Hol sírjaink domborulnak...

 ...avagy alternatív történelemóra a temetőben.

Múlt heti temetői sétánk olyan jól sikerült, hogy szinte adta magát, hogy folytassuk. Ezúttal a Fiumei úti sírkertbe látogattunk el, ahol igazán nagyjaink nyugszanak. De vajon helyes-e ez az állítás? Mindenki eldöntheti, ha végére ér ennek a cikknek, ahol nem leplezem szubjektív véleményemet, ezzel akár vitát is generálva, mi több, indulatokat kavarva.

De, hogy egy könnyebb témával kezdjem: mindjárt a bejárat mellett, egy üveglifthez hasonló szerkezetbe botlottunk, ami nyilvánvalóan más célokat szolgált, de lassan esett le, hogy mit. A használati utasítást olvasva kezdett derengeni, hogy mire is jó ez a kabin, de azt még most sem értem, miért kellett arcfelismerő szoftverrel és egyéb high-tech megoldásokkal ellátni egy egyszerű fertőtlenítő fülkét. (Amiben a kézfertőtlenítő olyan retkes, hogy Müller Cecília a kardjába dőlne, ha látná, de ebbe most ne menjünk bele.)

Logisztikai okból az egyes parcellában indítottuk a vizitet, ahol a világháborúban és ötvenhatban elesett szovjet katonák sírjait találjuk. Szép gesztus, mit tehettek csórikáim arról, hova sodorta őket az élet és az őket rángató akkori hatalom?! Azt viszont, már nehezebb volt felfognom, hogy kerülnek a hősi halottak közé a nyolcvanas években elhunytak, sőt olyanok, akiknek aztán végképp nem volt köze Vörös Hadsereghez?
Tényleg, kiket temetnek manapság a Fiumei úti sírkertbe, merült fel bennem a kérdés. A választ a kormány egyik oldalán találtam meg.

Az 1849-ben megnyitott, 56 hektáros „Kerepesi temető” felett a 2016-ban alapított Nemzeti Örökség Intézete gyakorolja a jogokat, elvéve a fővárosi önkormányzatot illető, korábbi használati jogot. Új temetkezési helyek kizárólag az 58-as parcellában állnak rendelkezésre, ami első pillantásra nincs is. Aztán felfedeztem, hogy az elhagyatott parcellákon túl, a temető hátsó falain kívül, a vasúti sínek mellett kialakítottak még egy plusz temetkezési helyet, mintegy másfél kilométerre a bejárattól. (Szegény öreg nénik.)  A lényeg, hogy a sírkert törzstemető részében már nincs lehetőség új temetkezési helyek megváltására. Ez azt jelenti, hogy az amúgy hatalmas üres területekre csak azokat temethetik, akiknek a NÖRI engedélyt ad, de erről majd később...

Amúgy az autóval behajtás ingyenes, de csak az első két óra. Ha ezt túllépjük, akkor viszont a behajtástól számított 500,- forintot gombolnak le rólunk. Erről sajnos elfelejtik tájékoztatni a gyanútlan autósokat a sorompónál, tehát két óra egy percért már 1.500,- forintot kell leszurkolnunk a kijáratnál.

Na, de mi sportolni (is) jöttünk és kulturálódni, nem pénzt szórni, ezért gyalog vettük a nyakunkba a hatalmas parkot. A szovjet áldozatok mögötti négyes, ötös parcella majdnem üres (remélem nincs tervbe véve újabb háború), ezért toronyiránt közelítettük meg Batthyány Lajos síremlékét. A fáraókat megszégyenítő nyughely a legnagyobb a temetőben, amit elsőre túlzásnak gondoltam egy fél évig regnáló miniszterelnöknek, aki huszonéves koráig nem is tudott magyarul, ráadásul monarchia párti volt. De hát mégis csak egy grófról beszélünk, aki vagyonát és egzisztenciáját kockáztatva küzdött az országért, hogy aztán végül mártírként haljon meg egy osztrák kivégzőosztag előtt. Ne legyünk kicsinyesek, kellenek a hősök!

