz tértem. Csavargó vagyok, gondolám, semmi
más csak csavargó, mi történt velem, mi van velem? Mire gondolok?
Az idegen, fonnyadt kezet lesöpörtem a vállamról és dühösen és
haragosan mondtam:
– Nem feledkeztem meg magamról annyira, mint amennyire most
ön.
 – Ó maga durva ember, – mondta a siránkozó hang és gazdája
elmerült a homályban.
A földön, a fűben a batyúmat kutattam. Mi közöm is van ezekhez
az emberekhez?
– Hol van a kofferom? – kérdeztem az egyik inastól, aki valahol
ott alakoskodott az én elkerült atmoszférám körül.
Batyút akartam mondani, de haragomban azt hittem, hogy
valamiféle előzékenységet kell mutatnom ennek a lakájnak képzeleti
világa iránt. Az én vállamon egyhamar bizony nem fog többé
olyanfajta kéz nyugodni, mint aminőt elijesztettem, ott ismét a
csomópoloskám, az esti szél és a hajnali harmat kap helyet.
Egy borospohár finom ezüsthangja, mint valami csodálatos
madár szava hangzott föl a csöndben. Mintha üres lett volna a kert.
Nem futhatok el, gondoltam, mert a társaság hallgatása úgy hatott
rám, mint egy jogáról lemondó, ártatlanul szorongatott tömegnek
magamegfékezése és fölváltva harag meg bünbánat ostromolta
lelkemet. Megkönnyebbültem volna arra a parancsra, hogy dobjanak
ki a kertből. Ekkor barátom hangját hallottam és hirtelen tudtam,
hogy általában csak őt várták. Persze azok ott jobban tudták, mint én
bolond, hogy ott egész este, sőt egész napon át, talán már régóta,
miről volt szó. Mindenről, csak éppen arról nem, amit én mondtam.
Oly távol, annyira oldalt álltam az ő ügyeik területétől, mint amily
messze voltam most a félhomályban az ő asztaluktól. Miért nem
távoztam el, ki szeretheti, ha ügyeinek elintézésénél egy idegen van
jelen mint néző?
E gondolatok ellenére, amelyek bizonyára csak ama kesernyés
hangra támadtak bennem, amely most hanyagul és egyszersmind
tele akaraterővel lekötötte mindenek figyelmét, ott maradtam, azok
felé néztem és füleltem. A beszélő a kezével lassan forgatgatta a
borospohár vékony nyelét, a legcsekélyebb magakelletés nélkül
egykedvűen hátra támaszkodott a székén és semmi sem árulta el
belső megindultságát, amikor ezt mondta:
 – Tisztelet, becsület az intézkedéseinek, báró, de ebben a
különös esetben arra kérem, vegye fontolóra, hogy ezt az idegen
fiatalembert én hoztam a társaságunkba, tehát amennyiben
segítségre van szüksége, ha szabad úgy mondanom, az én különös
védelmem alatt áll. Nincs erről szó akkor, amikor kimondja azt, amit
gondol, de akkor igenis, amikor véletlen jog ennek a szabadságától
fosztja meg őt.
– Mindenkinek elismerem a maga jogát, – volt a felelet, –
ameddig bántódás nem éri azt, akinek nincs meg az eszköze, hogy
ily durva fegyverrel szembe szálljon. Nem vetnénk véget a
dolognak?
– Nem, – mondta a fiatal úr komolyan. – Az ön szavai nem
vetnek neki véget, mert nem társaságunk egyik tagját hívták ki,
amint ön föltünteti, hanem a vendégünket. Semmiféle eszközt nem
használt, amelynek alkalmazásában bármelyikünket bármi is
megakadályozna, hacsak nem az oktalanság és a szívtelenség. Ha
valaki visszaélt a véletlenül rendelkezésére álló hatalmi eszközzel,
amely fölsőbbséget biztosit neki és amellyel csak arcátlanság tudna
szembe szállni, akkor ön az.
A báró lassan kiegyenesedett a székén és kérdezte:
– De nem önnel szemben, Pál, amint utolsó mondatából
következtetnem kell?
