Új ötletek híján csüggedő kísérleti szakácsoknak szeretettel javaslom a Scrabble társasjátékot. Megfelelő (értsd: elfogadó) partnerrel játszva fantasztikus ételköltemények ötletei születhetnek meg – amint azt az elmúlt néhány nap számomra igazolta.

A kecske hímjének húsa nyárson vagy tepsiben készítve: BAKSÜLT.

Az őz nőstényének húsából főtt tejszínes leves habszifonból kinyomva: SUTAHAB.

De az örök kedvencem, amihez szerintem magyarázat se szükséges (csupán gyomor), az a SÜNRAGU.

Jó játékot/étvágyat mindenkinek!

Címkék: Agymenés, Gasztro, Játék

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kaptam egy koronát a bal felső ötösömre, és kiderült, hogy – szemben a tervekkel – további fogászati beavatkozásra nincs szükség.

Kivettük a mélyhűtőből a karácsonyi halászlé maradékát, azt ettük ebédre, friss félbarna kenyérrel.

Squasholtunk, olyan energikusan, mint jó ideje nem.

És ami a legfontosabb: a sarki bokron láttunk pirinyó fehér virágokat; egyiküket meg is simogattam, mert ők hordozzák a jövő ígéretét.

Történt még ma egy-két dolog az országban, aminek, kár tagadni, akad némi relevanciája – de a lényeg a fentiekben van.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Politika, Szomatik, Sztori, Világ+ember

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Sült szódavíz liszttel és tojással. Adekvát hordozóközeg arra, hogy fogyókúra idején megfelelő mennyiségű csokikrémet és tejszínhabot vigyünk a szervezetbe.

Megosztás

Címkék: Gasztro

Eddig 0 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Drágaszág                       (Bocs, V. D.) Szép állat a nyúlgerinc: szebbt ne keressz, úgysze ninc, jobb, ha ezen túltekintsz – szép állat a nyúlgerinc.

Megosztás

Címkék: Agymenés, Gasztro, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vajon igaz-e, hogy nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja barátaiért? Talán igen. De akkor is fej-fej mellett van ezzel az, ha valaki zsigerileg utálja a kocsonyát, viszolyog tőle, és ennek ellenére kocsonyát főz a párjának, aki viszont nagyon szereti.

Ma arra jöttem haza, hogy hat tányér kocsonya várt az erkélyen. :,-)

Jó élni.

Megosztás

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Vallás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Az alábbi jelenetnek nem voltam tanúja; tartalmi elmesélés alapján konstruálom re. A poén azonban stimmel. Fogadjátok szilveszteri/újévi ajándékként!

Szereplők:
         Kenyeres néni
         Tomi

Helyszín:
         Vásárcsarnok

– Tessék, mit adhatok?
– Jó napot kívánok, egy kiló fehér kenyeret kérek.
– A fehér kenyér már elfogyott, de van kukoricás kenyér, vigyen ebből!
– Kukoricás kenyér...?
– Igen, vigyen belőle bátran, ez pont olyan, mint a fehér kenyér, csak 3 százalék kukoricapelyhet tartalmaz!
– 3 százalékot?
– Igen, vigye nyugodtan, tényleg csak 3 százalék!
– Akkor miért hívják kukoricás kenyérnek?
– (Néma, gyilkos pillantás)

Megosztás

Címkék: Gasztro, Sztori

Eddig 3 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Új receptet fejlesztettem ki.

Hozzávalók:
Csirkecomb, liszt, tojás, zsemlemorzsa, só, olaj a sütéshez.

Elkészítése:
1. A csirkecombokat sózzuk, esetleg borsozzuk, és bő egy órára félretesszük.
2. Ha azt szeretnénk, hogy a rántott csirkénk bundája ropogós legyen, fontos, hogy jó forró olajat használjunk, ezért az olajat már a panírozás megkezdése előtt hevíteni kezdjük.
3. A csirkéket a szokott módon panírozzuk, gondosan, odafigyelve.
4. A gondos odafigyelésből feltekintve az utolsó darabnál kétségbeesetten vesszük észre, hogy az olaj füstöl, majd hátranézve megállapítjuk, hogy füstben áll a fél konyha.
5. Ijedtünkben az utolsó darabot extra sebességgel forgatjuk meg a zsemlemorzsában, majd a bepanírozott combokat – kognitív képességeink tekintetében egy hatéves gyerek szintjére regrediálva – gyorsan, gondolkodás nélkül belekúrjuk a füstölő olajba.

A fenti algoritmust követve az 5. lépést követő négy másodpercen belül a fekete csirke előállt, és ízlés szerint (azaz ha van hozzá) fogyasztható.