A sors iróniája vagy szándékos-e, nem tudom, mindenesetre a közelében találtuk meg egy másik koncepciós per áldozatának nyughelyét, Rajk Lászlóét. Ezután Kádár János sírja felé vettük az irányt. A kommunista vezér nevéhez sok vér tapad, de próbáljunk felülemelkedni az érzelmeinken, és történelmi távlatból tekinteni az ország vezetőit. Melyik nevéhez nem tapad vér? Ugye? Ha az ellenséges vér, akkor hőst csinálunk belőle, de a barátunk halálát köszönhetjük neki, akkor rohadjon meg! Így gondolhatta az a néhány sírrabló is, aki 2006-ban úgy ünnepelte a forradalom ötvenedik évfordulóját, hogy kifosztotta Kádárék sírját és összefirkálta a közelben lévő munkásmozgalmi panteont. Ha már itt tartunk: „a munkásmozgalmi panteon, tekintettel annak műszaki állapotára, határozatlan ideig nem látogatható.” Elgondolkoztam a prioritásokon. Vajon speckó fertőtlenítő űrkapszula árán hány márványtáblát lehetett volna helyreállítani. Az itt nyugvó emberek viszont egy másik korszak hősei voltak, ne legyenek telhetetlenek, hogy most egy kicsit háttérbe szorultak. Horn Gyulának még éppen szerencséje volt, hogy a NÖRI vezetés előtt temették el, mert ma nem hinném, hogy ilyen illusztris helyet kapott volna, háttérben a Kossuth emlékművel. A letisztult, fekete márvány síremléket biztonsági kamerák őrzik, nehogy a szocialista vezető földi maradványai Kádár sorsára jussanak.

Kossuth Lajos mauzóleuma Batthyánynál valamivel kisebb, de ne felejtsük, a szabadságharcos államférfi még fél évig sem volt kormányzó, ráadásul a hősi halál helyett az emigrációt választotta.
A 48-as forradalmárok közelében található az 56-os forradalmárok parcellája. Kicsit elszomorított, hogy a frekventáltabb helyeken azok nyugszanak, aki évekkel a rendszerváltás után hunytak el, míg az ötvenhatos elesettek egy hátrébb lévő traktusba kerültek. Mögöttük találtam meg Károlyi Mihály sírhelye fölé emelt modern kupolát és Deák Ferenc neoreneszánsz mauzóleumát. Ettől némiképp eltér a pázsitot uraló nagy lélegzetű alkotás, "a szoborrá szilárdított drapéria". Ha közelebb megyünk a Melocco Miklós és Makovecz Imre alkotásához, a szoborkomplexum ölelésében Antall József egykori miniszterelnökünk fejfáját találjuk. Értem én, hogy Antall úr a rendszerváltás megkerülhetetlen alakja, de egy kicsit túlzásnak érzem a síremlék helyét és méreteit. Egy pártlistán bekerült parlamenti képviselő, akit a koalíció miniszterelnökké választott. Ezt a tisztségét három évig tudta ellátni sajnálatos haláláig. Ezt megelőzően múzeumigazgatóként élte életét. (És én még Kossuthékat oltogattam.) Ha Göncz Árpád Óbudai Temetőben található átlagos, mészkő síremlékére gondolok, értetlenül állok a jelenség előtt. Úgy néz ki, a XIX. század államférfiai mellé csak egy adott párt képviselőit lehet temetni. Itt található Szabad György és Mádl Ferenc nyughelye is.

De hagyjuk a politikát, nézzük inkább nemzetünk kiemelkedő művészeinek sírját! Legtöbbjük a 34-41-es parcellákban található, ahol – az eddigiekkel ellentétben – igencsak sűrűn követik egymást az emlékművek. Alig győztem fotózni a nagyobbnál nagyobb neveket. Mintha csak egy budapesti utcanév listát olvasgatnék. Legtöbbjükről nem is tudtam, milyen területen jeleskedtek, ezért aztán vadul gugliztunk, hogy befoltozzuk a műveltségünk hiányos foltjait.
Nem bírom megállni, hogy ne írjam le egyik nagy festőnknek, Derkovits Gyulának mennyire szerény fejfa jutott, miközben vannak képei, amik közel húszmillió forintért cserélnek gazdát. Az egyik gyűjtő (rajongó) igazán áldozhatna egy méltó sírköre, ha már egy festményére ennyit szán.

