A Kősziklás Borászat hosszú évek óta megbízható pontnak számít a Neszmélyi borvidéken. Béger Ákos borász és Emmer Szabolcs szőlész korábban a Hilltop-nál dolgoztak, majd 2008-ban alapították meg saját borászatukat Dunaszentmiklóson, amelyet a közeli Kősziklás dűlőről neveztek el. Ma már 70 hektárnyi területettel rendelkeznek és számos fajtával dolgoznak. Elsősorban reduktív fehérboraikról váltak ismertté, de rosé és vörösbor is készül a pincénél, és kísérleti tételek is előfordulnak.
A 2024-es rosé-król tavasszal írtam, most pedig négy fehérbor kerül sorra a pincétől. Évente néhány Kősziklás bor biztosan a poharamba kerül, de valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy egymás mellett több fehér tételt is kóstoltam. Meglepetés is ért, olyan formában, hogy nem az a fajtaborok tetszett a legjobban, amelyet befutónak vártam.

A külföldi boros élménybeszámolók súlypontja néhány poszt erejéig Közép-Európába kerül át a déli kalandok után. Július közepén Ausztriát céloztam meg egy hosszú hétvégére. Klasszikus pincelátogatás nem volt a programban, de még így is sikerült annyi bort megkóstolni, hogy egy külön egyvelegre és egy-egy borászatra fókuszáló mini-posztra elegendő jegyzet összegyűljön. Utóbbiak között egy régi ismerős és egy új felfedezés is helyet kapott, most az újdonsággal fogok kezdeni.
A Weingut Prechtl a mai nap főszereplője, három borukat az egyik bécsi Wein&Co. üzletben kóstoltam. Mint kiderült, épp aznap járt náluk a borászat képviselője, persze a legjobb lett volna őt személyesen is elcsípni, de így is örültem a lehetőségnek.

Illatos fajták ritkán szerepelnek önálló posztban a blogon, de most rajtuk a sor. Három 2024-es sárgamuskotály következik a borpárokat, bortriókat felvonultató sorozatból. Három borvidékről: Pannonhalmáról, Neszmélyből és Tokajból választottam 1-1 bort. Tokajban sok termelő félszáraz tételként készíti a sárgamuskotályt, Sauskáék választékában viszont csontszáraz borként szerepel. Pannonhalma kicsiny borvidékén a sárgamuskotály csak epizódszereplő, a Herold Pince azonban évek óta nagyon szép borokat készít a fajtából. Harmadikként a mindig megbízható Kősziklás Borászattól választottam egy bort.

Az idei második magyar egyveleg a szokásosnál is terjedelmesebb lett, köszönhetően annak, hogy néhány pincétől több tétel is bekerült a válogatásba, például a Royal Tokajitól szinte egy mini kóstolós sor is. Sok tokaji és balatoni fehér, többnyire könnyedebb vörösborok, egy-egy pezsgő és rosé és néhány édes tétel szerepel ebben a merítésben.

Az olasz csizma sarkában található Puglia zászlóshajó szőlőfajtája a primitivo, amely cudarabb idők után az utóbbi pár évtizedben reneszánszát éli. A korábban leginkább tömegborokba és házasításokba szánt fajta az 1990-es évek legvégétől egyre nagyobb népszerűségre tett szert - nem kis részben az amerikai zinfandel sikerének köszönhetően -, ami a termelőket is inspirálta. Ez egyrészt rövid időn belül megállította a termőterület csökkenését, másrészt a megváltozott céloknak köszönhetően magasabb minőséget is eredményezett.
A fajta borai általában sötét színűek, érett gyümölcsösséget hordoznak, potenciálisan magas alkohollal, olyannyira, hogy gyakran még 15-16% alkohol mellett is marad bennük egy kevés maradékcukor. Ami egyeseknek örömforrás, az másoknak kevésbé. Kritikaként gyakran elhangzik ezekkel a borokkal kapcsolatban, hogy túl alkoholosak, lekvárosak és komplexitást nem nyújtanak, ezen egyes termelők korábbi szürettel igyekeznek javítani.
Két könnyedebb, acéltartályban iskolázott, mondhatni "alap" primitivo következik, a 2023-as évjáratból.