Megosztás

Címkék: Brühühü, Gasztro, Sztori

Eddig 6 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Nemrég felpanaszoltam egy posztban, hogy a Ruben Étteremben megtagadták egy pohár csapvíz felszolgálását az ebédhez (amiért ketten csaknem ötezer forintot hagytunk ott).

Úgy látszik, az étterem tulajdonosa (aki feltehetőleg helyesírás- és stilisztikaórán Sárvári Csaba padszomszédja lehetett) megtalálta a kérdéses posztot, ugyanis az imént az alábbi megjegyzést fűzte hozzá egy azonosíthatatlan nicknevű Névtelen (szokás szerint betűhíven idézem):

Kíváncsi voltam ki az a B Balázs,ki az a "jogkövető.."aki egy pohár vízből ilyen problémát csinál!!!Biztos vagyok benne,hogy az életében nem dolgozott még olyan helyen ahol közvetlen kapcsolata volt emberekkel,nem úgy mint a Ruben Étteremben a pincéreknek!(van köztük olyan aki az amerikai védelmi minisztert fogadta,az Ausztrál nagykövetségre,vagy pl: Kertész Imre íróhoz rendszeresen járt dolgozni)Sűrűn szoktam nézegetni gasztronómiai,éttermi írásokat,jegyzeteket de ilyen mocskos megjegyzést,véleményt ritkán olvashatok!Véleményt lehet kulturáltan is nyilvánítani!A Ruben Étteremről,dolgozóiról(pincér,szakács..)csak jót olvastam és személyesen is tapasztalhattam,csak ajánlani tudom mindenkinek,térjen be egy vacsorára,igyon egy finom rose bort mellé,és meglátja nem fog csalódni!!!!! pakkerdora

Köszönöm az észrevételt. Jót derültem rajta. Szinte meghozta a kedvem az étterem újbóli felkereséséhez.

(Vigyázat: az utolsó mondat ún. irónia volt.)

Címkék: Gasztro, Kopipészt, Panaszkönyv, Vendéglátás

Eddig 10 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Hétvégén lakásfelújítottunk Tomival. Aki már öt éve is látogatta a blogomat (vagy olvasta az Aszalt szilvát, az sejtheti, hogy számomra maga a lakásfelújítás szó felér egy kisebb halálos ítélettel.

A szoba egyik sarka egybeesik a ház sarkával, közvetlenül fölötte fölötte a szánalmas állapotú tető, ahonnan ugyan nem ázik, de valamilyen építészeti és biológiai csoda folytán menthetetlenül penészedik. Persze amikor megjelenik a falon egy kis fekete pötty, annak önmagában nincs elég motiváló ereje ahhoz, hogy nekiálljunk falra mászni, vakarni, hypózni és festeni. A második pötty is kevés ehhez. Azonban eljön a pillanat, amikor olybá tűnik a helyzet, mintha a penész föl akarná falni a szobát, a szoba meg minket, és akkor nincs több kifogás: neki kell állni. Ez történt most szombaton, stílusosan este fél kilenckor.

A dolgot nehezíti, hogy a nevezett sarokhoz tartozó fal egy része előtt könyvespolc áll, biztonsági okból a falhoz erősítve. Aki csinálta, minőségi munkát végzett, következésképpen alig bírtuk kirobbantani a helyéről. (Tetszettek már hígítóval kezelt fogselyemmel csavart húzni? Tomi 10/10 pontos fejlesztése.) Végül csak kijött, és a szekrény mögött a fal állapota minden várakozásunkat alulmúlta: jó négyzetméternyi területen szinte koromfekete volt (a nemrég elmúlt Márton-nap alkalmából némi libafos-zölddel árnyalva).

Úgyhogy nekiálltunk. Hangulatos volt hajnali kettőkor eljutni odáig, hogy na jó, túl vagyunk az első festésen, nekiállhatunk sheldonozni, ahogy magunk közt hívjuk a legújabb dependenciánkat. Négy óra tájban kidőltünk, én azonban nem tudtam aludni, úgyhogy fölkeltem, és vagy két és fél órát tollászkodtam még, amire sikerült elaludnom. A vasárnapi kelés ennek megfelelően alakult, és folytatódott a munka rendrakással, nagytakarítással (ebből adódóan új rendetlenség előállításával), második festéssel, további takarítással és ismételt rendrakással. A végén alig vonszoltuk magunkat.

Azonban Tomi ököruszálylevese, amely 12 órán keresztül főtt, és aminek úgy este 9 körül tudtunk végül nekiülni, kárpótolt mindenért. Gyönyörű sötét szín, mégis teljesen átlátszó, és szinte teljesen zsírtalan. Műfajából adódóan brandyre tálalva – és helyreállt a (mikro)világ rendje.