Annak, aki eljutott az olvasásban eddig a pontig, jár egy ajándék tipp: Létezik egy alkalmazás FiumeiGuide néven, ami segít felfedezni a Fiumei úti sírkert nevezetességeit. GPS-koordináták alapján mutatja meg telefonunkon a körülöttünk elhelyezkedő látnivalókat, megtervezi az odavezető útvonalakat. A sírkert érdekességeiről a navigáción túl szöveges leírást, kép, hang és videó információkat nyújt az érdeklődő felhasználónak.

Sötétedett már, mikor elindultunk a kijárat felé. Az árkádos sírok melletti 19-es parcellában nemrégiben épített, monumentális sírhelyekre lettünk figyelmesek. Tettünk egy kitérőt, vajon nemzetünk mely jeles képviselői érdemelték ki ezt a helyet, Görgey Artúr tőszomszédságában.
Nos, úgy látszik, van az a pénz... Andy Vajna és Demján Sándor földi maradványai előtt róhattuk le tiszteletünket.
Másodpercekkel a 17 órai zárás előtt sikerült kislisszolnunk a kapun, így az üvegkalitkába zárt Apponyi-hintót már csak lefényképezni tudtuk, majd fáradtan huppantunk le saját ötszemélyes hintónk első ülésébe.

Temetői séta

Ahhoz, hogy egy temetői sétát értékelni tudjunk, meg kell érni egy bizonyos kort. Különösen, ha az a célunk, hogy ismert emberek síremlékeit járjuk sorba. Minél többet élt az ember, annál több sportolóra, művészre vagy politikusra emlékszik vissza. Elsőre, nem gondoltam volna, hogy én már elértem ezt a kort, húztam is a számat, amikor a feleségem kitalálta, hogy hétvégi egészségügyi sétánkat a Farkasréti temetőben abszolváljuk. Végül beadtam a derekamat és nem bántam meg, pedig csapkodtak a mínuszok ezen a hétvégén.

Sétánkat a temető főbejáratával szemben, a vitatható szépségű Mindenszentek Plébánián kezdtük, annál is inkább, mert az altemplomban nyugszanak a nagyszüleim. Felkészülten vágtam neki a temető felfedezésének. Elővettem zsebemből a listát, amin néhány híresség sírhelye volt feltüntetve parcella- és sorszámmal. (Merthogy még ennek is van Wikipédia oldala.) A papír másik felére a temető térképét nyomtattam ki, és milyen jól tettem, mert a parcellák számait, hevenyészett módon és csak kevés helyen tüntetik fel, ráadásul az is alig látszik a rozsdától.

Mindjárt az első parcellában olyan hírességek sírköveire bukkantunk, mint Csonka János a karburátor feltalálója vagy Kabos Gyula komikus, akit olyan régi filmek főszereplőjeként ismerhettünk meg, mint a Hyppolit, a lakáj vagy a Meseautó. Egymáshoz közel fekszenek olyan olimpikonok, mint a tavaly elhunyt Székely Éva és hajdani férje Gyarmati Dezső, vagy Kárpáti Gyuri bácsi. Ahogy bóklásztunk a sírok között, meglepően előkelő helyen fedeztük fel a decemberben eltemetett Omega billentyűs, Benkő László és a brutális támadásnak áldozatául eső, hajdani ferencvárosi futballistát, Simon Tibort is.

A temető főútján felfelé haladva, a nyolcas parcellában találtuk meg a fiatalon meghalt kenusunkat, Kolonics Györgyöt akárcsak Schlosser Imrét, a XIX. századforduló magyar labdarúgásának legnagyobb alakját (13-szoros magyar bajnok és 7-szeres bajnoki gólkirály, ami a mai napig magyar csúcs.) Szegénykémre a Slózi becenevet aggatták kortársai, és ez fel is került a sírkőre.

A tízes percellában, rögtön az aszfaltút mellett fedeztük fel Antal Imre zongorát formázó gránit síkövét és az út túloldalán olyan hírességeket, mint Papp Laci öklöző vagy Déry Tibor író (Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról).
A temető északi felén, egy kolumbárium sor végénél találtuk meg az átjárót, ahol a Denevér utat keresztezve átmentünk az új temetőbe, hogy egy számomra szintén kedves nagyszülő sírjánál tegyük tiszteletünket.

