A Playmate az egy márka, kábé olyan, mint a Harley Davidson, a Traubisoda vagy a Chanel.
Ránézel, és azonnal TUDOD.
És akkor ez így rendben is van.
Playmate nem lehet akármilyen közönséges, púpos vagy kancsal nő.
A Playmate különleges, extraszexi, már-már álomnő, akinek a haján mindig átsüt a fény, a bőre pedig makulátlan, mézszínű Photoshop-bőr, amin kirajzolódnak a finom kis pihék, hogy az embernek azonnal kedve lenni végiglehelni az egész nőt a fülcimpájától a bokacsontjáig, rezgésbe hozva ezeket az átlátszó kis pelyhecskéket.
Hugh Hefner gyönyörűen kitalálta ezt a misztériumot, mi pedig azóta nyálcsorgatva avagy éppen kiszáradt torokkal várjuk az újabb és újabb nyuszilányokat.
Hát ilyen előzetes gondolatokkal kattintottam rá a Velvet cikkére, ahol a 2010-es magyar nyusziválogatásról tudósítottak.
És felsikoltottam.
Előre szólok, csak akkor nézegessétek végig az idei magyar felhozatalt, ha rendkívülien erős idegzettel bírtok.
És: úgy láttam, nemcsak az én ereimben hűlt meg a vér...
A kommentek is ultrabrutálak voltak, olyannyira, hogy azóta már nem is lehet kommentelni a fenti cikket.
Viszont: a felvonuló lányok láttán hirtelen őszinte és meleg barátságba keveredtem saját tükörképemmel. Azt éreztem, ma még biztosan nem veszem elő az ásómat, és ásom el magam a kert végében, mert igaz, hogy nem vagyok szőke, igaz, hogy a fény nem úgy süt át a hajamon, és a bőröm sem mézszínű és makulátlan, kebleimet sem feszíti hetykén a szilikon, de talán tízszer gusztább vagyok, mint egynémely önjelölt nyuszilány...
Kíváncsi vagyok, férfiszemmel is meglehetősen borzadályosak az idei Playmate-csajok?
Vagy csak engem rázott ki durván a hideg???