Úgy két hete rám bukkant a virtuális térben az alapinfo című portál szerkesztője, s úgy döntött, szeretne velem interjút készíteni. Méghozzá nem is egyet, hanem egy egész sorozatot, különböző témákban. Igent mondtam; a beszélgetések MSN-en zajlottak és fognak zajlani. A sorozat első darabja tegnap került ki az oldalra. Témája – nemes egyszerűséggel – az élet és a halál. Idézem az elejét:

– Mit gondolsz a halálról? Nem a vele járó és ilyen-olyan fájdalomra gondolok, hanem elméleti síkon. Marad valami az emberből, amikor a teste meghal?
– Egyszavas választ vársz?
– Először.
– Van egy egyszavas és egy négyszavas válaszom.
– Jöhetnek.
– Az egyszavas: „Nem.” A négyszavas: „Igen, de nem úgy.”

(...)

A pszichológiai blogom továbbra is. Mindenkit szeretettel.

Ma a Facebookon a következő felhívást olvastam több ismerősömnél:

November 14-től 17-ig cseréld le a Facebook-os profilképedet a kedvenc gyerekkori rajzfilmhősödre és biztasd erre a többieket is! Cél: ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei szerdáig! Mert gyereknek lenni jó :)

Továbbra sem gondolom, hogy a birtokomban van a bölcsek köve. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek – ez is ilyen.

Nem értem, mit demonstrál ez a profilkép-lecserélősdi, nem értem, hogy kinek, és főleg azt nem értem, hogy miért épp most. Mi az aktualitása? Mi az üzenete? Világos, hogy „gyereknek lenni jó”. Ha kicsit tudálékoskodni akarok, akkor pontosítom: Szabad Gyermeki énállapotban lenni jó.

De miért kell ezt ilyen „aki nem lép egyszerre” gesztussal kifejezni? Ami engem illet, nekem a gyermeki énem folyamatosan kartávolságon belül van. Ma is több mesét olvasok, mint nem-mesét. (Aki nem hiszi, kérdezze meg nyugodtan bármelyik plüssállatunkat!) Mit változtat ehhez képest egy profilkép?

Úgy áll a felhívásban: „Ne legyenek emberi arcok Facebook-on, csak a gyermekkor emlékei.”

Kérdezem: a kettő miért zárja ki egymást? Nekem a gyermekkori emlékeim (a szomorúak is, a vidámak is) ott vannak az arcomon.

Update:
Riporter: Mit üzensz az utánunk jövő nemzedékeknek?
Nagy László: Ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket.

Címkék: Felmutatható, Gasztro, Kapcsolatok, Lakás, Pszicho, Virtuál

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Vannak a világban változó és változatlan dolgok. Ilyen vagyok például én: változó és változatlan. Változó, hogy mit gondolok a világról, de (aránylag) változatlan, hogy hogyan gondolkodom róla.

Változott az életem során, hogy mit gondolok olyan kérdésekről, mint pl. hogy van-e Isten, hogy ha van, akkor milyen, hogy feltámadt-e Jézus, hogy ki alapította az egyházat, stb. De változatlan, hogy e kérdésekre csak olyan válaszokat tudok elfogadni, amelyek összhangban állnak mindazzal, amit a világról tudok: a disszonanciát borzasztó nehezen viselem. Ha azon kapom magam, hogy egy-egy válaszom ellentmond a világképem egészének, akkor revízió alá veszem mind az adott választ, mind a világképem egészét, és nem találok belső békét addig, amíg újra meg nem valósul a racionális összhang.

Ez nem azt jelenti, hogy a gondolkodásomban nincs helyük a paradoxonoknak, a gödeli kérdéseknek. Nagyon is helyük van. Csakhogy más egy gödeli kérdés, és más egy válasz felületességéből adódó, nyilvánvaló marhaság. Hasonlóan ahhoz, amit Ladocsi atya mondta volt nekem a szemináriumban, amikor egy enyhén szólva nem ortodox állításra azt találtam mondani, hogy eretnekség:

– Uram, különbség van az eretnekség és a hülyeség között. Ahhoz, hogy valaki eretnek legyen, ahhoz szükséges bizonyos intelligencia.

Úgyhogy semmi bajom azzal, ha egy kérdésről bebizonyosodik (vagy legalábbis valószínűnek látszik), hogy gödeli, vagyis hogy igazságértéke (igaz-e vagy hamis) természetéből adódóan eldönthetetlen az adott rendszeren belül. Ugyanakkor komoly erőfeszítéseket teszek magamban arra, hogy a banális ellentmondásokat kiküszöböljem a rendszeremből.

