Jön az új élet, és elkezd téged

...mintha te kezdted volna el.

Ezt mondjuk nem én találtam ki, hanem Müller Péter Sziámi, de valahogy így vagyok vele. Olyan, mintha átvették volna felettem az irányítást a körülmények. Ez leginkább azért ijesztő, mert eredetileg én akartam.

Persze azt mindenki tudja, hogy valami legendásan félek a változásoktól, és foggal-körömmel ragaszkodom a megszokotthoz, meg a kis ketrecemhez, benne a mókuskerekemmel, ahol tudom, hol a kaja, és hány lépés a sarokig, na de engem innen most kiborítottak.

A legszánalmasabb, hogy csupa pozitív változás történt, én meg görcsölök, stresszelek, pánikolok, nem alszom, gyomrot remegtetek, ideges vagyok és utálatos, valamint a végkimerültségig fáradt.

Danival - aki pedig a világ legnagyobb főnyereménye, és még mindig fülig ér a szám, ha csak gondolok rá - a vártnál nehezebb összeszoknom, pedig úgy vártam, hogy végre együtt legyünk, mint ahogy még semmi mást. Persze ő se egyszerű eset, de miután az eltelt egy évben egyetlen apró konfliktus se volt köztünk, egyetlen hangos vagy indulatos szó nem hangzott el, én simán bevettem, hogy az összeköltözés és az együttélés is zökkenőmentes lesz, na hát nem az. Ő pont ugyanolyan, mint eddig, csak most sokkal magasabb koncentrációban, én meg ezt nehezen viselem. Ő meg azt viseli nehezen, hogy én megváltoztam vele szemben. Várom, hogy teremtsünk valamiféle egyensúlyt, de ha ő nem tanul meg békén hagyni, én meg nem tanulok meg (aktívan) foglalkozni vele, abból még lehetnek bajok.

Mindehhez jön az új munkahely, amit a tökéletesen megfelelő pillanatban találtam, ugyanis heteken belül elvesztettem volna a régit, már értesítettek is róla. A munka egyelőre nem éppen a legkreatívabb, de érthető, szépen lassan már átlátható is, a második héten elkezdték tényleg a hasznomat venni, és nemcsak a levegőt szívtam el a többiek elől az irodában. Lelkes és barátságos fiatal banda van (hozzájuk képest viszonylag öreg banya vagyok), pörögnek, mint a búgócsiga, én meg igyekszem felvenni a ritmust, ami a jó öreg nyugodalmas főiskolához képest olyan, mintha vagy  százszorosára lenne gyorsítva. Totálisan agyhalott vagyok estére, és mire elkezdtem volna megszokni, jött egy rendelkezés, hogy akkor a következő két hétben tíz órás munkarend... nyekk.

Tényleg a határaimat feszegetem, és ennek eddig már az életem több területén is látom a kárát. Haszna egyelőre nincs (talán majd az első fizetési papíromon azt is meglátom azért.) Jó lenne egy kicsivel komolyabb stressztűrő képesség, de hát azt most már honnan vegyek, ha egyszer annak idején nem álltam sorba érte.

Mondogatom magamnak, és hiszek is benne, hogy ami most történik, az JÓ, és remélem, hamarosan valóban úgy is fogom érezni, csak most még nagyon nem találom a helyemet az új életemben. "Újszülött leszel itt újra, és idegen lesz ez a hely", ez is stimmel. De én akartam, elértem, és jó lesz. Csak még egy kis türelem, rugalmasság és alkalmazkodás kell.
Meg talán citromfűtea :-)