A java még csak ezután jött. A temető nyugati szárnyában van az úgynevezett „művész parcella”. A huszonötösben számos színészóriás végső nyughelyét találhatjuk, de híres énekesek, zenészek és tévés személyiségek sírjait is felfedezhetjük. Meglepő, mennyi friss virágot találtunk például Szécsi Pál síremlékén, aki tragikusan rövid pályafutás után, 1974 óta nincs köztünk. Jó volt látni, hogy Schütz Ilát és Sztankay Istvánt, akik a színpadon is elválaszthatatlan párt alkottak, egymáshoz egészen közel temették el.

Ki tudja, hány temetést kísértem végig ebben a temetőben, mégsem vettem észre azt a részt, ahol a családi kripták kaptak helyet, most ezeket is lencsevégre kaptam.
A csípős hideg vetett véget a felfedező körutunknak. A kijárat közelében még meglátogattuk a zeneszerző szekciót, ahol Kocsis Zoltán olyan illusztris személyek társaságában nyugszik, mint Bartók Béla, vagy Solti György.

Nem idevaló szó, hogy jól szórakoztunk, mégis azt kell, hogy mondjam, legalább annyira élvezetes volt itt elmerülni a múltba, mint mondjuk egy ligetben sétálni.
Ha valakinek van kedve böngészni a hírességek sírjai között, a fotóimat itt nézheti meg.

Tanösvény, ahol nincs tananyag

 Egy újabb sétaútvonalat jártunk be, de ezúttal – még ha megköveznek is érte a pilisszentivániak – blogom címéhez méltóan, erős kritikával illetném a Jági-tanösvényt. Ha pontozni kellene egy tízes skálán, akkor maximum hármat adnék rá, legalábbis így télvíz idején.

Dél-Budáról odajutni nagyjából annyi időbe telt, mint néhány hete a Velencei-hegység. A pilisi falu focipályája mellett parkoltunk le, majd nekivágtunk a hegyoldalnak. Hamar rá kellett, hogy jöjjünk, a tanösvényből már csak az ösvény maradt fenn, a tájékoztató táblák az idő (vagy esetleg néhány tahó) martalékává váltak. A fákra aggatott madáretetőkből kikövetkeztettük, hogy gazdag lehet a környék különleges fajokkal, amiből egyet sem volt szerencsénk megpillantani. Nem is csoda, hiszen a napsütötte szombat délutáni időjárás sokakat csábított a szabadba, köztük hangosan viháncoló fiatalokat, gyermeküket nyilvánosan fegyelmező szülőket és számos olyan hangforrást, ami nem kedvez a vadon élő állatoknak.

A Jági-tó (Jagerwiesen) mellett a fő látványosság itt az Ördögszikla, ami egy fenyves közepén meredező, mondhatni fallikus kőképződmény. Ezt egy kisebb emelkedő leküzdése után meg is kerülhetünk, és belevéshetjük a puha mészkőbe barátnőnk nevét, mint ahogy tette ezt korábban néhány hősszerelmes. (Ezúton hirdetek versenyt: hány szikla, orom vagy árok létezik az országban, amit az ördögről neveztek el?)

Egy vadkerítésen átbújva jutottunk vissza a „tanösvényre”, amit a fákra festett, fehér alapon zöld falevél jelzett. Az alig öt kilométeres körséta épített elemei egy korrekt állapotban lévő fahíd a kiszáradt patakmeder felett, egy elkorhadt „kilátópont” és festett emlékkő. Pontosítok, mégis csak találtunk egy épen maradt táblát, ami lényegében megtilt mindent, amiért az emberek a szabadba járnak. Az erdő bizonyára sokkal szebb lesz tavasztól, de nekünk most ennyivel kellett beérnünk.

Pákozdi kiruccanás

 Egy újabb sétaútvonalat ajánlok azoknak, akiknek nincs ötletük, hová mozdulhatnának ki egy szép hétvégi délelőttön. Miután a nappalok mostanában elég rövidek, viszont nem volt kedvünk vasárnap korán kelni, ezért a fővárostól nem túl távoli úti célt kerestünk, ahol még nem jártunk, és rövid idő alatt bejárható érdekességeket láthatunk. A térképet böngészve találtam rá a Velencei-tó felett lévő Sár-hegyre, ahol egy öt kilométeres, könnyű sétával bejárható néhány igazán figyelemreméltó természeti látványosság, (hogy a panorámáról ne is beszéljünk).

