Ajakápoló-mánia

Tegye fel a kezét, akinek van egy darab "labellója", használja rendeltetésszerűen, és csak akkor vesz másikat, amikor elfogy (az én kezem erősen lefelé mutat) :-D

Elég nyilvánvaló, hogy az ember hülye lánya az ajakápolót nem is azért veszi, hogy mondjuk ne legyen cserepes a szája, hanem sokkal inkább mert finom az illata, jóízű, és még szép színe is van. Ha meg leeszem magamról, lehet újrakenni, mondjuk úgy tízpercenként. Mert amúgy meg komolyabban nem valami hatékony egyik se.

Nekem pillanatnyilag van 3 igazi Labello: pink guava, eper, meg mittudomén, valami lila. Aztán van 3 Body Shop: passion fruit, málna, áfonya. Valahol akad egy Yves Rocher is, szintén málna.
Leginkább semmirevaló az Yves Rocher, egyefene-közepes a Labello (cserébe viszont ennek a legjobbak a színei), és az első helyezett a Body Shop, meg persze ez a legdrágább is.

Mindez persze nem elég, hétvégén PONT kellett volna egy teljesen színtelen, de akárhogy kotorásztam az összes kosárkámban meg dobozkámban meg neszesszeremben és a táskáim alján, kétségbeesve észleltem, hogy színtelen ajakápolóm, aaaz bizony nincs. Úgyhogy pánikszerűen irány a Müller, és beszereztem egy tégelyes Carmexet, amiről mindenki kizárólag csak ujjongva képes beszélni és írni is, hogy az aztán hűdemennyire.

Tehát én most Carmexet tesztelek tegnap óta. Fura, hogy nem kell állandóan újrakenni, mert tényleg tök komoly, hogy nagyon hosszan hat, és még furább, hogy valami mentol vagy kámfor vagy ilyesmi van benne, ami hűsít meg bizserget. Nem tudom, ez pontosan miért jó, mert ezen kívül még leginkább művanília-íze és illata van, és ez így összességében annyira nem frankó. Illetve azt se tudom, hogy akinek már száraz és cserepes, vagy esetleg kirepedt az ajka, azt vajon nem csípi-e elviselhetetlenül. Ja, meg ezen kívül még drága is. De simán lehet, hogy működőképes!

Tud valaki még jobbat?

Ne, légyszi', NE beszéljük meg, nem akarom megbeszélni

Még a fészbúknak is az jön orrán-száján mostanában, hogy "Két ember közt legrövidebb út az egyenes beszéd", ami, ha jól emlékszem, Szilágyi Domokostól származó idézet. Meggyűlik nekem a bajom ezzel a rövid úttal, de nagyon.

Mostanában sok gondot okoz a kommunikáció. Gyakorlatilag minden otthoni feszültség forrásává vált. Persze, gyakorolni kéne, de ahányszor elhangzik, hogy "beszéljük meg", annyiszor rándul össze a gyomrom kalmopirin méretűre, és akar elmenekülni a torkomon keresztül. Mert nem, nem tudjuk megbeszélni.

Nemcsak a komoly, és valóban megbeszélésre érdemes dolgokat, hanem az olyan apró és - szerintem - jelentéktelen marhaságokat, hogy amikor én kidobni készülök az egyhetes kaját a hűtőből, akkor már megint csak magamra gondolok, ÖNKÉNYESEN döntök a kaja sorsáról, pedig azt meg_kell_be_szél_ni, hogy mennyi idő után dobUNK ki valamit. Közösen. Ha azt mondom hogy jól van na, nem dobom ki, akkor további megbeszéléssel kell meggyőződni arról, hogy ezt valóban magamévá tettem-e, vagy csak azért mondom, mert a másik fél ezt akarja hallani. És ha nem változott meg a véleményem arról, hogy igenis meg kell beszélni a kajakidobás elméletét és gyakorlatát, akkor az nem jó, újabb egyeztetést igényel. 

Az ilyesmitől elég hamar szokott eldurranni az agyam, ennek ellenére mondjuk az első három körbe belemegyek, mert jó-jó, biztos részben igaza van, és hát nekem is kell gyakorolni egy kis önuralmat meg toleranciát meg alkalmazkodást, meg miafenét is. 

