1934
Egy különös világrekorderpáros, Mrekvicska Ferenc és Raska József
Miskolc-Budapest, július 1.
Peczérvölgyi Samu cikke
„Sporttörténelmi” hajnal virradt június 23-án, pénteken Diósgyőrre és Miskolcra. Még alig pitymallott, de már tömegek gyűltek a vasgyár tőszomszédságában lévő Gyár utcán. Mrekvicska Ferenc és Raska József világrekordot kívánt megdönteni távgyaloglásban. Terveik szerint innen egészen Budapestig akartak gyalogolni. Jó, jó kacarászhat magában a kedves olvasó, ez nem olyan nagykunszt! Petőfi is gyalogszerrel járta be a Kárpát-Medencét Dunántúltól Erdélyig, nem beszélve kiváló sportembereinkről, akiknek egy ilyen táv meg se kottyan. Igen ám, de Mrekvicska Ferenc és Raska József teljesítménye azért egyedülálló, mert ők vakok!
Sajnos ez a rekordkísérlet nem a teljesítmény fitogtatásából ered. A szegénység és a munkanélküliség szülte. Mrekvicska Ferenc a nagy háborúban lett vak, Raska József pedig születésétől fogva. Kosárfonóként és nádszékfonóként keresték kenyerüket, a budapesti vakok intézetében gyors és gépírást tanultak, de az utóbbi években mindketten elvesztették munkájukat. Mrekvicska Ferenc három gyermeket nevel feleségével és muszáj eltartani őket valamiből. Innen jött az ötlet, hogy képeslapokat kellene árulni a fővárosban, ebből egy kis pénzt lehetne keresni és ehhez a kormányzótól trafikengedélyt akarnak szerezni. Hogy a vállalkozás minél nagyobb visszhangra leljen és felhívja figyelmet a vakok helyzetére mindenképp gyalog kell Budapestre menniük, ezzel is bizonyítva fogyatékosságuk ellenére is rátermettségüket.
A terv megszületésekor jelentkezett főszponzoruk, Reisinger Ferenc országgyűlési képviselő, aki vállalta, hogy 2000 db. képeslapot biztosít a vállalkozó gyaloglók számára, amit Budapesten árusíthatnak. A nagy útra készülők még a rendőrkapitányságon is bejelentették útvonaltervüket, a Miskolc-Mezőkövesd-Füzesabony-Gyöngyös-Hatvan-Budapest útvonalat, de a rendőrfőkapitányt ez nem nagyon érdekelte, hiszen azt mondta nekik: „Magyarországon minden magyar állampolgár szabadon és korlátozás nélkül odamegy, ahová éppen kedve tartja.”
Tehát péntek hajnali fél ötkor a Gyár utcából elindult a nagy útra a két „hosszútávgyalogló”. Némi öngúnnyal, de egyáltalában nem tragikus hanglejtéssel Mrekvicska Ferenc köszönésképen megjegyezte: „vak vezet világtalant” és már el is indultak, egymás karjába fűződve, szűkebb hozzátartozóiktól kisérve a miskolci vámig, a kikövezett országúton. A vámnál, ennél a nemzetközi jelentőségű útszakasznál rövid, megható, de nem elszomorító búcsújelenet következett. „Aztán vigyázzanak emberek, mindenütt az út szélén haladjanak és jelezzék a bottal, hogy a szembejövő és a mögöttük haladó járművek idejében ki tudjanak térni, illetve megelőzhessék magukat” – szólt Reisinger Ferenc tanácsa. – „Legyen nyugodt a képviselő úr, ne aggódjanak miattunk, a legforgalmasabb úttest közepén és a legforgalmasabb útkereszteződésnél is nyugodtan haladunk, mert ha „megérezzük“, hogy autó, vagy kocsi jön előttünk vagy mögöttünk, nyugodtan megállunk és feltartjuk a fehér botot, a vakok ismertető jelét. Az a fontos, hogy tiszta idő legyen, ne essen, akkor nyugodtan haladunk, naponta 30-36 kilométert szándékozunk megtenni, hogy pénteken vagy szombaton délben megérkezzünk Budapestre.”
Hát jelentjük, hogy a két „olimpikonunk” már csütörtök estére Budapestre érkezett minden baj nélkül. Reméljük trafikengedélyük rendben elintéződik és a 2000 képeslapot is megveszik tőlük. Kérdésünkre, hogy hogyan jönnek majd vissza Miskolcra, azt felelték, természetesen gyalog!