Seychelle-szigetek

1-2. nap: Nászút 2.0

Van úgy, hogy az ember egyszer csak megnősül. Ha ezt már érett korban teszi, jó eséllyel van egy kis félretett pénze nászútra. És ha igazán le akarja nyűgözni újdonsült párját, akkor valami egzotikus szigetre viszi. Így esett a választásom a Seychelle-szigetekre. Ha lúd, legyen kövér! Mindjárt három szigetet is bejártunk, ha már elrepültünk az Indiai-óceán e távoli részére.

Egy kicsit kacifántos volt az út, először Berlinbe repültünk, hogy aztán onnan Abu Dhabiba, míg végül másnap reggel az Etihad járatával megérkezzünk Mahe szigetére. 

Első dolgunk az volt, hogy átvegyük a bérautót, amit még otthon lefoglaltunk. 

Semmi iroda vagy egyéb luxus, a cég embere fogadott az utas kijáróban, és kikísért a parkolóban várakozó Hyundaihoz. Az I10-es éppen csak annyival volt nagyobb egy gokartnál, hogy elfért benne a poggyászunk, viszont csak 35 dollár volt egy napra.

A hotelünk a sziget másik felében volt, ezért mindjárt az első napon kipróbálhattam, milyen egy szűk hegyi szerpentinen autózni jobbkormányos kocsiban, amikor az út szélén lövészárok méretű vízelnyelők vannak. Isteni.

A Constance Ephelia Resort nem olcsó hely, viszont drága. Kaptunk ugyan kedvezményt, mint nászutasok, de a szobaár így is messze meghaladta az általam meghatározott 100 eurós általános limitet. De hát egyszer nősül az ember, ne garasoskodjunk! (Na jó, én kétszer, de az elsőt megúsztam egy hévízi SZOT üdülővel.) Elég volt csak elküldeni a magyar nyelvű házassági anyakönyvi kivonatunkat, még csak fordítást sem kértek hozzá. Azt kell, hogy mondjam, megérte. A fogadtatás első osztályú, a szoba, amit kaptunk osztályon felüli, a kilátás pazar. A létesítmény több hektáron terül el, egy komplett félszigetet és két öblöt foglal magába. A teljes terület bejárásához fél nap sem elég, szerencsére folyamatosan szállítják a jónépet golfkocsikon az egyik végéből a másikba. 

Miután kipihentük az utazás fáradalmait, nekivágtunk, hogy felfedezzük a következő három napra szóló otthonunkat. A parkokat erdők szakítják meg, itt-ott egy medence, ha valakinek nem lenne elég a fehérhomokos, türkizkék tengerpart. Az egyik hegyoldalban helikopter leszállót fedeztünk fel, aztán ahogy tovább haladtunk a csúcs felé, élénk tárultak a Resort csúcs lakosztályai, saját medencével és öbölre néző panorámával. Állítólag itt nyaralt egyszer Leonardo di Caprio is. A hegyről lefelé haladva canopy park az esőerdőben, hatalmas gránitsziklák között, és még mindig a hotel területén járunk. Egy másik ponton az errefelé őshonos óriásteknősöket simogathatunk, de van itt teniszpálya és spa szalon is.

3. nap: Képeslap-öblök szerteszét

Túl sok mindent nem lehet az ilyen üdülőparadicsomokban csinálni, leginkább strandolni, henyélni a vízparton és élvezni a napsütést. Na ez az, ami nekem nem megy. Tegnap kistrandoltam magam, ma már látni szeretnék valami mást is, ezért szerény reggelim elfogyasztása után bepattantunk a kocsinkba, hogy körbejárjuk Mahé szigetét, ami a legnagyobb a több mint száz szigetecskéből álló, ámde mindössze 455 km²-es országnak. A 82 ezer fős lakosság 90%-a itt él, nem okozok meglepetést azzal, hogy az emberek majdnem fele a turizmusból. A másik fele pedig abból az emberekből, akik a turizmusból élnek. Jelentős még a halászat, de a mezőgazdaság nudli. A trópusi klíma meglepően jó itt az egyenlítőtől ezer kilométerre délre, elsősorban az óceán közelsége miatt, de nagyon hegyes a vidék. A legmagasabb pont 905 méterre van a tengerszint felett, és mindent beborít a trópusi növényzet. Időjárás szempontból nehéz mit mondani, túl sok a bizonytalanság. Ami biztos: 24 és 30 fok között váltakozik a nappali hőmérséklet, és valamilyen mértékben mindig párás a levegő. Ilyen, hogy száraz évszak nincs, de ahogy jönnek az esőfelhők, úgy el is mennek. Ahhoz baromi pechesnek kell lenni, hogy egy hét nyaralásból ne legyen 3-4 napsütéses nap. A főszezon december-januárban és július-augusztusban van, de ez nem azt jelenti, hogy akkor úgy néz ki a tengerpart, mint Jesoloban. A teknőstojásokból január és április között kelnek ki a kicsik. Izgalmas látványosság lehet, ahogy csórikáim próbálják elérni a tengert. Mi viszont egyből az esküvő után, júniusban voltunk ott, és még a nagyobb strandokon is egy kezemen meg tudtam számolni, hányan vannak. Ezeket a helyeket már jó előre kijegyzeteltem fórumokból és bloggerek bejegyzéseiből, úgyhogy koordinátákkal felvértezve indultunk el a szállodából.

A fővároson kívül nem igazán vannak települések, csak elszórt tanyák és pár házas falvak, azok is mind a part menti főút közelében. A házakból és a környezetből látszik, hogy jobban élnek, mint az innen 1500 kilométerre lévő afrikai kontinensen, de európai szemmel nézve azért még mindig egy szegény országról beszélhetünk. A Seychelles a XIX. század elejétől 1976-ig brit gyarmat volt, ennek köszönhetően most az út baloldalán hajtunk. De a forgalom elenyésző, pár turistán kívül csak néhány kisebb teherautót látni és helyi motorosokat. Eltévedni lehetetlen, de hogy ne szaladjunk túl esetleg egy látványosságon, bekapcsoltam a GPS-t és így értük el az első pontot, Anse A La Mouche öblöt. A recept ugyanaz: végy egy homokos partszakaszt, pakolj rá gigantikus sziklákat, spékeld meg pálmafákkal és sűrű növényzettel. Ha szerencséd van, nem lesznek nagy hullámok és nyugodtan tudsz pancsolni, vagy nézheted a halakat a búvárszemüvegeddel.
Pár fotó után továbbálltunk és Anse Soleil-nél tettük le az autót. Ez, és a szomszédos Anse La Liberte nem annyira eldugott hely, úgyhogy egyből indultunk is Anse Gouvement irányába. Ez egészen közel van innen, a hegy túloldalán kell leereszkedni egy meredek lejtőn, de megéri, az öböl nagyon hangulatos.

Anse egyébként franciául van, és öblöt jelent. Tekintettel arra, hogy a XVIII. században már éltek itt francia telepesek, akik a brit uralkodás alatt is itt maradtak, ezért aztán nem hivatalosan a francia, illetve annak egy helyi elkorcsosult változata, a kreol lett a leginkább használt nyelv. A hivatalos szervek nyelve elvileg az angol, de a minket megállító rendőr nem igazán tudta megmondani, mit akar, rövid próbálkozás után jobbnak látta visszaadni a papírjaimat és elengedett.
Anse Takamaka, tök jó hely. Kényelmes parkoló az árnyékban, ember alig a strandon és van egy jó kis csehó a parton, ahol hideg a sör és NB1-es a panoráma.
Anse Intendance megint csak szállodás strand, ettől persze még jó, csak hát jobb hely reményében tovább mentünk Anse Bazarca-ra, ami viszont túlságosan sziklás. Ennél eldugottabb, mondhatni már-már kies, a sziget déli csücskében lévő Anse Petite Police, amit meg sem tudtunk közelíteni kocsival, mert elakadtunk a dzsindzsásban. Seychellesben az a jó, hogy nemigen van veszélyes állat. Nincs kígyó, nincs maláriás szúnyog, de nincs az a gyönyörű part sem, amiért megérné macséte nélkül áthatolni egy trópusi eső áztatta, sűrű aljnövényzetben.

Innen a Mahé keleti oldalán autóztunk vissza, ami kevésbé látványos, vagy csak már mi kezdtük unni a banánt. Az biztos, hogy itt több a ház, és a helyi erő a strandokon. Egy falun áthaladva komoly templomot láttunk, mellette egy iskolával, meg is álltunk pár fotó erejéig. Amúgy az itt élők 90%-a katolikus, kevés muszlim és hindu vallású él még a szigeten. A helyi népek jelentős része eléggé babonás. Érdekes módon nem szeretik a személyre és különösen a gyerekre vonatkozó dicséreteket, mert ezek, úgy vélik, szerencsétlenségeket hozhatnak. A turistának kényelmes dolog, hogy a Seychelles-en az öltözködési szokások lazák. A turista nyugodtan flangálhat nyárias, lenge öltözékben, nem szólják meg, de azért mi megtiszteltük őket annyira, hogy nem strandszerkóban mentünk be a templomukba.
Az egyenlítő környékén nagyjából reggel 6-tól este 6-ig van fent a nap, ezért körutat megszakítottuk, hogy, még sötétedés előtt visszaérjünk a szállodánkba. Viktóriát, a fővárost majd felfedezzük utunk végén, amikor újra Mahén leszünk, de holnap indulunk további szigetekre.