Újabb külföldi mini-mix következik, ezúttal Horvátországból. A tavalyi dalmáciai kiruccanás után idén júniusban az Isztriai-félszigeten töltöttem el a pünkösdi hosszú hétvégét. Természetesen a helyi borokkal való ismerkedés sem maradhatott el, leginkább a könnyedebbre hangolt fehérek csúsztak a koranyári melegben, de estefelé 1-1 vörösbor is legurult a vacsora mellé.

(Rovinj a tenger felől)

Június végén-július elején beköszöntött a kánikula, ez az időszak nem igazán kedvezett a vörösbor fogyasztásnak, ezen a héten inkább beleférhetett testesebb vörösek után nyúlni. Nekem viszont van még bőven lemaradásom az elmúlt hetek, hónapok élményeinek rögzítésével, úgyhogy a fehérboros hullámot meg-megtörve vörösbor párosok is feltűnnek majd a blog hasábjain.

Ma két Ribera del Duero vidékéről származó bor következik a sorban, két Crianza a 2019-es évjáratból.

2023 nyarán járta a be borsajtót a Pécsi borvidéken gazdálkodó Szabó Zoltán bejelentése, miszerint bezárja a saját borászatát és ezentúl Ausztriában dolgozik majd egy borászatnál. Tavaly egy palack és egy rövid írás keretében én is "elbúcsúztattam" a borászt (aki azért készít még bort hosszúhetényi szőlőjéből). Az utolsó palackom tőle viszont csak most nyílt ki, a bor pedig annyira tetszett, hogy úgy éreztem, megér egy külön bejegyzést.

A dűlőpáros sorozatban új-zélandi sauvignon blanc-ok következnek, az ország zászlóshajó borvidékéről, Marlborough-ból. A szigetország borai között egyre gyakrabban találkozni dűlő- vagy parcellaszelektált sauvignon blanc-okkal, amelyek az egyes termőhelyek közötti különbségeket igyekeznek megvillantani. Most a Te Pā pincészettől választottam két tételt az összehasonlításhoz.

Június elején ismét sikerült egy régóta tervezett kóstolót megtartani kis borklubunk berkein belül: osztrák grüner veltliner és riesling párokat kóstoltunk, a középső és felső polcokról. A koncepció szerint a párosok egyik tagja Wachau valamelyik neves borászatától érkezett, míg a kihívó Ausztria valamelyik másik leginkább fehérboros borvidékéről. Jelen esetben ez (kétszer) Kamptal-t, Kremstal-t és Traisental-t jelentette. Igyekeztem megbízható, elismert termelőktől válogatni, lehetőleg úgy, hogy azért ne dőljön be senkinél a családi kassza (ebben sokat segített, hogy a borok nagy része nem friss beszerzés volt).

Borozgatás alatt általában bele sem gondol az egyszeri fogyasztó, mennyi rizikófaktorral kell számolnia a termelőnek, amíg a tőkéről a pincébe kerül a bornak szánt alapanyag. Az időjárás, a betegségek, a kártevők mind-mind megnehezíthetik a szőlész dolgát. A nemesítők a rezisztens fajták létrehozásával a kockázati faktorok egy részét igyekeznek kiiktatni az egyenletből. Ezek a szőlőfajták ellenállnak a gombás betegségeknek, és akár a fagynak is, vegyszermentesen vagy legalább jóval kevesebb növényvédő szer alkalmazása mellett termeszthetőek, így a költségeken is lehet spórolni és az egyre inkább (legalábbis kommunikációs szinten) egészségközpontú világban a vegyszermentesség is előny lehet a fogyasztók meghódításában.
A rezisztens szőlőfajtákkal a hazai nagyközönség még alig-alig találkozik, bár több hazai borászatnál és a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetben is folynak velük kísérletek. Ezek azonban a nagy áruházak polcain még kevés nyomot hagynak, így  meglepetésként ért, amikor az Aldi kínálatában feltűnt ez a két Feind bor. A pincészet 4 hektáron telepített 2022-ben rezisztens fajtákat, így alighanem a szűztermések kerültek palackba 2024-ben. A kíváncsiságtól hajtva beemeltem a két bort a kosárba és pár napon belül ki is bontottam őket.