– Látom, hogy megtette, – felelte nyugodtan a megfeddett, – de
azt hiszem, hogy e házhoz való tartozásom nem korlátoz engem
annak az eszköznek a használatára, amelyet ön szavaim mögött
sejt. Engedje meg annak kijelentését, hogy szavaim és hangom is
olyan, aminőt az igazság megkövetel. Amikor csak föltételesen
arcátlanságról beszéltem, abban láttam az arcátlanság erőszakos
előidézhetésének veszedelmét, hogy asztaltársunkat állása és azok
a kötelességek, amelyek reá mint vendégre hárulnak, olyan
akadályokkal veszik körül, amelyek nekünk rendkivül könnyűvé
teszik az ő megalázását, neki pedig megnehezitik, hogy a
szerénység látszatát keltse ott, ahol mi könnyen tünhetünk föl
szerényeknek, anélkül, hogy azok lennénk. A mi helyzetünk
bizonyos külső értelemben kiváltságos az övével szemben, de ha
ezt a kedvezést a tekintély eszközévé teszik, ugyanezt a hibát
követik el, amelyet ön a vendégünknek vet a szemére. Hogy teljesen
megérthessük azt, ami a következménye lett a rideg válasznak,
amelyet házunk egyik hölgyének adott, mindenesetre fontolóra kell
vennünk annak a megbántásnak a súlyát, amely szavai előtt őt érte.
Ha nem szabad föltételeznem, hogy ezt mindenütt teljesen belátják,
akkor az még nem enyhíti a megtörtént dolog bántó voltát ott, ahol
egész élességével sebet ejtett. Arra nem adom rá magamat, hogy az
én társadalmi állásom különös szabadságait a lélek általános
szabadsága fölé helyezzem, de még kevésbbé fogom megtűrni,
hogy azok a szabadságok, amelyek mulékony tulajdon, kiszorítsák a
belső értékü szabadságokat. Ez pártatlan, ha mindjárt személyes
követelés és ha ezt kertelés nélkül ma először állítom föl önnel
szemben, akkor szíveskedjék meggondolni, hogy eddig nem
magamat akartam kimélni, hanem önt és talán másokat is.
– Ez hálára kötelez, – felelte a báró gúnyosan, de mégis
fölegyenesedett, kezét jobbról és balról nekifeszítette az asztal
szélének és csak most láttam, milyen hatalmas ősz fej nyugodott a
széles vállak közt. Szeme oly biztos nyugodtságú hideg életre kelt,
mintha az általa legyőzött és leigázott élet láthatatlan
védőköpenyként borúlt volna akaratára. Egyfolytában, egyforma
hanghordozással és észrevehető izgatottság nélkül beszélt tovább:
– Egészen különös tulajdonságok és az ilyen nézetekkel való
mély rokonérzés kellenek ahhoz, kedves Pálom, hogy az ember a
«fönhéjázó» és más szavakat, amelyek idegen oldalról hangzottak
el, ellenmondás nélkül magától értetődőknek tartsa és ne vegye
észre, mennyire sértők. Mentsen föl az alól, hogy szóról-szóra
vizsgálgassam azt, amit ön szabadságnak mond, irigység nélkül
átengedem önnek és hozzája még azt a hitet is, hogy azért
hallgatok, mert nehezen tudom megcáfolni, amit ön mondott. De
nem hagyhatom szó nélkül az ön, és mivel látszólag úgy akarja, azt
mondom a ti véleményteket, hogy ama határokon belül, amelyeket
én jónak látok megvonni, nincs szabadság. Amit én mint modort
megkövetelek, korlát, amelyet nem ejtek el, mielőtt a fölfogást, amely
ostromolja, nem tarthatom méltónak ahhoz a fölfogáshoz, amely
védi. Nagyon szeretném, ha annyira megtudnátok érteni a ti
szabadságtok fogalmát, hogy ugyanakkora bizalommal lennétek
hozzája, mint akkorával én viseltetem korlátozásaim iránt. Nincs
kedvemre, hogy az erő bebizonyítására célpontúl egy fiatal asszonyt
válasszanak, ha ez természetes kötelességének árán történik és ez
első sorban háza erkölcsének a megóvása. Ha igazságtalanság
miatt van panasztok, forduljatok hozzám, vállalom a felelősséget.