4. nap: Praslin az ezüstérmes

Úgy kértem az autóleadást, hogy a kikötőben szabadulhassak meg a Hyundaitól, és kicsit féltem, mert a déli népek, hogy is mondjam, kicsit szétszórtak. Felesleges volt aggódnom, mert a megbeszélt, reggeli időpontban ott várt két ember és visszavették a járgányt. Ezen a napon ugyanis áthajóztunk a Seychelle-szigetek második legnagyobb szigetére Praslin-ra. A 38 km²-nyi szigeten 6500 ember él és jó pár turista. A sok szép öblön kívül még a Vallée de Mai park miatt látogatnak el ide a természet kedvelői, mert itt nőnek a legnagyobb számban a szigetek jelképének számító „coco de mer” fák, melyeknek kókuszdió termése úgy néz ki, mint egy méretes popsi. A terület az UNESCO világörökségének a része. Három gondozott csapás közül választhatunk, a leghosszabb 3 órás kirándulás. Kirándulni egyébként lehet a part menti sziklák között is. Helyi vezetők vállalkoznak arra, hogy elkalauzolnak a legeldugottabb részekre, sőt még frissen fogott halat is sütnek nekünk ebédre.

A fórumokon nagyban megy a vita, melyik szigetre érdemes menni nyaralni, szerintem egyik olyan, mint a másik, ebből felesleges nagy ügyet csinálni. Van még az itteni üdülésnek egy alternatív módja is, hajókon tölteni egy-két hetet, és bejárni több szigetet is. Még magyar vállalkozók is kínálják odakint ezt a szolgáltatást. Hát jó, hogy nem neveztem be egy ilyenre, mert már az egyórás komp úttal is komoly bajaim voltak. A szigetek között egy társaság cipeli a turistákat katamarán hajóival napi két alkalommal.
A jegy nem olcsó, kb. 35 ezer forint, viszont ehhez ingyen jár a hányózacskó. (Nekem majdnem szükségem volt rá, pedig még Daedalont is vettem be előtte.)
Kiszállás után, hogy csökkentsük a költségeket, egy menetrend szerinti buszra szálltunk, ölünkben a bőrönddel, és azzal mentünk el a hotelünkig, az Anse Petite Cour-ig. Ezt az öblöt tulajdonképpen a szálloda birtokolta teljes egészében. Jó kis szálloda ez is, a szobából kilépve, szinte egyből a vízbe lógott a lábunk. Aznap már nem is mentünk sehova.

5. nap: Mert napsütésből sosem elég

Anse Lazio sokak szerint a legszebb strand a vidéken, ráadásul közel volt hozzánk, úgyhogy adott a feladat, fedezzük fel a környéket! Ismét buszra szálltunk, és kimentünk a sziget északi végébe. A végállomástól még 1 km a homokos föveny, de megérte a séta a tűző napon. A fehér homokos strandot türkizkék víz teszi idillivé, értem már miért tartják a sziget legszebb öblének.  A sznorkellezők paradicsoma, hamisítatlan a hangulata, bár egyre több turista keresi fel évente, bizonyos időszakokban állítólag zsúfolt. Most nem volt az, bár lehet, hogy a szeles idő az oka, ugyanis az öböl nem túl védett, magasra csaptak a hullámok. Történt itt tavaly egy cápatámadás, azóta hálót feszítettek ki, amin nem tanácsos kiúszni. Zuhanyzásra sajnos nincs lehetőség, de legalább árnyék van bőven. Van még egy kalyiba, ahol hideg üdítőt vehetünk, sőt délutánra az indiai személyzet megsütött két hatalmas Jackfish-t, és porciózta az érdeklődőknek egy kis curry-s rizzsel. Bár az álmos könyv szerint semmi jót nem jelent, folyóvíz nélküli sátorban készült ételt enni, mégis megkockáztattuk és túléltük. Sőt, meglepően finom volt.

A hazaút elég laza volt, csak mi ültünk a buszon, ami eddig mindig tömve volt. Az estét a TV előtt töltöttük, ahol épp a Belgium-Magyarország Európa bajnoki csoportmérkőzésen lehettünk szemtanúi egy szép menetelés végének.

6. nap: La Digue

A legkisebb a legnagyobb szigetek között. Igazi eldugott világ kis forgalommal, szép természeti környezettel és majd’ kétezer lakossal. 30 percre van Praslin-től komppal, amiből hét is megy egy nap. Jegy helyett egy műanyag boardig pass-t adnak, amit leszálláskor elvesznek mindenkitől. Nesze neked online pénztárgép!

La Digue elszigeteltsége és autentikussága nehéz megközelíthetőségének is köszönhető. Autót errefelé alig látni, ellenben szekeret sokat, ami a sziget hivatalos tömegközlekedési eszköze. Kerékpárral minden sarka elérhető, és a kikötő környékén több helyen is bérelhetünk 2-3 ezer forintért. Nyeregbe pattantunk és elindultunk a sziget déli végében lévő híres strandra. Utunk a Veuve Reserve természetvédelmi területen vezetett keresztül Ez egy kis erdős terület, ahol jó sok madár látható. A leghíresebb a paradicsom-légyvadász, de olyan fajok is élnek itt, mint a kínai bölömbika, zebrapinty vagy a fekete papagáj. (Belépés ingyenes.) A flórája sem kevésbé gazdag, különleges orchideákat, vaníliát, indiai mandulát és takamaka fákat látni arrafelé. A takamakából aztán kiváló rumot készítenek, amiből mindjárt be is szereztünk egyet.

A falun keresztül haladva egy esküvőbe csöppentünk. Nem akartunk tolakodóak lenni, főleg így sortban és szandiban, ezért csak kívülről fotóztuk a násznépet. A partot 4-5 km kerekezés után értük el, miközben hangulatos erdőn keltünk át. Semmi meglepő. Ismét egy állat strand, már-már szinte természetesnek vesszük, kicsit szégyellem is magam miatta. Van ott egy felejthető étterem, ahol megebédeltünk. Mit is? Elfelejtettem, de azt tudom, hogy drága volt. Nem igazán volt kedvünk a homokban dögleni, ezért visszatekertünk, hogy felfedezzük a sziget északkeleti felét. Csakhogy ott nem volt mit felfedezni, néhány szálloda figyel a domboldalon, de a partszakasz meglehetősen köves és sekély, majd egyszer csak vége szakadt az útnak.
Még egy csomó időnk volt a hajóindulásig, kénytelen kelletlen letelepedtünk egy homokos szakaszon, de fürdeni már nem igazán tudtunk, mert az éles kövek között lehetetlen volt ösvényt találni a mélyebb részig, miközben szél fújt ezerrel.

7. nap: Fővároska

Mahéra visszatérve egy új szállást választottunk a sziget északi, nyüzsgősebb részén. Innen közel van a főváros, taxival csak 10 perc. A város Viktória királynőről kapta a nevét, csodálom, hogy a függetlenség után nem változtatták meg. Bezzeg nálunk a rendszerváltás után! Még a felszabadulás szó is kommunista csökevénynek minősült, nemhogy Moszkva. Bocsánat a párhuzamért, abszolút nem indokolt, mert a 30 ezres város látnivalók tekintetében nemcsak Budapesttel nem hasonlítható össze, de még Balatonszemessel sem. A fő attrakció egy tér közepén álló toronyóra, ami a Big Ben mintájára készült fémlemezből. Van még egy hindu szentély, Arul Mihu Navasakthi Vinayagar, aminek szép színes a teteje, oszt annyi. Az egész helységet be lehet járni egy-két óra alatt. Mi a piacon időztünk el egy kicsit hosszabban, mert a színes gyümölcsök és halak látványa jó fotótémának ígérkezett. De van itt mindenféle csecse-becse és szuvenírnek való cucc is.

Felmásztunk a hegyoldalban álló katolikus templomhoz is, de semmi különös. A legérdekesebb felfedezésünk a magyar konzulátus címere volt a főutcában. Ha jól tudom, egy utazási iroda magyar tulajdonosa a konzul. A hotelhez visszafelé ismét egy helyi járatot vettük igénybe. Elég súlyos.

8-10. nap: Naplopás ezerrel

Eddig sem szolgált a nyaralás sok attrakcióval, - leszámítva persze a tájat - de az utolsó három napban a totális tunyulásé volt a főszerep. Beau Vallon Beach-en több a strandoló, mint az eddig látott helyeken, de még mindig nem közelíti meg egy átlagos hétköznapon, egy balatoni szabad strandon napozó egyedek számát. Mivel a nép nyilván szívesebben lógatja a lábát a tengerbe, a szállodai medencék körül nem kell görcsölni a napágyakkal, nincsenek egész napra foglaló, ám az idő nagy részét máshol töltő lakótársak. De ezeket már csak azért írom, hogy legyen mihez linkelni a fotókat, amiket itt lőttünk.
Bazar Labrin elnevezésű rendezvény szerda esténként jó kis programnak ígérkezett. A helyiek tüzet raknak, majd csoportos ének és dobszó mellett mulatnak, hamisíthatatlan afrikai hangulatban. Kirakodó vásár is van, és sokféle kaja ad-hoc büfések kínálatában. Az attrakció szépséghibája, hogy nincs közvilágítás a parton, és vaksin botorkálhatunk a sötétbe vesző, őgyelgő suhancok között. Van, aki az autója fényszórójával próbál egy kis világosságot kreálni a standja köré, de ez sem volt túl biztató. Végül a már törzshelyünkké váló, Baobab Pizzériában kötöttünk ki, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az esti tengerre.

Anglia belülről

1. nap: csütörtök

Ha egészen pontos akarok lenni Dél-Anglia és London fért bele egy októberi hosszú hétvégénkbe. Na de milyen hétvége?! Erről írnék mos pár sort így néhány év távlatából.

A sztori már Ferihegyen kezdődött. Történt ugyanis, hogy az EasyJet délutáni járatára várva békésen teázgattunk a váróban, amikor is, fél órával az indulás előtt, komótosan elindultunk a kapu felé. Igaz, hogy a másik terminál legvégében volt, na de hát ez nem egy Heathrow, pik-pak odaértünk. Csakhogy utas egy darab nem volt, mindössze egy földi utaskísérő pakolgatott a pultnál, akire kérdőn néztünk, hogy a londoni járattal mi van? Megnézem felengedik-e még magukat? Mi van?? Kiderült, hogy ez a fapados légitársaság egyéni szabályokat vezetett be és 25 perccel az indulás előtt már lezárta a kapukat. Rám tört a harctéri ideg, de nem kellett pultot borítgatnom, mert visszavóki-tókiztak emberünknek, hogy jöhetünk.