A kirándulást Pákozdon, a 2017-ben felavatott Miskahuszár szobránál kezdtük. Az M7-es autópályáról is látható száz tonnás emlékmű lábánál állva döbbentünk csak rá mekkora betonmonstrumot emeltek itt lelkes hagyományőrzők. Autónkat a falu északi határában parkoltuk le, és elindultunk a + jelzésen felfelé. Bár a Velencei-hegység nem tűnt turisztikailag frekventált területnek, mégis sokakat vonzott ki a szabadba a decemberi napsütés és langymeleg. Hogy kerüljük a kirándulók népes táborát, egy ponton letértünk a jelzett útról, és egy kocsinyomtáv szélességű ösvényen bevetettük magunkat a sűrűbe. Hamar kiderült, hogy ez csak egy vadleshez vezet, de úgy tűnt, mintha egy keskeny csapás tovább haladt volna a Gomba-kő irányába. Néhány száz méter megtétele után már biztos voltam benne, hogy ezt a csapást vaddisznók járták ki, és ember nem járt erre az elmúlt száz évben. Ekkora viszont úgy bekavartunk a vadonba, hogy már visszatalálni is nehéz lett volna, ráadásul a GPS szerint csak száz méterre jártunk a sziklaképződménytől, ahonnan normális turistaúton folytathatnánk utunkat. Az aljnövényzet egyre sűrűbbé és egyre tüskésebbé vált, ami jócskán lelassította a haladást, ráadásul a fakoronák között a helyzet meghatározás sem ment gördülékenyen. Aggódni csak akkor kezdtünk, amikor egy fatörzsön olyan nyomokat véltünk felfedezni, mintha egy vadkan élezte volna rajta agyarát. Később megtépázott szőrpamacsok hevertek mindenfelé. A félórás dzsungeltúránk szerencsés véget ért, amikor kikeveredtünk a hőn áhított turistaútra. A sárga – jelzés egy itatókút mellett haladt az erdő szélén, amikor egy zöld tölgyfalevél alakú felfestés mutatta egy újabb gránitszikla képződmény felé az utat. Nem tudtunk rájönni, hogy a térképen jelzett helyen melyik kőre találták ki a „Kis-cipó” elnevezést, minden esetre mi egy nagy lepényt és egy tapírfeneket fotóztunk le.

Fenyőligetekkel tarkított, romantikus tölgyfaerdő szakaszon jutottunk el a fő attrakciónak számító, Pandúr-kő sziklákhoz. Alulról közelítve félelmetes látványt nyújtanak a fejünk felett tornyosuló, egymásra „pakolt” óriási bazalttömbök. Még szerencse, hogy nem földrengésveszélyes a környék. Felkapaszkodva a fennsíkra ennél is látványosabbnak mutatja magát a képződmény. Az embernek az az érzése: nem létezik, hogy ezt a természet alkotta meg így! Mintha csak Gulliver járt volna erre, és a környéken talált kavicsokból falat emelt volna. Ha én lennék itt a polgármester, elterjeszteném, hogy a köveket egy előző civilizáció, vagy netán idegen bolygók lakói helyezték egymásra. Akárcsak Stonehenge-nek, Pákozdnak is jól jönne egy kis extra turisztikai bevétel.

A fennsík egyik kitüremkedésének tetején helyezkedik el a Pogány-kő, amit nem normális graffitizők csúfítottak el. Itt található az Ingókő is, ami szentbékkálai névrokonához képest, nem inog, csak úgy néz ki, mintha... Még számos izgalmas sziklát fedezhettünk volna fel a környéken, de a nap lebukott a látóhatáron és kezdett rohamosan sötétedni, ezért egy másik útvonalon visszasétáltunk a parkolóhoz, és kellemesen elfáradva indultunk hazafelé.