– Önhöz fordultam, báró és arra kérem, hogy rajtam kereskedjék
és hogy a «ti»-t fordítsa ismét egyes számra. Ön a vendég be nem
bizonyított kötelességét állítja szembe a bebizonyított joggal,
amellyel önhöz szólok. Amikor erre elhatároztam magamat, nem
ama korlátok súlyában és erősségében kételkedtem, amelyek
mögött ön biztosságban tudja magát, csak magasságában. Nem
velem történt különös igazságtalanság, amiért talán bosszút állok,
hanem igazságtalanság történt. Ez az igazságtalanság pedig az volt,
hogy az erkölcs köpenyéből, amelyet ön dícsér, mérgezett nyíl röpült
ki. Nem habozom beismerni, hogy nekem volt szánva. De éppen
úgy, ahogyan igazságot szolgáltattam az ön igényeinek, ameddig
csak rólam volt szó, tiltakozom, ha szemem láttára egy érdektelent
bántanak meg, aki arra nem szolgált rá. Az ön szavai után nem
várom már, hogy ezt belássa, hanem elégtételt követelek.
– Bocsánatot kérjen Mechtildisz ettől a csavargótól?
A báró fölállott.
– Nem, – mondta ellenfele, – de kivánom, hogy egy
megsebesített ember jajszavát ne bélyegezzék arcátlanságnak.
Amennyire emlékszem, ön vállalta a felelősséget, mi okom lehetne
tehát azt kivánni, hogy most más valaki viselje?
E páros vita alatt a homályos háttérben állottam akkora testi és
lelki megrázkodtatással, hogy sohasem fogom tudni leírni. Csak
most láttam, hogy csaknem egyedül maradtam a megharagított
emberrel és a fiatal hölggyel, a vendégek két fiatalember kivételével,
aki nyilván közel állott a háziúrhoz és az inasok kivételével,
nesztelenül visszavonultak és eltávoztak. Az a rendkivül elszánt és
minden szenvedélyessége mellett is mérsékelt elkeseredés, amellyel
a két férfi eddig és később is viszályát elintézte, eltörölhetetlen
hatással volt reám. Társadalmi osztályuk szokásának lenyügöző
hatása alatt, az előkelő ruhában és magatartásukkal majd
színészeknek tűntek föl nekem, akik egy harmadik ember lelkének
viharát személyesítették meg, majd frakkba bújt ragadozó állatoknak
és fölváltva arra hajlottam, hogy nézőnek érezzem magamat vagy
pedig mint az eseményben részes ember megborzadjak. De a
vidámságra való hajlandóság, amely megragadott, nem volt más,
mint megindultság és nevetésem borzalom lett volna. Amikor a fiatal
nőre tekintettem, csodálat és halálfélelem fogott el és ennek a
kimagyarázkodásnak egész komolyságát most először mint irtózatos
veszedelmet láttam. A lámpa fényében úgy ült, mint egy nem szent
Madonna a trónusán, a két férfi haraggal terhes akaratával
tömjénként bűntelen és szép, halvány és mozdulatlan feje körül,
mintha egy minden civakodástól ment világból származnék.
Az a kihívó mód, amellyel az érdekeltek fiatalabbika ellenfelére
hárította legutoljára a felelősséget, nem hagyott kétséget az iránt,
hogy ebben az ügyben hajthatatlanul olyan feleletet vár, amely
elégtételt szolgáltat neki. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a
szóbanforgó vita nem okot, hanem csak alkalmat adott egy régi
harag elintézésére és ha ezt más körülmény nem bizonyította volna,
bizonyította a fejtegetéseknek tág köre, amiből határozottan,
nemcsak e tárggyal való sok alapos foglalkozásra, hanem
szenvedélyes elkeseredésre és versengésre is lehetett
következtetni. Bármily meggyőzően és okosan hangzott is barátom
utolsó felelete, mégsem látszott, mintha a báró vélt igazából csak
egy tenyérnyit is hajlandó volna engedni, rövid, haragos válaszában
határozottan harcias kedvű megkönnyebbülés, sőt erejét ismerő
elfojtott düh volt, amikor ezt mondta:
– De sok mindent véghez tudtok ti vinni szóval, ha tettvágytok
azok elé az akadályok elé ért, amelyeket, mert nincs elég erőtök
hozzá, nem tudtok jogotok természetes határának tekinteni. Ha már
harcolnunk kell, engedelmet kérek arra, hogy ezt származásom
hagyománya szerint nyílt sisakkal és becsületes fegyverrel
tehessem. Hiszen amit itt ürügyül fölhoznak, mindaz össze van
hordva részint a saját keblünk csalódásából, részint az utcáról. Nem
volna végre itt annak bevallásának az ideje, hogy még ilyen
eszközök nem téveszthetnek meg afelől, hogy elvesztettük a
játszmát?