Szép lett volna, ha nem repülünk el, és nemcsak azért mert egy baráti meghívásnak tettünk eleget, hanem olyan aprósággal készültem, hogy a levegőben megkérem a párom kezét.

A lánykérés jól sikerült, voltak könnyek is, meg minden, de mivel ez egy utazási blog, nem taglalnám a romantikus részleteket. Sötétedett, mikor kiléptünk London-Gatwick repülőtér épületéből. Ami pont annyira London, mint amennyire Alsónémedi Budapest. De éppenséggel ez most jól jött, mert nem kellett a fővároson áthaladnunk, ugyanis az úti célunk Folkestone volt. (Ha valakinek ismerős a városnév, hát elárulom, innen indul a Csalagút Franciaország felé. )

Martin már ott várt minket, a kevéske csomagunkat bedobtam a Vauxhall tágas csomagtartójába és nekivágtunk a másfél órás útnak. Vauxhall egy olyan autó, amit szerintem egyedül az Egyesült Királyságban használnak. Valójában egy Opel, csak rossz oldalon van a kormánya. Éppen ezért már az első perctől bennfentesnek éreztem magam és pöffeszkedtem a megszokott oldalamon, csak éppen kormánykerék nem volt előttem. Vendéglátóink otthona egy igazi viktoriánus családi ház, kicsi, de annál szebb előkerttel, vörös tégla homlokzattal, egy hasonló épületekkel sűrűn beépített kertvárosi utcában. Csilla már egy évtizede jött ki szerencsét próbálni Magyarországról és sikerült beilleszkednie. Martinnal csak néhány éve házasodtak össze, de olyan szép párt alkottak, mintha az egész életüket együtt töltötték volna. A lakás belülről egy igazi ékszerdoboz, a bútorok jól illeszkedtek a ház hangulatához. Külön szobát kaptunk az emeleten, saját fürdőszobával, akárcsak egy szállodában, csakhogy itt minden tárgy egyedi és autentikus hangulatot árasztott magából. Nem beszélve Csilla főztjéről, ami a magyar ízeket jól párosította az angol konyha remekeihez. Tényleg, van ilyen? Mert a TV-ben futó gasztro-sztárok, többnyire britek, gondoljunk csak Gordon Ramsay-re, Jamie Oliver-re vagy személyes kedvencemre Nigella Lawson-ra és még sorolhatnám. Miközben a pórnép hambit eszik vagy rántott halat sült krumplival. Ezzel nagyjából ki is merült a gasztronómia. Na jó, esetleg Mary Berry rajongók sütnek néha egy pitét. Csilla még nem igazi angol, mert nem volt a reggelinél bab, pedig nincs is annál jobb, mint vendégségben babbal kezdeni a napot. Volt viszont minden más, amivel fel tudtuk tölteni a kalória készletet, mert ma hosszú séták vártak ránk.

2. nap: péntek

Dover mindössze 15 kilométerre van a háztól, odáig kocsival mentünk. A kikötő közelében találtunk parkolót, és pont láttuk, ahogy a komp gyomrából kihajt Horváth Rudolf kamionja, hogy aztán északnyugat felé elhagyja a várost. Mi viszont a vár irányába igyekeztünk. Dover Castle a híres part menti, fehér sziklás oldalú fennsík elején fekszik. II. Henrik királyi hatalmának egyik legfőbb szimbóluma volt. Manapság újra a középkor világát tükrözi, az építmény a XII. századi mindennapokat mutatja be. Újra megelevenedik az egykori középkori nagyság. Az English Heritage örökségvédő szervezet munkatársai ugyanis egy 2,45 millió fontos projektben két évet dolgoztak annak megfejtésén, hogy miként nézhetett ki a kastély a XII. században. Mindehhez több száz forrásszöveget tanulmányoztak át és elemeztek, majd eredményeik alapján 141 mester és művész dolgozott az egykori környezet újraalkotásán. A kastélyban így fazekasok, szövőnők, takácsok, kovácsok, szabók, üveg-ezüst és aranyművesek és fegyverkovácsok kezdtek munkába: 1100 használati tárgyat, így bútorokat, konyhai tárgyakat, kardokat, pajzsokat, ruhákat, stb. készítettek el. Emellett megalkották az egykori trón mását is. (forrás: mult-kor.hu) Nagy előnye a másolatnak, hogy nem féltik annyira, úgyhogy nyugodtan beleülhettünk, mondhatni bárki trónolhat kedvére.
A vár alatti sziklában felújították a bunkerrendszert is, ahol katonák ezrei tartózkodtak a II. világháború idején. Innen irányították a Dunkirk című filmből is ismert Dinamó hadműveletet, amikor a brit haderő több mint 300 000 szövetséges (brit, francia és belga) katonát mentett ki a német csapatok által körbezárt Dunkerque térségéből 1940. május 26. és június 3. között. A hadművelet nevét arról a dinamóról kapta, amely a brit haditengerészet főhadiszállásának helyet adó doveri vár áramellátását biztosította a háború alatt. Bertram Ramsay altengernagy ennek a dinamónak helyet adó gépteremből tervezte és vezette a hadműveletet és innen tájékoztatta Churchill miniszterelnököt is. Erről egy dokumentumfilmet is megnézhetünk az egyik teremben.

Következő állomásunk Canterbury, a híres érseki város. A katedrális felé haladva középkori hangulatú sétálóutca üzletei között bandukoltunk, és mivel elmúlt dél, be is tértünk az egyikbe egy gyors löncsre. Itt ugyanis nem csinálnak nagy faksznit az ebédből, csak bekapnak valamit. (hambi, szendvics, fish and chips) Mi viszont egy húsos pitét kóstoltunk meg, ami egy nagy múltú pékség specialitásának számított.

A katedrális hossza 160 méter. (Magyarország legnagyobb temploma, az esztergomi bazilika 118 méter), a legmagasabb tornya 72 méter, szóval nem kicsi. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy monumentális épület! Már kívül is egy csomó érdekességet láthatunk rajta, a legújabb, egy II. Erzsébet királynőt és férjét, Fülöp herceget ábrázoló szobor, ami több tucat híresség mellett kapott helyet. Érdekesség, hogy a két új szobrot maga a királynő leplezte le 2015-ben. Az épületbe belépve (11,50 GBP) mindenkit lenyűgöz az 1300-as években épített, csodaszép, gótikus főhajó. Egy apáca néni tájékoztató kiadványt osztogatott, meg is kérdezte honnan jöttünk. Vártam a reakciót, hogy sajnos magyar nyelvű nincs, de legnagyobb meglepetésemre kihúzott a fiók mélyéről egyet. Aztán még meg is kért, hogy segítsek neki valamiben, mert a kolléganőikkel van egy kis vitájuk. Én? Kérdeztem olyan felhúzott szemöldökkel, hogy az már majdnem a tarkómra esett. Végül kiderült, hogy a csodaszép ólomüvegek egyikét egy magyar mesterember alkotta a könyvük szerint, de nem tudják, pontosan hogy kell kiejteni. Miután felolvastam nekik Bossányi Ervin nevét, próbálták leutánozni a hangokat, kevés sikerrel.

Aki többet szeretne tudni a székesegyházról, annak ajánlom Dóra Tibor blogját. Képekkel illusztrált részletes bejegyzés a látnivalókról.

Ez mind szép és jó, de a nap fénypontja csak ezután jött. Hazafelé félúton, egy Denton nevű helységben betértünk a Jackdow-hoz címzett fogadóba, hogy feldolgozzuk azt a sok élményt, ami ma ért bennünket, és a temérdek kultúrát egy korsó jófajta ale sörrel ellentételezzük. 

3. nap: szombat

Az a jó itt a briteknél, hogy pazar a vasúti közlekedés. A vonatok sűrűn járnak, gyorsak és kényelmesek, így hát nem is volt kérdés, hogy Londonba vonattal megyünk. Egy óráig sem tartott az út a St. Pancras vasútállomásra, ahonnan aztán metróval bárhova eljuthatunk. Ez a negyedik alkalom, hogy a brit fővárosban járok, de Londont egyszerűen nem lehet megunni. Most újdonsült menyasszonyomnak szerettem volna kedvezni, úgyhogy először a Temze partján álló óriáskerékhez mentünk. Sajnos a szürke, esős idő nem igazán kedvezett a panorámának, de még így is komoly sor várakozott, hogy beszállhasson a London Eye 25 főt befogadó kabinjába, hogy aztán 135 méter magasságba emelkedjen. A félórás kör után a Westminster hídon haladtunk át a folyó túloldalára és meglepetten láttuk, mennyi simlis alak játssza az „itt a piros, hol a piros” lehúzást. Nincs új a nap alatt. Ahogy hallottam, erősen akcentussal beszéltek, és leginkább turistákat próbáltak odacsábítani. A Westminster katedrális előtt olyan sor kígyózott, hogy ki kellett hagynunk, mert vendéglátóink több, időhöz kötött programot is beterveztek mára. Ehelyett a National Gallery-be ugrottunk be egy gyors vizitre. A Trafalgar Square-en éppen hatalmas buli volt, a kivetítőkön a rugby világbajnokság meccseit vetítették. 

Koradélután értünk a kínai negyedbe, ahol egy közös ebédre hívtak minket, Csilla Londonban élő lányával és annak angol vőlegényével. A fiatalok szemmel láthatón jól ismerték a helyet, mert nagy rutinnal választottak az étlapról mindannyiunknak. A fogások egymás után érkeztek a forgatható asztalra, és csak úgy kapkodtuk a fejünket a sok beazonosíthatatlan étel láttán. Tisztára, mint ha Pekingben lennénk egy lakomán.