El Camino zarándokút

Szeretném felhívni az utazók figyelmét egy újonnan megjelenő regényre. Vándor Tamás író saját úti élményeiből merítve, hiánypótló könyvet alkotott A CAMINO TITKAI címmel. Fikció és a realitás izgalmas elegye teszi mindenki számára olvashatóvá és lebilincselővé az utazása során átélt élményeket.
Ez a kötet a Camino de Santiago néven ismert Szent Jakab-zarándokút bejárásáról szól, benne sok hasznos információval, ami jó szolgálatot tehet azoknak, akik tervezik, hogy nekivágnak a Spanyolországot átszelő nyolcszáz kilométeres ösvénynek. Beszámolója teljes értékű útikönyv, miközben hamisítatlan szórakoztató irodalom is egyben.
Az író megosztja velünk a gyaloglása során megismert zarándokok érdekes, sokszor drámai történetét. Az izgalommal és erotikával spékelt regény könnyed hangvétellel fogalmaz meg mélyenszántó gondolatokat, így kiválthatja nemcsak utazók, de a széles nagyközönség érdeklődősét is.

Az igényes kivitelű, keményborítós, cérnafűzött kötet megrendelhető itt. 

Ui: A mű értékét tovább emeli, hogy a 234. oldalon szerepelek benne. :)

Aki pedig kíváncsi, hogy száguldott végig a zarándokúton a Fikatours kétfős csapata, itt elolvashatja.

Gaja-völgy

Most, hogy ismét kijárási tilalom és bezárkózás van, az emberekből – így belőlünk is – azonnal előtör a mehetnék. Tavaszi sorozatomat folytatva, egy újabb kirándulóhelyet mutatnék be, ezúttal kicsit messzebb a fővárostól.

A Gaja-szurdokot Székesfehérvártól néhány kilométerre, a Fehérvárcsurgói-víztározó északi végénél találjuk. A szurdok elnevezést kissé túlzásnak tartom, maradjunk inkább a völgy kifejezésnél, hogy senkinek ne okozzon csalódást. Szombaton tizenegy órakor már alig találtunk helyet a parkolóban. Nyilvánvaló, hogy ez a völgy a fehérváriak kedvenc kiruccanó helye, a patak menti erdei út alkalmas kutyasétáltatásra, vagy babakocsi tologatásra is. Így volt ez most is, hiszen az erdei tóhoz vezető utat ellepték az egy-két órás kirándulók. Az erdei szakaszon még lehetett látni néhány retikülös túrázót, de az Alba Regia forráshoz már kevesen jutottak el. Mi még felgyalogoltunk egy meredek lépcsőn, hogy megnézzük a vaskori halomsírokat, de ez nyugodtan kihagyható látványosság. A forrás éppen csak csordogált, csekély vize néhány méteren belül elveszett az avartengerben.

Innen egy könnyű sétával eljuthatunk a Károlyi kilátóig, amit egy szikla kiszögellésre emeltek, ahonnan belátni az egész völgyet. Ha tovább haladunk északnyugati irányba, hamarosan egy kerítésbe ütközünk, de a turistáknak építettek egy létrát, hogy a túloldalra átkelhessenek. Az ösvény – ami része az Országos Kéktúra útvonalnak is – elég közel a szakadék pereméhez, egy meredek szakaszon visz le minket a hegyről.

Mielőtt még kiértünk volna Bálinka településre, visszafordultunk a völgybe, és a Gaja-patak folyásának irányába elsétáltunk a parkolóig. Vállalkozó kedvűek még felkapaszkodhatnak a Sobri Jóska barlanghoz is, de mi ekkorra már kellőképp elfáradtunk a meredek, csúszós út leküzdéséhez. A saját körünk nyolc és fél kilométeresre sikeredett, de ha kihagyjuk a halomsírokat, ez alig több mint hat kilométeres út. Lassan andalogva is csak egy félnapos program. Békeidőben beülhettünk volna egy útszéli csárdába hazafelé, de a vészhelyzet miatt most csak az otthonról hozott elemózsiánkat burkoltuk be.

Megtekintésre ajánlok még egy bájos kis falut a közelben: ez pedig az innen hét kilométerre fekvő Bakonykúti. Érdemes húsvétkor, vagy halottak napja környékén végigsétálni a Szabadság utcán (Templom utcája), mert ilyenkor a szépen felújított parasztházak előtti területet kidíszítik helybéliek. Ha az  utca végéig elsétálunk, egy fa szobrot láthatunk jutalmul. Sajnos mostanra már elhervadtak a porták elé ültetett virágok, de így is találtunk jó néhány szépséget, ami fényképezőgépért kiállt.