Akinek e szavak szólottak, elhalványult, fölállott és most először
vettem észre, hogy küzdelmébe kerül a nyugodtság. A levegőt
mintha fájdalom és erőszak telítette volna, úgy hogy elállt
mindenkinek a lélekzete és a szív csak nagynehezen végezhette a
munkáját. De még mindig nem esett egyetlen hangos szó sem,
valami távolabbi néző még mindig nem látott volna mást, mint a
szokott nyugalmat, de én úgy éreztem, mintha szétrepedés előtt álló
takaró alatt gerjesztett tűz izzanék és semmi sem szerzett volna
nekem nagyobb megkönnyebbülést, mint ha a bilincsbe vert tűz
akadálytalanul föllángolhatott volna. De még nem történt ilyesféle, a
felelet nyugodtan hangzott:
– Nem irigylem önt olyan hagyományért, amelynek lelkét és
itéletét tényekkel meggyőzni és vezetni lehet, anélkül, hogy
szégyelné tehetetlenségét, mert a mélyebb okokat és a dolgok
gyökerét nem tudja fölismerni. De elnéző leszek és követem önt arra
a térre, amelyen ön biztosnak hiszi magát. Akkor azonban nincs más
feleletem az ön számára, mint az, hogy ott, ahol én az ön véleménye
szerint elvesztettem a játszmát, önnek nincs többje, mint amennyit
nekem magasabb igények kedvéért vissza kellett utasítanom.
– Micsoda igények lehetnek azok, – mondta a báró hidegen, –
amelyekkel ön az én szerencsém fényében sütkérezik.
Lehetett-e ember szenvedő szívét még mélyebben találni?
Mekkora ereje volt ennek az ökölcsapásnak; a gonosz ütés teljébe
találta e kebel drága gyöngeségét. Halvány ajka reszketett e sebtől
és alakja a szilárd akarat hüvös magatartásából egy pillanatra
bánkódásba, sőt kínszenvedésbe roskadt össze, úgy hogy
megremegtetett a veleérzés és forró düh rázott mint a láz. Mintha
álomképben rövid, kínzó időre egy fa törzséhez láttam volna kötve
ezt a testet, amelyet átjártak kegyetlen ellenfeleinek nyilai és vékony
vérpatakocskák csorogtak alá eltorzult tagjain. Megértettem egy új
idő martirjainak, egy erő szentjeinek szenvedését, akik nemes
gyöngeségük keserves dicsőségét egyre megismétlődő vereségben
kóstolgatták ki.
E látomás hatása alatt, mintha hangos kiáltással világosított
volna fel valaki, hirtelen megértettem, mi az a «bizonyos dolog»,
amelyről annyi határozatlansággal panaszkodtak, ami hiányzik és
aminek kedvéért titokzatos kegyvesztettség reménységétől és
boldogságától fosztotta meg e különös éjjelen szerzett barátomat. A
gyönyörű száj, amely oly biztosan mondta ki ezt az itéletet, nem
ismerte annak az erőnek a nevét, amely a férfinek hatalmat adott a
beszédre és a hallgatásra és amely legyőzte a száj kedves gazdáját.
Én azonban úgy éreztem, mintha mi hárman fájdalmas
világossággal már ismernők a kimondhatatlan nevet, itt a pillanat és
a kemény valóság mindenhatóságában az a bizonyos dolog, a földi
szellem intézkedett és uralkodott.
Ezek a benyomások azonban csak futólag kaptak
gondolataimban teret és világosságot. A megsértett fölpattant, de új
magatartása irtózattal töltött el, éreztem, hogy végzetes változás
ment benne végbe és hogy az ellenfele által erőszakosan fölidézett
fölfogás szinte parancsolólag hatalmába kerítette a lelkeket. Egy
belső hang, amelynek értékét nem ismertem föl, fölriasztott és
szerettem volna odakiáltani a bilincseitől megfosztottnak: «Hallgass!