A kiadós ebéd után, egy kiadós sétán próbáltuk ledolgozni a felszedett kilókat. A Piccadilly Circus érintésével jutottunk el a Buckingham palotáig, ahol újra előkerültek az esernyők. Szakadó esőben a Hyde park sem olyan hangulatos, mint amikor utoljára itt jártam, és a nyári napsütésben, egy fa árnyékába kihelyezett nyugágyban heverészve fogyasztottam el déli szendvicsemet. De lehetőségünk sem lett volna sokáig időzni itt, mert jegyünk volt egy esti musicalre. A Macskákat megnézni a London Palladium-ban az már döfi, nem? Főleg, hogy én még otthon a Madáchban sem láttam egyszer sem. Igaz, hogy nem sokat értettem a dalok szövegéből, de ez akkoriban sem zavart, amikor még gyerekként a Deep Purple-t üvöltettem a lemezjátszón, és Ian Gilannal együtt énekeltem a tükör előtt a Smoke On The Water-t, tollasütővel imitálva a gitárszólókat. Az előadás grandiózus volt, (mármint a londoni) a jelmezek parádésak, de nem erről szeretnék értekezni, hanem egy praktikus szokásról, amit azóta itthon is bevetettünk néhányszor. A londoniak nem szeretnek a ruhatárak előtt tolongani az előadás végén, ezért még az úri dámák is a székük alá tömködik a kabátjukat. Ez itt nem ciki, pedig a székek nem nagyobbak a Palladiumban, mint a Madáchban.

Még egy jó kis vonatozás vissza Folkestoneba, és hullaként estünk be az ágyba a hosszú nap végén.

4. nap: vasárnap

Végre egy kis napsütés! Kihasználva a jó időt, ma lesétáltunk a partra. Folkestone déli részén van egy olyan szakasz, mint Balatonakarattyán a magaspart, csak itt nem löszfal választja el a víztől, hanem egy gyönyörű park. Könnyű nekik, ott a sziklaalap, nem kell attól rettegni, hogy egyszer csak leszakad az egész mindenség. A park fenti részéről kilátás nyílik a La Manche csatornára, és tiszta időben a francia partokra. Kanyargós szerpentinen jutunk le a tengerhez, közben vadregényes alagutakon és kiszögeléseken vezet az út. A bícs apró kavicsos, épp akkorák, hogy még egy polyfoamot leterítve nem böki a derekunkat, bár kétlem, hogy a tenger vize 20 fok fölé emelkedne errefelé bármikor is.

A kikötőhöz érve egy kicsit fellendült az élet, sétáló párok és szépségkirálynő jelöltek használták ki az indiánnyár utolsó meleg napjait. A város ódon kis utcáin már nem volt akkora tolongás, hiszen az üzletek többsége zárva és kevés turista vetődik el errefelé. Hál istennek a vendéglők viszont mind nyitva vannak vasárnap is, ezért Martin elvitt minket oda, ahol legjobb a fish and chips. Ennek a kajának az egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. Nagyjából olyan, mint amikor Balatonon benyomunk egy jó kis hekket, csak itt a koviubi helyett inkább sült krumplit ropogtatnak mellé. Na és ha már tradicionális angol fogással ünnepeljük ittlétünk utolsó perceit, csakis hagyomány tiszteletből egy korsó finom sörrel öblítettük le a sós falatokat.

Auróra Orális

Milyen jó, hogy nincs bakancslistám, mert így jó nagy szívás lenne ez a lappföldi út. Fél évvel ezelőtt megvettem ugyanis a repülőjegyet Ivaloba, a sarkkörön túli finn városkába, azzal a feltett szándékkal, hogy én majd jól megnézem azt a híres, nevezetes aurora borealist, az északi fénynek is nevezett zöld fénycsóvákkal borított égboltot, és most az előrejelzések szerint, mind az itt töltött öt napunk felhős lesz, sőt még havazás is várható. Na nem mintha nem bosszantana a dolog, de hát így jártam, nem fogom az Északi-tengerbe vetni magam emiatt, de az is biztos, hogy én még egyszer nem jövök ide csak emiatt. Viszont ha már elutaztunk ilyen messze, hozzuk ki belőle, amit lehet!

1. nap: Helsinki

Tekintettel arra, hogy öt és fél óránk volt az átszállásra, kitaláltuk, hogy megnézzük a finn fővárost, már amennyi az időnkbe belefér. Ebben nagy segítség az az elővárosi vonat, ami érinti a repülőteret is és 30 perc alatt repít be a belváros közepén álló központi pályaudvarra. Az állomás remekül ki van táblázva attól kezdve, hogy kilépünk a váróból és az öt percenkét járó vonat miatt még a menetrendet sem kell böngésznünk. Az 5 eurós jegyet pedig a peronon álló automatából vehetjük meg nagyon egyszerűen, de ha esetleg nem boldogulnánk ott áll két leányka is, hogy segítsen a bénázó külföldinek. A vagon feltűnően széles, ha bőröndünket is cipelni kellett volna, akkor sem gond, hogy hova állítsuk, hogy ne legyenek útba senkinek. A teljes hosszban végigjárható szerelvény inkább hasonlított egy villamos belsőre, mint vonatra, talán csak a mozgássérültek számára is használható, tiszta és szagtalan (!) WC fülke jelezte, nem a városon belül utazunk. Tetszett az ülések mellett elhelyezett 220-as konnektor, nagy segítség lehet a mai világban, amikor az emberek nem tudnak elszakadni a telefonjuktól, ami így hamarabb le is merül. Aztán amikor elindultunk, jött a következő meglepetés. Gyakorlatilag hangtalanul suhantunk 120-szal a síneken, mintha legalábbis gumi kerekekkel lenne szerelve a jármű. A tájat nem mondanám változatosnak, barakk szerű blokkházak és festett falambériás lakóépületek váltották egymást a teljes szürkeség ölelésében. A tájat hó lepte, a néha keresztezett autóutakon gyér volt a forgalom. Leginkább azzal szórakoztattuk magunkat, hogy próbáltuk a hangosbemondót utánozva, helyesen kiejteni a következő megálló neveit. Aztán amikor Tikkurilába értünk, a búgó férfi hang hosszasan kezdte sorolni mi mindenre szállhatunk itt át, de lehet, hogy csak a Kalevalából idézett néhány sort, annyira dallamos volt a mondókája.

A központi pályaudvar már olyan volt, mint bármelyik a világban. Nyüzsgő tömeg, kolduló cigány asszony és utasellátó boltocskák. Csak a -1 fok éreztette velünk, hogy Skandináviában vagyunk. Az utcára kilépve metsző szél vágott az arcunkba, jelezve, hogy ezek nem viccelnek, már most elő kell vennünk a sarkkörön túlra tartogatott sísapkánkat. Helsinki belvárosa nem túl nagy, minden attrakció elérhető gyalogosan. Az egyik ilyen, a sokat mondó Tuomiokirkko névre hallgató katedrális, ami kívülről impozáns, fehér, nagy templom, de evangélikus lévén, belül nem sok látni való van benne, talán csak a monumentális orgonát említeném meg.

Ha rákeresünk a neten, mi a top 10 látnivaló Helsinkiben, elsők között említik a kikötőben álló piacteret. Csak azt nem említik, hogy hideg délutánokon itt bizony senki nem árul semmit. A tenger befagyva, (március idusán) csak két óceánjáró vesztegel a kikötőben, szomorúan várva a következő karibi útjukra. A part mentén egy régi villamos remízre emlékeztető épület húzódik, valaha ez is piac lehetett, de most gyakorlatilag csak kajáldák, és édesség árusok népesítik be. Se szeri, se száma a füstölt lazac árusoknak, de tudunk itt szerény levest venni 10 euróért. Egy szelet almás pitéért van képük elkérni 1500 forintot. Végig sétáltunk a város sugárútján, ha hangzatos lennék úgy mondanám, észak Champs-Élysées-jén vissza a pályaudvar art deco épületéig. A vonatunk az 1-es vágányról indult, aminek elejében ott állt a jól ismert jegyautomata, de ez nem fogadott el papírpénzt, csak érméket vagy bankkártyát.

Ivalo, Európa legészakibb nagy repülőtere havas. Gondolom a leszállópálya nem volt az, de amíg beballagtunk az Airbustól a váróban árválkodó egyetlen csomagszalagig, bizony figyelni kellett, hasra ne essünk. A csomagunk utolsónak érkezett meg, de a reptér előtt ácsorgó öreg, menetrend szerinti busz megvár mindenkit. Nem csoda, hisz 10 eurót zsebelnek be fejenként 30 kilométerre. Sajnos ülőhely már nem maradt jó pár utasnak, de itt ez nem gond. Talán még rendőr sincs, annyira távol vagyunk mindentől. Sofőrünk tép vagy nyolcvannal a nagy, sötét lapp éjszakában a keményre fagyott havon. Értem én, hogy szöges gumi, meg minden, de azért egy zsúfolt helyi járat sofőrje ne akarja megdönteni Ari Vatanen ralibajnok körrekordját.
Saariselkä-be érkezve aztán minden szálloda előtt megállt, és készségesen segített kibányászni a bőröndöket a busz gyomrából.

Hotelünk, a Holiday Club központi helyen feküdt, ezt abból gondolom, hogy közvetlen mellettünk állt a Mikulás hivatala. A télapó egyébként most szabin van, mert az iroda üres, mozgásnak semmi jele. A központi elhelyezkedést egyébként errefelé úgy kell értelmezni, hogy nincs több száz méter az épületek között. Mert hogy itt aztán hely van bőven. Az 5,5 millió finnek négyszer akkora terület áll rendelkezésére, mint Magyarország. Lappföldön ez az arány még durvább. Olyan, mintha Miskolc lakosságát hagynánk szétszéledni egy kiürített Magyarországon.

2. nap: Husky és Társa Bt.