Ha ezt a klubban egyszer elmesélem...

   Tegnap estére kaptunk két jegyet a Showderklub aktuális előadására.  Bár nem éreztem túl nagy késztetést, hogy maszkban üljek végig egy teljes előadást, a fellépők egyikét sem láttam még élőben, és a helyszínre is kíváncsi voltam.

   Mivel túl korán érkeztünk a Symbol rendezvényközponthoz, ahová már csak szájkosárral engednek be, gondoltuk, vacsorázunk egyet Újlak valamelyik patinás kisvendéglőjében. Szomorúan konstatáltuk, hogy jó néhány étterem bezárni kényszerült, nem úgy a Kínai gyosrbüfé. Nagybetűvel írtam, mert ez a neve a kajáldának, és azt kell, hogy mondjam, találó. Valóban kínai, és tényleg nagyon gyorsan végeztünk. A policy ugyanis, hogy egy asztalhoz, csak egy pár ülhet le, és mind a négy asztalnál már evett valaki. Felajánlották ugyan, hogy helyet foglalhatunk a tálaló asztalka mellé, ahol különböző terítékelemeket és a tulaj gyerekének játékait tárolták, de nem éltünk a lehetőséggel. Szóba sem hoztam volna a dolgot, ha az egyik nyolcszemélyes asztalt nem pont maga a tulaj foglalta volna el egy leves társaságában. Hát igen. Más kultúra. Végül a közeli Padthai Wokbárban fogyasztottuk el ez évi egy ázsiai lakománkat. Ha valaki nem ismerné, ez egy trendi étterem, ahol magunk választhatjuk, milyen köretalapra kérjük a húst és a szószt, amit szabadon variálhatunk. (Mindketten ugyanazt rendeltük, mégis sikerült teljesen mást kikevernie a szakácsnak.)
   Miután kikavarodtunk az óbudai kiskocsmák autentikus hangulatából, beléptünk a leginkább diszkóként ismert Symbol épületébe. Maszk ellenőrzés, kézfertőtlenítés, majd kötelező ruhatár után, egy csarnok nagyságú terembe értünk, ahol az összegyűlt közönség fegyelmezetten várta, hogy leengedjenek az alagsorban kialakított színházterembe. Ez félóra késéssel, úgy háromnegyed kilenc körül történt meg. Az ültetés kicsit macerásan alakult, mert a TV felvétel miatt, meg kellett válogatni, kit engednek az első sorokba. Jó csajok, és fekete maszkosok előnyben. A dekoratív fiatalok egyértelmű prioritást élveztek, még ingyen fekete maszkot is kapott, akit a rendező kinézett magának. Így történt, hogy mi az utolsó sorba kerültünk, és örülhettünk, ha az oszlopok takarásából néha előbukkantak a szereplők. (És még mögöttünk is ültek.)
   A hangulatfelelős ember próbálta begyakoroltatni a spontán örömujjongást, de nem láthatta ki sunnyog a maszkja alatt, így megúsztam, hogy tini lányok módjára sikongassak, amikor felvillant a jelzés. Kilenc óra elmúlt már, amikor színpadra lépett Ács Fruzsina műsorvezető. Laza könnyedséggel vette az akadályt a még kevés rutinnal rendelkező humoristapalánta, néha még vicceset is sikerült mondania. Rögtön őt követte Elek Péter, akit már többször láthattunk képernyőn, és azt kell, hogy mondjam, sikeresen felküzdötte magát a legnagyobb nevek közé. Utána jött a nagyágyú, Beliczai Balázs, aki ma mintha halványabb lett volna. A végére maradt Badár Tamás bűvész egy kissé döcögős produkcióval, de legalább nem volt vicces sem, akárcsak apja mostanában. (Bocs Sanyi.)
   Már éppen kezdtem bemelegedni, amikor a műsorvezető megköszönte, hogy eljöttünk, és eldarálta lekomfját. Az órámra pillantottam, a nettó játékidő mindössze egy órát tett ki. A fellépők ennek nyilván örültek, hiszen elsőre sikerült minden jelenet, (csak Elek Petinél kellett egy mondatot újra venni) de mi egy kis hiányérzettel a zsebünkben távoztunk.