Hallgass! Fordulj el tőlük, gyere el innen, inkább menekülj, semhogy
azzal a fegyverrel élj, amely téged megsebzett. Menekülésed a
győzelmed lenne, egy drága jószág titkos megmentése és a
csöndes homályban két szem várja a győzelmedet. Ne mutasd meg
e szemeknek, mily nagy a hatalom, amelynek engedelmeskednek.
Ha erényed kedvéért megadod magadat, akkor megvetni tanulja,
amit eddig vetélytársadban megcsodált, de ha ugyanazokkal a
hatalmi eszközökkel élsz, amelyek aljasak, akkor annak az
asszonynak a szemében, akit szeretsz, hiú fönhéjázás és gyönge
öncsalás árnyékbirodalmává lesz a te világod.» De lefogva a
hatalmaktól, amelyeket valamennyien uraltunk, hallgattam,
bizonytalanabbul mint haragos apjának hangjától a megfeddett
gyerek. Hallottam a válaszul adott szavakat és már az első hangból
kiéreztem bosszúvágyukat:
 – Ha kiutasít vélt boldogsága területéről, báró, ahogyan már
előbb a vendégünket kiutasította a házából, fogadja búcsúzóúl ama
biztosításomat, hogy annál szívesebben leszek az ő utódja, mert az
ön elődjének szerepében már nem éreztem magamat valami jól.
Ijesztő csönd. Megtörtént a döntés, a harc örökre elveszett, a
sötétség diadalmaskodott és mint tisztátalan játékszer széttaposta
minden szív szorongó szeretét. Vad bánat fogott el, láttam a fiatal
szép nőt és ezt kiáltottam: «Neked volt igazad.» Alig tudtam, mit
beszélek vagy mit teszek, lelkemben ennek az órának a háborgása,
a magamhoztérésre és jó tettre hajtó határozatlan ösztön és az
élettől való kínzó félelem tombolt. Távoznom kellett innen és nagy
léptekkel kimentem az éjszakába, egyenesen oda. Harsogó, mintha
fekete fogak közül előtörő nevetés kísért és eközben mint kaján
torzarcokkal teli függöny mögött elsülyedtek a képek.
– Kiszolgáltatta őt, – dadogtam magamban, – kiszolgáltatta őt!
Mit ér most még neki a menekülése és az az egy, a szentsége?
A kert facsoportjai olyanok voltak, mint sötét hegyek; bokrok közé
jutottam, amelyeknek levelei harmattal voltak tele, a hold lement,
csak mögöttem fénylett a sötétségben mint tűzvész utolsó,
parázsodó szikrája egy lámpa az események elhagyott helyén. És
mint romhalmaz körül még egyszer hallottam a báró hangosan és
nyugodtan szóló szavát, diadalmaskodás nélkül, de az erő olyan
öntudatával, amely szépen és nagyszerűen hatott:
– El innen! És élj boldogul, ahogyan tudsz! Nem csökkenti a nő
értékét az, hogy nem volt meg az erőd, hogy megtartsd magadnak.
Ő fölnevetett és most úgy látszik, mintha valamennyiükhöz
szólna.
– Ördögnek hisztek engemet? Akkor majd meg kell
változtatnotok azt a véleményt, hogy minden ördög szomorú. Nekem
sokkal rövidebbek az élet napjai, semhogy a ti beteges
aggodalmaskodástokkal töltsem. Ami az enyém, élvezni akarom…
Nem értettem, hogy még mit mondott, mert a hangját mérsékelte.