Tekintettel arra, hogy a Mikulás ismeretlen helyen tartózkodik a rénszarvas fogatával együtt, kénytelenek voltunk kutyákat befogni a szánkó elé. Ebben segítségünkre volt Husky & Co helyi vállalkozás, akik az idelátogatóknak különböző „szafarikat” kínálnak idejük eltöltésére. A hoteltől egy mikrobusszal vittek ki a kutyafarmig, ahol már vonyítottak az ebek, türelmetlenül várva az indulást. Rövid tájékoztatást kaptunk, mi a teendő különböző szituációkban, de a lényege mindennek az volt, hogy fékezzél. Irányítani úgysem lehet, de a kutyák pontosan tudják merre kell menniük. Szívem választottja ezután lehuppant a szánkó aljába, amire hanyagul egy kisebb szarvas bőrét dobták kárpit gyanánt, egyéb ülés nincs, szóval nem mondanám komfortosnak. Én a szánkótalpak hátsó nyúlványára álltam fel kis terpeszben, egy fél cipőtalpnyi szélességű felületre, és a lábam között volt egy emberes pedál nagy karmokkal lefelé, erre taposva lehet lassítani a fogatot. Féltucat kutyát kötöttek a szánkó elé drótkötelekkel, amiből négy volt husky, de nem az a kitenyésztett díjnyertes fajta, amit ölebként dédelgetnek a városiak. Ezek kőkemény, tundrához szokott négylábúak ronda szőrzettel, ámde annál szívósabb izomzattal várták, hogy végre sportolhassanak egy kicsit. Legalábbis ez a hivatalos verzió. Nekem azért volt egy olyan érzésem, mintha a gályarabokról azt állítanánk, hogy isteni dolguk van, egész nap kint lehetnek a vízen, élvezhetik a napsütést, és sportolhatnak úgy, hogy még a csónakért sem kell fizetniük.

Elindult a fogat, felemelő érzés, ez aztán tényleg jó móka. Egészen addig, míg az egyik dög, elkezdett futás közben szarni, és a lábaival hátradobálni az ürülék és a hó szagos egyvelegét a feleségem ölébe. Aztán a következő kanyarban a kutyák pisi szünetet tartottak, mintha eddig nem lett volna idejük elintézni az efféle szükségleteket. Később pedig más kutyák pisilő falánál kellett megállni egy kis szagolgatásra és még csak pár száz métert tettünk meg. Ezekkel bizony nem indulnék el az alaszkai 1800 kilométeres maratonon, gondoltam magamban, miközben jól tudjuk, hogy semmivel sem indulnék neki -10 fokban egy ilyen távnak farkasok és medvék hazájában.
Az emelkedőknél volt, hogy le kellett szállnom és futni a szánkó mögött, hogy ne lépjenek sztrájkba, miközben a fogantyút semmiképpen nem engedhettem el, mert akkor az asszonynak annyi. Ezek az kutyák meg sem állnak vele a Barents-tengerig

Féltávnál egy számi kuriózumban lehetett részünk, egy füstös menedékházban költhettük el az ebédünket, ami lazac levesből és egy parázson sütött lepénykéből állt. A fakunyhó úgy néz ki, mint egy alpesi nyaraló tetőtere, de itt egy méteres rés húzódik a nyeregben, hogy a bent rakott tábortűz füstje el tudjon távozni. Erről csak a füstöt felejtették el értesíteni, úgyhogy könnyes szemmel, de kint kellett megvárnunk míg felforrósodik az előre elkészített leves.
A visszaúton bár másik ösvényen haladtunk, a táj pontosan ugyanazt a képét mutatta, mint bárhol errefelé. Ritkás erdei fenyő szanaszét, melynek ágain különböző zuzmók és mohák nehezítik az amúgy sem könnyű növekedés.
A megállásokkal, kifüstöléssel együtt kb. négy órás program sűrű hóesésben ért véget. Egy újabb romantikus álom vált színes, szagos valósággá.

Délután felsétáltunk a közeli sípályára, ami Európa legészakibb ilyen intézményeként hirdeti magát. Otthon még volt egy olyan tervünk, hogy bérelünk felszerelést, és kipróbáljuk az igencsak lájtos pályát, de amikor a csúcson az arcunkba vágott a jeges szél, úgy döntöttem, nem költünk sok ezer forintot azért, hogy egy órát csúszkálhassunk zárásig. Ez az óra viszont pont elég egy forralt borozáshoz a hüttében. A pultnál tábla hirdette, hogy háromféle mulled wine is van a kínálatukban, mindegyik 5 euróért. Jó, azt már megszoktam, hogy itt nem olyan árak vannak, mint a Normafánál, de hogy még le is húzzon a kis finn csapos lány, arra nem számítottam. Miután elmagyaráztam neki, hogy két pohárral kérünk a vörösből, fogott egy pont olyan gyári forralt bort, mint amilyet az Aldiban is árultak karácsony előtt, és talpas pohárba töltötte ki őket, majd be a mikróba. Na, ennek sem volt gyerekszobája! Ezután bájos mosollyal benyögi, hogy 14 euró lesz. Én még a Bolyai, Lobachevsky matematikát tanultam, és ott az 5+5 az 10 volt. Erre előszed nekem valami finn üveget a pult alól, és mutogatja, hogy abból tudott volna 5 eurós löttyöt mikrózni. Aztán eszembe jutott, hogy ez biztos nem finn. Itt is, mint mindenhol a fejlett nyugaton, kelet-európaiak végzik az alja munkát, és öregbítik a nemzeti vendéglátás hírnevét.

3. nap: Hótalpon járni élvezet?

Gyakran megkapom azt a kritikát, hogy ha mindentől fanyalgok és csak a rosszat látom benne, mi a fenének utazgatok. Először is, szeretem a kihívásokat. Azon kívül vannak dolgok, amit ha otthon nézünk a tévében egy kényelmes karosszékből, rendkívül romantikusnak tűnnek. Ha meg kipróbálás után úgy ítélem meg, hogy a valóság köszönő viszonyban sincs a Travel Chanel-en sugalltakhoz képest, akkor sporttársi kötelességemnek érzem, hogy a sötét oldal hátrányaira is felhívjam a figyelmet. Én például szívásként éltem meg a mai túránkat, ami egy hótalpas csoszogás volt egy közeli hegy tetejére. Most már tudom, milyen érzés, és megosztanám azokkal, akik még a karosszékben tervezgetik a vadregényes túrájukat a végtelen hó világába.

A talpakat természetesen Husky vagy a társa adja bérbe, és kérhetünk hozzá síbotot is. A bakancsra erősítése nem túl bonyolult, de azért beöltözve michelin-bábúnak nem is olyan könnyű kint a fagyban. Ne legyenek illúzióink, mély, szűz hóban semmit sem ér. Úgy merültem el vele, mint Hummer a jeges Balatonba. Arra jó, hogy a letaposott ösvényeken tudjunk vele lépkedni, és az aljából kiálló fém tüskék segítenek abban, hogy ne csússzunk vissza a meredek emelkedőkön.
A terület, ahol haladtunk a csúcs felé, Urho Kekkonen-ről elnevezett nemzeti park, pont olyan volt, mint az egész környék, fenyő liget és zuzmó minden mennyiségben, csak itt egy kicsit meredekebb részek is voltak. A csúcson aztán a szokásos jeges szél egy kis köddel fűszerezve, hogy még a panorámával se feledtethessük a verejtékesen magunk mögött hagyott kilométereket. Az utunkat gyakran keresztezte szépen ratrakolt sífutó pálya, de ide gyalogosan be nem tehetjük a lábunkat, ha nem akarjuk, hogy szitkokat szórjanak felénk öreg nénik, akik még hatvan felett is művelik ezt a sportot. A túra vége előtt megpihentünk egy menedékházban, (nem volt füst) és megkóstolhattuk a finnek nagy kedvencét az erdei gyümölcs teát. Én inkább meleg gumibogyó szörpnek hívnám, mert egyértelműen valami sűrítmény volt felöntve vízzel. Pont ilyet adtak a repülőn is idefelé. (Persze pénzért, mert a finn nemzeti légitársaság beállt a sorba, és fapadossá sorvasztotta magát.)

A legjobb része a túrának az volt, amikor leadtuk a talpakat Huskynak vagy a társának, (ezt már soha sem fogom megtudni) és a szomszédos kocsmában pótoltuk az elvesztett folyadékot. Csak a sörbarátok kedvéért írom, ne ide jöjjenek szomjukat oltani, mert 7 euró egy korsóval. Kivéve ha bírják a metált, mert ma este valami skandináv deathmetál banda húzza a talp alá valót.

4. nap: Hómobil

Nem fogod kitalálni. Husky & Co-nak motorosszánjuk is van. Közvetlen a kutyaólak mellett garazsíroznak a viszonylag újnak kinéző, piros BRP szánok. 150,- € egy négyórás szafari, de ezért az árért el kell, hogy viselj néhány társat is, akivel konvojban haladtok, helyi vezetők kíséretében. Sajnos a mi konvojunk elég hosszú volt, (16 szán) aminél ugye nagyobb a lehetőség, hogy gyengébb láncszem kerül a csapatba, márpedig ilyenkor a többiek sebességét is ehhez kell igazítani. Ebből kifolyólag 30-nál többel nemigen tudtunk haladni, pedig a terep rém egyszerű, két szán széles, jól kijárt ösvény, minimális szintkülönbségekkel. Első próbálkozóknak nagy élmény lehet ez is, de aki volt már Erdélyben hasonló túrán, az itt unatkozni fog. A táj sokkal egyhangúbb, a finnek sokkal fosósabbak, itt nincs olyan, hogy szabad félóra, és akkor egy tisztáson mindenki csapathatja, ami belefér, vagy kipróbálhatja tudását mély hóban. Itt csak libasor van és lassú döcögés. Mondjuk ennek ellenére volt, akinek sikerült megborítania a járgányt.