De itt jön a képbe a kommunikációnak egy másik eleme. Amellett, hogy a dolgokat meg kell beszélni, én azt az elméletet támogatom, hogy a beszélgetést/vitatkozást ABBAHAGYNI is tudni kell. Meg kell tanulni észrevenni azt a pontot, amikor a másik már nem tudja tovább rágni ugyanazt a témát, elfogytak az indokai, pattanásig feszültek az idegei, nincs mit mondania a dologról a továbbiakban, és minél inkább feszegetik az adott kérdést, annál merevebben fog elzárkózni az együttműködéstől a továbbiakban, vagy egyszerűen egy jó kis üvöltözéssel zárja rövidre az egészet. 

Én az üvöltözést abszolúte emberhez méltatlannak, és problémák megoldására alkalmatlannak tartom, mégis, MÉGIS sikerült idáig jutnom mostanában, mégpedig többször. Szerintem nincs az a konfliktus, amit hangerőből meg lehet oldani. 

És akkor van még a kíméletlen őszinteség kérdésköre, amire annyi mindenki esküszik mostanában, és én egyszerűen nem értem, hogy az meg mire jó. Szerinted jól nézek ki? Nem. Lúzernek tartasz? Aha. Megcsaltál valaha? Jóhogy. Miért nem akarod, hogy veled menjek? Azért, mert kilógsz a társaságból, és senki nem kedvel igazán. Ez a kedvenc színem, hogy tetszik? Ocsmány. Ízlik a vacsora? Ezt elbasztadbazmeg. Miért nem hívtál fel? Mert eszembe se jutott. Hiányoztam? Tökjól elvoltam nélküled. 

KOMOLYAN ettől várjuk, hogy valami majd jobban fog működni? 

Nem, én nem vagyok a minden körülmények között teljes őszinteség híve. 

Ám ez nem jelenti azt, hogy hazudok. 

De ugyanazt el lehet mondani úgy is, hogy üssön, meg úgyis, hogy simogasson.

Én meg nem akarok folyton háborúzni. 

És a vége mégis az, hogy nem tudok kommunikálni, mert mintha egy űrlénnyel, talicskával, vagy sütőtökkel beszélgetnék... Iszonyat mennyiségű energiát igényel, és nem vezet semmi eredményre. Fogynak a trükkjeim, fáradok, nem látom a fényt az alagút végén, és csak sejtem, hogy ez semmi jóra nem vezet. 

Ezt persze csak itt mondom, mert ha otthon mondanám, akkor már megint meg kéne beszélni...

Bence állatokat tart

Ezt a történetet az öcsém mesélte, sajnos nem voltam ott, pedig azt hiszem, elég jól szórakoztam volna.

Bence kapott akváriumot, egy csomó neonhallal. A lavórban akklimatizálódtak a neonok nejlonzacskóstól, de véletlenül megtalálta őket. A lélegzete is elállt, lábujjhegyen odasettenkedett az apjához, és a fülébe súgta, hogy "Apa, apa!!! Itt vannak a 'alacskák!". Aztán haladéktalanul felhív(at)ta telefonon a nagyapját, hogy "Papa, vannak nekem 'alacska!". Utána órákig ült az akvárium előtt, és az üveget kopogtatva irányította a halakat, hogy "Sziesszetek!", biztos nem úsztak elég gyorsan szerencsétlenek. Végül felkelt, kiment a konyhába, nagyon zörgött valamivel a fiókban, majd megjelent a legnagyobb MERŐKANÁLLAL, hogy "kiveszem 'alacskát".

Attól tartok, a halacskáknak rövid, ámde annál keservesebb életük lesz.

Bence szerint a világ

Bence a nagybátyám ölében ült, és vonatokat meg metrót nézett a számítógépen. Közben végighallgatta, ahogy nagybátyám felhívta az öcsémet, és megkérdezte, mikor érnek vissza, mert ha időben megjönnek, akkor kimehetünk együtt a temetőbe. Később:
- Szia, Apa! Megjöttél? Megyünk a temetőbe!
- Kisfiam, honnan veszed, hogy te is jössz?
Bence megsemmisítő pillantást vet rá:
- PAPA ISZ JÖN.

A temetőben előreszaladt, megállt egy sírnál, majd amikor utolértük, így fogadott:
- Nem nyúlok hozzá, fojjó. Megégeti a kezemet.
Örültünk, hogy milyen okos. A nagybátyám viszont már ismeri a fajtáját:
- Szerintem ez a gyerek már meg is égette magát...

Gyertyákat viszont eddig még csak a szülinapi tortákon látott Benci, ezért annak rendje és módja szerint nekiállt elfújni a mécseseket a szomszéd síron, és büszkén mondogatta, hogy "ügyesz vótam". Aki pedig ezt megpróbálta megakadályozni, az mind elmehetett haza :-D