Úgy látszott, hogy a barátom eltávozott, az utolsó szavakat talán
utána kiáltották, az asztalnál mindenkit mintha ugyanegy dolog
foglalkoztatott volna, még föllángolt egy fény és csengett a pohár. A
nedves bokrok mögött ráakadtam a falra és átvetettem magamat
rajta. Az országutat nehezen lehetett fölismerni, de mert csillagos
volt az ég, rátaláltam az útra az égen a fák koronái közt. Amikor
jobbról az erdőhöz értem, tapogatódza a fák közé mentem és ott,
ahol állottam, a fák alatt a földre vágódtam. Gondolatok kergetődztek
az agyamban, amelyeket sohasem tudtam elfelejteni és amelyek
még ma is külön helyet foglalnak el emlékezetem világában, mert
nem tudnak szépen beleilleszkedni, mint ez már néha megszokott
történni olyan fölismerésekkel, amelyek soha meg nem ismétlődve
nagy lelki izgatottságunkban nyilvánulnak meg nekünk. Úgy látszik,
hogy ezek a fölismerések az ifjúság, a szenvedély és az állapot
külön tulajdonságaihoz vannak kötve és némiképpen hasonlítanak
azokhoz a nevezetes napokhoz, amelyeknek valami dátumot adunk
és amelyek a mi személyünkkel kapcsolatban még egyszer nem
ismétlődhetnek meg az emberiség történetében. Hogy lelki világunk
épületében mi az értékük mint építőkönek, titokzatos és föl nem
ismerhető, nem jelölhetjük meg, nem is használhatjuk föl tetszésünk
szerint és mégis érezzük, hogy bele van illesztve a sötét,
terhethordó falba.
A földi szellem hatalmasabb mint valamennyi félisten, gondolám
és mennyivel boldogabbak a hivatatlanok, mint azok, akik bár
hivatottak, mégsem kiválasztottak. Mi jobb a világ mulandó és nem
mulandó birtokaiért és élvezeteiért való harcban, a szív ököl nélkül,
vagy ököl szív nélkül? Szív és ököl együtt, ez az erő… Az agyamat
döngető gondolatoktól kínozva, a kimerültség rövid, álomtalan
álmába merűltem.
Mikor fölébredtem, a hajnal hasadását láttam a fatörzsek mögött.
A levelek közt, fönn a fák csúcsai közt tompán zúgott a szél. A
reggel vajudása alatt ismét lezártam szememet és ekkor az éjjel
hallott zene motivuma, a pásztordal, tele az öröm jámborságával,
mint tarka édes hűsítő járta át szívemet és elűzte lelkemből az
emésztő várakozás kínját, amely az átéltekre való
visszaemlékezéssel fölébredt. Az erdő fái közül kiléptem az útra és
elmentem, tovább, anélkül, hogy visszanéztem volna. Nemsokára
egészen kivilágosodott és harmat hullott, a szürke utat
megszabadította az előző napra való visszaemlékezéstől és
köröskörül mindent fölfrissített. A lankáson és az árkokban kemény
és kevéssé illatos nyári virágok nőttek, többnyire vöröses színük volt,
barna vagy sárga szín keveredésével, szabálytalan bokrosodással
és porosak voltak. Szederindák és partilapuk közt várakozva álltak e
korai reggeli óra nagy csöndjében és ürességében. Cipőm
egyenletes kopogását nem kísérte semmi madárfütty és semmi
rovarzümmögés. A napra gondoltam, amelynek nemsokára jönnie
kellett és a fölvidulásra, amely aranyos sugaraival mindannyiunkat
hatalmába fog keríteni. Egy kanyarodó után, ahol patak halk
csörgedezését hallottam, szabad mezőre vitt az út és a már érő
búza tompaszürke és ezüstös szőnyegével megnyílt előttem a világ.
Egy mezei út elágazásánál, amelyen tovább menni szándékoztam,
két kőrisfa közt Mária-képet láttam. Ferde fatető alatt állott az égi
asszony és fájdalommal és boldogsággal teli mosollyal nézett le a
karjában pihenő gyermekre. Kissé fölemelve kebléhez szorította,
egyedül e tág vidéken, harmat és hajnalhasadás és búza közt.
Lábam megtorpant e látványra, fölnéztem reá, de csak rövid, gyors
pillantással, mert szépsége oly hatalmas lett bennem, hogy tovább
menve a botomat meg kellett suhogtatnom a levegőben és
dobognom kellett a földön.
 HARMADIK FEJEZET.

Penina.