Féltávnál kaptunk ebédet is, ráadásul egy hangulatos erdei hüttében. Most is leves volt a menü, de legalább választani lehetett. Én megkóstoltam a rénszarvas levest és a paradicsom levesüket is. Az előbbi gyakorlatilag egy marhagulyás pirospaprika nélkül. Annál érdekesebb volt a második. Úgy kell elképzelni, mintha egy zöldséges húslevest összeöntenék a mi paradicsom levesünkkel és hozzá dobnák a tegnapról megmaradt lecsót. Hangzása ellenére ehető volt, de azért nem nyaltam ki a tányért.
Visszafelé átadtam az irányítást a hitvesemnek, hogy legyen valami kis izgalom is, de kiderült, a tavalyi két napos erdélyi gyakorlás még benne volt a kezében és a profik lazaságával teljesítettük a hazautat. Sok érdekeset itt sem láttunk, hacsak az a két lakókocsi nem számít annak, amit az erdő közepén, teljesen indokolatlan helyeken parkoltattak félig belepve hóval.

Megköszöntük a viking fejű kísérőnknek, hogy zárta az utat a kereszteződéseknél, (más dolga nem volt) és beültünk a kisbuszba, ami visszarepített a szállodába. Na persze szigorúan százzal a havas úton.
Délután még elmentünk a falu egyetlen kisboltjába, ami egy igazi mindenes hely. Élelmiszerek mellet vásárolhatunk itt ruhát, vagy akár vasszeget is, de kapható a nyolcvanas évekből megmaradt képeslap és egy elszeparált helyiségben mindenféle szeszes italt, köztük Unicum is.
Este pedig betértünk egy közeli grillbárba, ahol rénszarvas burgert kínáltak. A hambi jó volt, csak egy kicsit vont le az élvezeti értékéből, hogy valójában egy kínai büféről beszélhetünk papírtányérral és műanyag evőeszközzel. Cserébe viszont megúsztuk 23 euróból a két adag kaját.

5. nap: Hazafelé

Sajnos az utolsó esténk is felhős volt, ezzel végképp elszállt az esélye, hogy aurora borealist lássunk. Sovány vigasz, hogy ha tiszta lenne az égbolt, akkor sem gyönyörködhettünk volna a sarki fényben, mert a www.aurora-service.eu szerint ma Szibériában és Alaszkában erős a napszél tevékenység. Ezért aztán szépen nyugovóra tértem, de a nejem még tett egy utolsó kísérletet és tíz óra tájban kisétált az utcára, mert a felhő szakadozni látszott, viszont az északi fénynek nyoma nem volt.
Ellenben a reggelinél találkoztunk olyan emberrel, aki váltig állította, hogy 11 órakor, a városon kívüli megfigyelő kunyhóból sikerült elkapni a várva várt élményt.
Hát így jártunk. Ezt hívja a szakirodalom szívásnak.

Feltűnés nélkül kövess!

Sajt, tulipán és fapapucs

Ha nem lenne elég a holland jelképekből, akkor vegyük ide még a biciklit is! Annál is inkább, mert erre az útra elvittünk magunkkal a ritkán használt kétkerekű járgányainkat. Amszterdamban élj úgy, mint az amszterdamiak, ahogy az ismert dakota közmondás tartja.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert még oda is kell érni valahogy!

1. nap: Mosel-völgy romantikus várai

Este már mindent bekészítettünk a furgonba, a bringák lekötözve gumipókkal, a bőröndök kitámasztva pótkerékkel, úgyhogy a kora reggeli órákban már száguldoztunk is (110 km/h) az M1-esen mai úti célunk, a németországi Rheinland-Pfalz tartomány felé. 

Az első hely, amit feltétlenül útba akartunk ejteni az Eltz vára, ami az egyetlen ilyen létesítmény a régióban, amit soha meg nem hódítottak és el nem pusztítottak. Ez lehet, hogy azért van, mert az erődítményt úgy eldugták a hegyek között, hogy csak úgy odatévedni még véletlenül se lehessen. Szemmel láthatóan nem az volt a cél, hogy innen tartsák szem előtt a környéket, mert fura mód alacsonyabban van az építmény, mint a környék lankái. Ez védelmi szempontból nem lehet túl praktikus, mert bármivel be lehet lőni a falakon belülre, de gondolom abban bízhattak, hogy ide sem talál majd az ellenség. Illetve hát, a XII. századi Európában, még nem ismerték az ágyúkat, csak Kínában. Annak az esélye, hogy a Szung-dinasztia eltaláljon ide, vajmi kevés volt. Márpedig I. Frigyes német-római császár valamikor 1100 környékén építtethette, hogy aztán az Eltz család nyolc évszázadon át bővítse és csinosítsa.

Innen egy köpésnyire van Reichsburg vára. Érdemes azt is megnézni, annál is inkább, mert a folyóparti Cochem városka is hangulatos. Ez a vár is a XII. században épült, de nem volt olyan szerencséje, mint a hegyek között megbúvó szomszédnak. 1689-ben francia seregek földig rombolták. Amit most látunk, az 1877-re készült el és ma egyike a leglátogatottabb német váraknak.

Mertloch nevű faluban szereztünk szállást a Vogt család vendégszobájában, amire azért esett a választás, mert útba esett és olcsó volt, de olyan klassz kis apartmant kaptunk, hogy akár még lakásnak is elfogadnám. Ha hozzáadom a hűtőben felejtett tonik ízesítőnk (Beefeater) értékét, még úgy is megérte.

2. nap: Kölni dóm és Maastricht

Ma már Hollandiában alszunk, de itt van ez a Kölni Dóm az út mentén, csak beugrunk már egy pillantásra. Jelentem még mindig jó nagy. A katedrálisról szóló leírásokat a templom egyik padján olvastuk fel, és már haladtunk is tovább fő úti célunk felé, annál is inkább, mert a közelben lévő fizetős parkoló csak kicsit volt drágább, mintha meg akartam volna venni ugyanazt a földterületet.

A jó öreg Maastricht! Mindenki hallott a határ menti holland városkáról, de pontosan mi is volt itt? Hogy mi is az a maastrichti szerződés, arra már kevesebben emlékeznek. Gyakorlatilag itt született meg az Európai Unió 1992. február 7-én, és itt foglalták írásba a közös valuta bevezetésének lépéseit.

Amúgy Maastricht belvárosa egy tipikus holland városka sok virággal, tisztasággal és mindenfelé kerekező hollandusokkal. Egy városszéli parkolóban hagytuk az autót, és mi is bringára pattantunk.

A Wilhelmina Singelen át jutottunk el a Vilma királynő nevét őrző hídhoz, ahonnan csodálatos a rálátás a Maas folyó felett ívelő ősi hétlyukú kőhídra, a Szent Szervác-hídra (XIII.sz.). Az óváros legfőbb látnivalói a középkori várfal és templomok. Néhányba be is mentünk, köztük a Vrijthof téren álló ikertemplomok egyikébe. Ahogy beléptünk, nejem rögtön a szenteltvizes tálat kereste, hogy keresztet vethessen, amikor a kegytárgyárus megértő, vagy lesajnáló mosollyal (nem tudtam eldönteni) jelezte, hogy azt a szomszéd műintézményben keressük, ez bizony itt evangélikus templom. Vicces, hogy a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templomban nem divat a szenteltvíz. Ezeknek a protestáns templomoknak nagy hibájuk, hogy ha egyben voltál, szinte mindegyiket láttad. A festmények és szobrok hiánya miatt, maximum az építési stílusban gyönyörködhetünk, ami elég unalmas, ha már több száz ilyen helyen járt az ember. Kétségtelen előnyük viszont a praktikusság. És most nemcsak arra gondolok, hogy többségükben WC is van a hívőknek, hanem némelyik komoly képzőművészeti kiállításnak is helyet ad az épület hátsó traktusában. Itt még könyveket is árultak, amit már egy kicsit aggályosnak tartok. (Máté evangéliuma 21. fejezet, 12.)

Kerékpárral felfedezni a várost nagyon cool. Főleg itt, ahol minden téren találunk biciklitartót, ahova lelakatolhatjuk a paripánkat. Ahogyan ezt tettük a Markt téren is, amit nyugodtan nevezhetünk a város szívének. A reggeli piacnak már csak a nyomait láthattuk ezen a napsütötte, de hűvös délután, így a tér közepén álló barokk városházáról remek fotókat lehetett lőni.

Elég volt mára a templomokból, irány a szeles alföld! Egészen pontosan a Kinderdijk malomrendszer, mert ha autentikus holland szélmalmokat akarsz látni nagy mennyiségben, ennél jobb helyet nem is találhatsz. Az UNESCO világörökségként nyilvántartott malmokat itt nem annyira terményőrlésre használták, sokkal inkább vízszivattyúzásra. Ugyanis a mélyebben fekvő területeken rendszeresek voltak a belvizek, amelyeket a szél erejével szivattyúztak ki egy közös csatornába. Ma persze ezt már elektromos szivattyúk végzik, így a szélmalmokat inkább csak hétvégi házként használja néhány kiváltságos, bár azt mondják, a legtöbbjük működőképes.

3. nap: Delft, Leiden és Keukenhof

Delft a fajansz fővárosa, ezt mindenki tudja, aki giccses szobrocskákat tart a vitrin polcain, alájuk fektetve egy saját maga horgolt terítőcskét, nehogy megsértse a politúrt. Tehát a nagyi.
A városban a XVII. században lendült fel a porcelán ipar. Olyannyira jól másolták a kínai mütyüröket, hogy még a Holland Kelet-Indiai Társaság hajói a delfti kikötőt használták egy idő után. Nem mellesleg itt ölték meg Orániai Vilmost, a Hallgatag Herceget, akit mindmáig a németalföldi területek függetlenségéért harcoló hadvezérként tartanak számon. Tiszteletét mi sem jellemzi jobban, hogy a holland válogatott sportolók mellén mai napig ott feszít a narancsszínű mez. (oranje = narancs)

Delft belvárosa egy-két óra alatt is végigjárható. a csatornák környéke, és az óváros úgy hat, mintha a régi holland építészet szabadtéri múzeumában járnánk. A piactér, a Markt a város központja, amely jókora kiterjedésű, ezért is tudja befogadni minden év augusztusában a holland hadsereg parádézó egységeit a Taptoe elnevezésű ünnepség keretében. Ekkor harangjátékot is hallgathatunk a téren.

Hága szomszédságában, az Amszterdam felé vezető autópálya mentén található az 1575-ben alapított egyeteméről híres Leiden. Az egyetem egy érdekes választás során jött létre: Hallgatag Vilmos választást hagyott a leideni városvezetőknek: adómentességet akarnak-e vagy egyetemet? A városatyák bölcsek voltak: az adómentességet egy új uralkodó visszavonhatja, de egy már megalapított egyetem megmarad. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a ma is működő Leideni Egyetem. Itt született Rembrandt is, de mi főleg a város kanyargós utcáira és csatornáira voltunk kíváncsiak, mintegy felkészülve az amszterdami látványra. A város leghíresebb temploma a Pieterskerk, amely a XV. század első felében épült gótikus stílusban. Ez a templom is, mint annyi más holland templom, tele van sírokkal. Az egyik leghíresebb egy bizonyos Coccejus, egy három évszázaddal ezelőtti teológia professzor sírja. A sír azért nevezetes, mert a leideni egyetem vezetői 1940 őszén úgy döntöttek, hogy ide rejtik a rektori, dékáni láncokat és pecséteket. Bár ezek nélkül nem avathattak doktorokat a hitleri megszállás éveiben, de ugyanakkor megakadályozták, hogy a kollaboráns fiatalok doktorátushoz jussanak. Furcsa, hogy láttuk Johannes Vermeer sírját is, pedig a Wikipédia szerint a híres festő Delftben van eltemetve.

Rembrandt szülőháza ma már nincs meg, csupán egy emléktáblát találtunk a Weddesteeg egyik házán, melynek helyén állt a híres festő szülőháza. Visszabicikliztünk az autónkhoz, mert az idő vészesen fogyott és még hátra volt utunk legnagyobb durranása.

Keukenhof virágkert Amszterdamtól délnyugatra található, és az ország hagymás virágtermelésének központja. 1949 óta minden évben a helyi virághagyma-termelők elhozzák ide legszebb portékájukat és közszemlére teszik. Minden egyes tavasszal virágok milliói díszlenek itt, 80 hektáron nyílnak a tulipánok, nárciszok és jácintok a turisták nagy örömére. A kert mindössze 2 hónapon át tart nyitva, elvirágzás után kiássák a 7 millió hagymát, aminek a fele tulipán. A területen található több elkülönülő kert, egyikben például nagyon ritka virágok kapnak helyet.

Ide nem engednek be kerékpárral, de már az idevezető út mentén elaléltunk a hatalmas virágmezők láttán. Nem is értem igazán, ez mire jó? Milliónyi tulipán és jácint kinyílva. Ezt már eladni nem lehet. Akkor meg miért? Pusztán csak a látvány kedvéért beleölni több ezer eurót, melózni vele, nem hiszem, hogy bárkinek megérné. Pedig így van, elképesztően nagy parcellákat borítanak be az elvirágzott színes növények.

Az arborétum bejáratánál még délután is tömegek várakoztak a világ minden tájáról. Engem például leszólított egy nő, hogy nem venném-e át a jegyét, mert a barátnője nem tudott eljönni. Amikor szóba elegyedtem vele kiderült, hogy brazil volt a lelkem. Akkor még furcsálltam egy kicsit, hogy pár szál virágért idesereglenek embertömegek messzi földrészekről, de ahogy beértünk mindent megértettem. Nem igazán lehet szavakba ölteni a látványt inkább csatoltam egy-két fotót, ami mondanom sem kell, hogy nem igazán tükrözi a hely valódi hangulatát. A rengeteg látogató ellenére áradt a nyugalom a parkban. Az ember egyik ámulatból esik a másikba, míg eljutunk egy pavilonig, ahol virágkötészeti műremekek mellett képet kaphatunk a tulipán nemesítés rejtelmeiről. Természetesen minden eladó, de a legnagyobb sikere a csomagolt tulipán és amarillisz hagymáknak volt. Nálam mondjuk a favorit a heringes szendvics, amit az egyik kioszkban vettem potom pénzért, az íze viszont annál finomabb volt.

4. nap: Amszterdam

Amszterdam baromi drága, nem találni normális szállást száz euró alatt. Végül a várostól 20 kilométerre lévő Overveen település fogadójában szálltunk meg, ami inkább volt étterem, mint panzió, de szerencsére estére elcsendesedtek a népek, így a tetőtéri szobánk jó választásnak bizonyult. Nem akartam a sportot túlzásba vinni, ezért a főváros széléig autóval mentünk és csak ott kaptuk elő a bringákat. A P+R Sloterdijk nevű helyen hagytuk a verdát, abban a tudatban, hogy aki 9 óra előtt odaér, annak ingyenes a parkoló, utána már fizetni kell minden egyes óráért. Ki érti? Nekem is furcsa ez a rendszer, de nem az ujjamból szoptam, ez volt fenn a honlapjukon, merthogy olyanja is van ennek a vasútállomásnál lévő parkolóhelynek. A helyzet az, hogy ez egy baromság. Délután úgy lehúztak rólunk 12 eurót, mint a sicc, pedig sikerült odaérni a megadott időpont előtt, sőt még egy helyet is találtunk nagy nehezen. Persze egy teremtett lélek nem volt, akinél reklamálhattam volna, csak automaták, akik addig ki nem engednek, míg nem csengeted ki a díjat. Ezt persze még reggel nem tudtuk, úgyhogy boldogan kerekeztünk a város irányába a 2x2 sávos (!) bicikliúton.

Azt hittem Hollandiában könnyű lesz a bicajozás, mert minden vízszintes, de nem számoltam a szembe széllel. Az pedig alattomos dolog, még ilyen alacsony sebességtartományban is. Amikor motort vezetek szoktam mondani, hogy 80 alatt a motorozás szórakozás, fölötte munka. (Pedig ott nem én hajtok, csak kapaszkodnom kell a kormányba.) Ugyanez a határ kerékpárral 20 km/h, de ha így fúj a szél, mint ezen a napon, akkor már abban a pillanatban elvesztette szórakozás jellegét, amikor felülök a nyeregbe. Az az egy vigaszom maradt, hogy visszafelé, amikor már jóval fáradtabb leszek, remélhetőleg ugyanekkora hátszél fog segíteni a haladásban. (Nem így történt.)
Elképesztőek ezek a holland fiatalok. Úgy bámulja a telefonját tekerés közben, mint itthon a buszmegállóban állók. De nem ez bosszantott legjobban, hanem a sok robogós, akik mind a kerékpárúton haladnak, és mondanom sem kell, hogy bőven a megengedett 40 km/h fölött. Egyáltalán, mi a fenét keres egy robogós a bicikliúton? Megnéztem mit ír a KRESZ, és legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, nemcsak Hollandiában, de még nálunk is szabályos. Eközben meg más országokban egy segway, (ami húsznál többel nem tud menni) nemhogy a bicikliútról, de komplett városokból ki van tiltva. Röhej.

Nem sokat teketóriáztunk, egyből a centrumba tekertünk. Amszterdam főterén, a Dam-on éppen egy ideiglenes vidámpark volt felállítva. Az én hitvesem pedig sóvárgó szemmel nézett arra a gigantikus pörgettyűre, aminek még a látványától is hányingerem lesz, nemhogy felüljek rá. Ő viszont széles vigyorral az arcán kötötte be magát az ülésbe. Azt nem mondom, hogy leszálláskor is őszinte volt a mosolya, de legalább nem dobta ki a taccsot.
A nagy ijedtségre, és hogy kipihenjük a bringázás fáradalmait, lehuppantunk egy vízibusz ülésére, hogy a csatornák felől vegyük szemügyre a várost. Ekkor vettem észre, hogy a pályaudvar mellett többszintes parkolóházat építettek a tömegesen ingázó bicikliseknek. Durva! A hajóút a város nyugodt és érdekes oldalát mutatja meg nekünk mintegy 30 percben. Visszamentünk a biciklikért és meglepetten láttuk, hogy a kosárkában hagyott félliteres ásványvíznek nyoma veszett. No, hát ilyen is van. Biztos egy turista. Vagy egy migráns. Igen, ez csakis migráns lehetett.

Következő célpont a Piros Lámpás Negyed, Amszterdam talán leglátogatottabb turista célpontja. Mondanom sem kell, hogy nem délelőtt van itt a fő műsoridő, de azért egy két lány már 11-kor kellette magát a kirakatban. Jól lecserélődött a felhozatal, mióta utoljára itt jártam. A lányok többsége ma már kelet-európai, köztük magyarok is. Itt a prostitúció legális, még adóznak is utána. Amúgy a környék abszolút belváros, ha csak az épületeket nézzük, akkor is érdekes. Azért ha valaki ennél többet szeretne, sötétedés után jöjjön ide!
Leidseplein Amszterdam éjszakai életének egyik vibráló központja. Az városból ide vezető utcán, a Leidsestraat-on érdemes szétnézni, ha az ember vásárolgatni szeretne. A téren rengeteg étterem, pub, coffeeshop, mozi és színház található. Gyakran találkozhatunk itt utcai zenészekkel, mutatványosokkal, tűznyelőkkel és egyéb előadóművészekkel. A helyiek is előszeretettel látogatják e környéket, bár szerintem tipikus turistaközpont.
Muszáj leírnom, hogy pár évvel ezelőtt mit láttam itt, még ha egyeseket meg is botránkoztatok. Az egyik padon egy anyaszült meztelen, hatvanas úr ült és recskázott. Ez már önmagába véve is szürreális, de az emberek közönye még inkább meglepő volt. Jóformán oda se hederített senki, sőt még csak nem is nagyon súgtak össze a párok. Nem időztünk ott, pedig kíváncsi lettem volna, mikor ér oda egy rendőr, vagy valaki, aki illemórát tart a bácsinak, hogy nem hokizunk zsúfolt a tereken, bármennyire is eredeti ez a performance.
Az egykori XIX. századi vajpiac, mely ma a Rembrandt tér -a Leidseplein párja- bárok, hotelek, éttermek láncolatává nőtte ki magát, ebből adódóan mágnesként vonzza a turistákat. A tér közepén egy kicsi, de annál kellemesebb park van, ahol lepihenhet az ember vagy a megcsodálhatja Rembrandt szobrát.