Ha az alsóbbrendű emberi ösztönök régiójában és a napi

szükségletekért folytatott harcban nem tudtam érvényesülni, gyakran
gondoltam Szemesre, akit akkor csak első találkozásunk révén
ismertem. Nem tűnt föl a tucatemberek közt, ami biztosságot adott
neki, senkinek sem tűnt föl, könnyen alkalmazkodott. Mert a föltűnés
az utcán egyet jelent az idegenkedés és bizalmatlanság
fölkeltésével, a csak az éhség és az aljas vágyak csillapítását
szolgáló haszonért és nyereségért folyó civódás területén mindenki
a tömeg ellenségének számít, aki, ha csak szerénységgel vagy
tisztességtudással kiemelkedik belőle. Talán az a legkínzóbb
kényszer, amely a mindennapi életben ránehezedhetik a létéért
küzdő emberre, hogy közönségessé kell válnia és meg kell magát
aláznia, ha meg akar állani. Mennyivel könnyebb a szegényes
gondolkodású embernek értelmesnek és szívesnek föltűnnie, mint
az érzőnek igényeit és gondolkodását megtagadnia. Gyakran
gondoltam, hogy ha már ily keservesen szenved a bizonytalan és
értékének meg akaratának tudatára még alig ébredt lélek, mekkora
fájdalmat okozhat a jó és mindent teljes öntudattal fölismerő
embernek csak az is, hogy él. A világ szentjei vértanúságának távoli
és első sejtése fogott el és megértettem, hogy testi szenvedésük
lelki kínjaiknak csak szerény jelképe volt. Velük szemben
szerencséseknek hirdettem a hősöket, az akaratukban meg nem
ingathatókat, akiknek nagy lelke vak volt tetteik értéke iránt és
akiknek tiszta akaratuk volt a legértékesebb tettük.
 Az egészséges ifjúság természetes hite azonban nem győzhető
le és bár itéletét még a tények és jelenségek világából meríti és
tényekkel meggyőzhető, fölemelhető és lesújtható, mégis az övé az
erősebb hit, erősebb még a tapasztalt ember tudásánál is. Életünk
kezdetén hiszünk a jóban, bár nem ismerjük, később hinnünk kell,
noha ismerjük, a betetőzése azonban a megismerés, ami nem más,
mint bizalom. Örök szava ez: elvégeztetett. Nem künn valahol a
világban, amelynek berendezését ti fantasztái a készséges vádnak,
ti a tisztátalan lélek tisztaságának pathetikusai ócsároljátok, hanem
minmagunkban. Elvégeztetett annyi, mint készen vagyok, mert
hiszek. Tudni akarjátok miben? Ha azt kérdezitek, sohasem fogtok
feleletet hallani, mert a feleletet ismerni annyi, mint kiválasztottnak
lenni. A hivatottak kérdeznek és a kiválasztottak nem felelnek.
Ifjúságomban gúny és aggodalom gyötört, de nem rontott meg.
Hamar megtanultam, hogy az ember a világon mindig csak egyszer
meglevő saját lelkének semmi sajátságosat, mindig magányos
lényének semmi különöset sem mondhat vagy tehet anélkül, hogy, a
többi közt, nevetségessé is ne tegye magát. De megtörve és
megalázva, mint láng a romhalmazból, egyre újra föltámadt a
bizalmam és künn, egyedül fák alatt, menekülő úton gyakran
mondtam: «Én, az utca rongyos legénye tudom, hogy a hit, amely
engem nevetségessé tesz, tisztábban ragyog a világba, mint a ti
lelketek halvány pislákolása, amely megóv titeket a gúnytól és
aggodalomtól. Senkisem fog titeket kinevetni és senkisem fog
áldani.»
Az emberi alakok közül, melyekkel a fönhéjázás és
megalázkodás közt váltakozó ingadozás ama nyugtalan napjaiban
találkoztam, alig van egy, amely szorosabb és vigasztalóbb
közösségben lenne emlékezetemmel, mint Peninaé, ámbár arca úgy
bukkant föl és sülyedt el ismét az élet hullámaiban, mint az éjszaka
homályos egén kergetődző felhők mögött a csillag. Azt hiszem, e
találkozásban az volt a vigasztaló, hogy életének gyalázata ellenére,
amely sokkal nagyobb volt, mint az enyém, mégis oly tisztán
megóvta a sötétségben egy érző szív emberi fényét, hogy a magam
nyomorúságát könnyebbnek éreztem és reménységem ismét
visszanyerte az erejét.