Vondelpark az egyik zöld pont a városban, Amszterdam déli részén helyezkedik el, 5 percnyi sétára a Leidsepleintől, 10 percre a Rijks-, és a Van Gogh múzeumtól. Itt elfogyasztottuk szendvicseinket és már tekertünk is tovább.
Európa egyik leghíresebb és legforgalmasabb szabadtéri piaca az Albert Cuyp. Évente látogatók ezreit vonzza, főleg szombatonként. Több mint 300 stand található itt. A friss zöldségektől kezdve a ruhákon át a legelképesztőbb dolgokig mindent megtalálható itt. Az egyik hentes pultban még Gyulai kolbász és Pick szalámi is fellelhető. Sok ínyencségre akadhatunk, ehetünk heringet, igazi holland sajtokat, zöldségeket, gyümölcsöket. Emellett Amszterdam egyik legolcsóbb piacai közé tartozik. Vasárnap szünnap, minden egyéb más napokon délután 17 óráig tart nyitva. Ha élelmiszert akarunk venni, akkor érdemes zárás előtt kb. fél órával érkezni, mert ilyenkor sokkal olcsóbban tudunk az egyes árukhoz hozzájutni.

Másik híres piac a Waterloo téri (Waterlooplein markt) kifejezetten a turistáknak szól, sok használt holmi, bőrkabát szuvenír, könyv, lemez, lakberendezési tárgy található. Ez a piac sokkal kisebb, mint az Albert Cuyp piac, előnye viszont, hogy a belvárosban van. Áraiban nagyon változó, de lehet alkudni. Vasárnap zárva van, a hét többi napján 17 óráig tart nyitva.
Korábbi amszterdami látogatásaim alkalmával kimaradt a Rembrandt Ház, ezért ide feltétlenül be akartam menni. A híres festő 1639 és 1659 között lakott itt. A Jodenbreestraat 4 szám alatt található, egy utcányira a Waterloo téri piactól. Ma múzeumként üzemel, mely a festő életét mutatja be. A szobák berendezettek, és a tetőtérben néhány festmény is található. Érdekesen oldották meg a nagy látogató forgalmat. Megvették a szomszéd házat is, ahol a jegypénztárt, ruhatárat és mellékhelyiségeket helyezték el, majd innen jutunk át Rembrandt birodalmába, ahol a földszintről indulva szűk csigalépcsőn, egy irányban haladhatunk felfelé, majd a legfelső szinten visszavezetnek a szomszéd épületbe, ahol akár lifttel is visszatérhetünk a kijárathoz. Ötletes.
Ha azt várod, mikor ültünk be egy coffee shopba egy jó kis jointra, el kell, hogy szomorítsalak, mert ezt a földi örömöt idén kihagytuk. Hacsak nem számít annak a cannabis-os sajt, de erről majd holnap.

5. nap: Alkmaar, Giethoorn

Amszterdamtól 50 kilométerre, északra található a holland sajtok egyik, ha nem a legnagyobb fellegvára Alkmaar. Itt tulipánillat helyet sajtszag terjeng a levegőben, de pont ez az, ami miatt temérdek turista látogat el a városba. Úgy időzítettük a látogatást, hogy pénteken érkezzünk Alkmaarba, mert ilyenkor rendezik a világhírű sajtvásárt, ami igazi kuriózum.

Kedves hangulatú, régi időkre emlékeztető ceremónia, ahol több száz éves mázsán mérlegelik a malomkerék nagyságú sajttömböket. A sajthordók (kaasdrager) XVII. századi viseletben cipelik az árut egy hordágy-szerű meggörbített tálcán, aminek több száz kilós súlyát a vállukon átvetett gurtnival emelnek fel. Mindez a város közepén álló Mázsaház téren zajlik elég nagy területen. A kíváncsiskodókat egy kordon tartja távol a sajthegyektől, de a tér szélén lévő asztaloknál meg is vásárolhatjuk a sajtkülönlegességeket. Itt sikerült szert tennünk egy füves sajtra, ami a csomagolása szerint 3 gramm cannabist tartalmaz. Igaz, nem egyszerre küldtük be a húsz dekás gurigát, de az biztos, hogy semmilyen hatást nem váltott ki. Az egész buli játékossága ellenére nagyon is komoly. A kereskedők autói és hajói ott sorakoznak a környéken, és ha megköttetett az üzlet, már viszik is sajtokat az üzleteikbe.

A vásártér (Kaasmarkt) közelében a Mient téren XVII. századi patríciusházak állnak, és itt van a halárusok csarnoka is, amely a spanyol felszabadulás utáni években épült. Sokkal öregebb viszont a „Golyós-ház”,  (Het huis met de Kogel), amelyet 1480 körül építettek. A nevét onnan kapta, hogy a spanyolok egyik ágyúgolyója ide csapott be, amit ma is látni a ház homlokzatán.

Európa egyik leghosszabb gátján, az Afsluitdijk-en haladtunk tovább. (Aki ezt elsőre helyesen ejti ki, külön ajándékot kap.) Életemben először láttam árapály erőművet. Lenyűgöző, hogy miket nem találnak ki élelmes mérnökök. Az 1933-ban épült gáton lévő autópálya szakasz még arról nevezetes, hogy itt lehet egyedül 130-cal menni az országban, mert a többi autópályán 120 a limit. Ennél többet nem is érdemes beszélni róla.

Annál inkább a közelben lévő kis faluról, Giethoorn-ról. Ez tényleg egy gyöngyszem. Ilyenkor tavasszal pedig egészen élhető, már ami látogatók számát illeti. A bájos falu, mely 1230 körül jött létre, mára már nemzetközileg ismert turisztikai célpontnak számít. Giethoorn házait csak gyalog fahidakon vagy vízen csónakokkal lehet megközelíteni, ezért holland Velencének is nevezik. Megközelítőleg 7 és fél km csatorna folyik át a falun, ezeken keresztül 50 kis fahíd ível át. A csatornák többsége 1 méter mély. A forgalom legnagyobb része a vízen bonyolódik az úgynevezett “suttogó-hajókon”, azért suttogó mert elektromos motorral működnek és így nem zavarják a csendet és nyugalmat ebben a festői faluban. Mi is kibéreltünk egy ilyen ladikot és bejártuk vele a környéket. Úgy gondolom, ezek a házak inkább nyaralók, mint lakóházak, de hétvége lévén még ilyen hűvösben is megteltek élettel.
Hangulatos hely, egy fél napot érdemes rászánni.

6. nap: Český Krumlov

A 15 ezer lakosú kisváros, mely több mint 500 éves építészeti emlékekkel büszkélkedhet, 1992-ben nyilvánította az UNESCO a kulturális világörökség részévé. A Cseh-erdő déli részén, a Moldva két kanyarulatában fekszik, az egyik az óvárost öleli át, a másik a várhegyet. Na és pont útba esik, ha Hollandiából jössz hazafelé, ezért választottuk pihenőpontnak a várral szemben lévő domboldalon egy családi panziót.

A hegyen található Csehország legnagyobb vára, de a várkörnyéki óváros is egy gyöngyszem. A macskaköves utcák és a szépen felújított régi házak, zegzugos sikátorok, átjárók, apró terek szökőkutakkal középkori hangulatot árasztanak. Egymásba érnek a jó kis cseh kocsmák és a szuvenír árusok, akik többnyire kézműves termékeket árulnak.

A szinte városnyi erődítményben több várudvar és háromszáz-egynéhány szoba van (ahol nem engednek fotózni). Elég béna rendszer, hogy nem lehet egy jeggyel bejárni az egészet. A komplexum több szekcióra van osztva és csak vezetett túrán lehet megtekinteni a termeket. Ha mindent látni szeretnél, többféle jegyet is meg kell venni, és logisztikázni, hogy ne legyen sok holtidő, de le se késs a következő tárlatvezetésről, mert hogy angol vagy német nyelven ritkábban indul csoport. Angol nyelvű túra ezen a napon csak egyszer, 10:45-kor indult, 250,- CZK/fő, és kb. egy órás, de mondom, ez nem visz el mindenhova, csak a reneszánsz helységekbe, az arany hintóhoz, és a „Maskara” álarcos terembe. Él a városban több idegenvezető is, akik vállalnak magyar nyelvű kíséretet, de elég drágán ahhoz, hogy kettőnknek megérje igénybe venni a szolgáltatásukat.

A várdombot kettészelő mély szakadékon különleges, többemeletes híd ível át, a várárokban évszázadok óta medvék laknak. (Állítólag…)
Krumlovnak semmivel össze nem hasonlítható hangulatot ad, a vár és a házak közt kanyargó Moldva folyó. Egymás után, megállás nélkül érkeznek a kajakban, kenuban, gumicsókban ülő sportolók, turisták és helyi fiatalok.
Jó, hogy szakítottunk egy teljes napot erre a helyre, mert bőven volt mit nézni. Innen az út hazáig 440 km, laza öt óra Ausztrián át.

Feltűnés nélkül kövess!