Mindez csupán bevezető ahhoz, hogy – húsvét alkalmából – leírjam: jó pár éve írtam egy Feltámadt-e Jézus? című esszét, amelyben akkori legjobb tudásom szerint összeszedtem az érveket és ellenérveket, és ezek ütköztetéséből logikus következtetés útján arra jutottam, hogy az ún. Krisztus-esemény nevű történelmi jelenség legvalószínűbb magyarázata az, ami kétezer év óta a húsvéti állítás: Krisztus feltámadt.

Azonban a helyzet az, hogy az akkori és a mostani legjobb tudásom nem ekvivalens. Új információk, új szempontok kerültek figyelmem fókuszába az elmúlt évek során, és az elfogadott régi válasz, valamint az aktuális világképem között elkezdtem megtapasztalni a fent említett disszonanciát. Ami pedig nem jó. Úgyhogy nekiláttam a revíziónak. Ez persze így kicsit elnagyolt állítás, hiszen ez nem „egyszer csak” egyik pillanatról a másikra történt; a revízió voltaképpen állandó folyamat nálam. A revízió aktuális tárgya azonban időről időre változik. És azóta, hogy tavaly először coming outoltam itt a blogomban, miszerint nem vagyok már keresztény, érzem a sürgető késztetést, hogy számot adjak e kijelentés racionális hátteréről. Ha egyszer nem vagyok keresztény, akkor ebből az következik, hogy nem fogadom el a hagyományos keresztény választ arra a kérdésre, hogy mi történt cirka kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben. Tényleg nem fogadom el. De akkor mit állítok helyette? Racionális lényként nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egy kézlegyintéssel ignoráljam a kérdést.

Úgyhogy revízióm tárgya jó ideje a Krisztus-esemény. Pasziánszozom gondolatban a rendelkezésre álló adatokkal, és keresem azt a legökonomikusabb megoldást, ami nem mond ellent a tényeknek. E tevékenységem javarészt az önmagammal (a fent említett cikkemben írottakkal) folytatott vitából áll. Az éjjel és nappal, ébren és álomban, egyedül és párbeszédben történő pasziánszozás eredményeként kezd kirajzolódni egy elfogadható magyarázat. Messze van még ez attól, hogy olvasható formába kerüljön, mert a kereszténységgel hagyományosan szembehelyezkedő válaszok olcsó voltával tökéletesen tisztában vagyok továbbra is.

Az említett cikkben négy tényből (premisszából) indultam ki, és a logika szabályai szerint jutottam el a következtetésre. A formális logika szabályai is olyasmik, amelyek a változatlan dolgok között szerepelnek. Úgyhogy amennyiben az akkori következtetésemet ma nem tartom helyesnek, két úton indulhatok el. Az egyik, hogy megkeresem levezetésemben a logikai hibát, hiszen igaz premisszákból a helytelen logika alkalmazása hamis következtetésre vezet. A másik út, hogy felülvizsgálom a premisszákat. Ugyanis hamis premisszákból a helyes logika alkalmazása ugyancsak hamis következtetésre vezet.

Én ez utóbbi úton indultam el, és meg kell hagyni, elég kalandos területre tévedtem. Megkockáztatom, hogy olyan helyekre is, ahol korábban még más nem járt (bár ezt persze nem tudhatom bizonyosan). Remélem, záros időn belül eljut e kalandpasziánsz olyan fázisba, hogy az másokkal is megosztható legyen.

Húsvét kapcsán még egy változó és egy változatlan dologról kell említést tennem. A változatlan a főtt csülök. A kifejezés feltehetőleg nem igényel magyarázatot.

A változó dolog csülök-ügyben annyi, hogy a húsvéti asztalra dekoráció gyanánt idén a virágcsokron kívül egy általam készített rajz is került:

További szép ünneplést mindenkinek!

 

Címkék: Gasztro, Humor, Vallás, Világ+ember

Eddig 12 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

De komolyan. Mi legalábbis így csináltuk.

Tomi úgy döntött, hogy tarthatatlan helyzet, hogy az országban nem lehet normális szilvalekvárt kapni, és pénteken hazaállított a csarnokból két és fél kiló szilvával, aminek az a meglepő tulajdonsága volt, hogy nem kemény és savanyú, nem is úgy puha és édes, hogy közben az íze már-már idézi a majdani féldecit, hanem egyszerűen finom. És nekiállt, oszt megfőzte lekvárnak, csak úgy. Vérurbánus gyerekként soha nem hittem volna, hogy valaha egy fedél alatt fogok élni a lekvárfőzéssel, erre egyszer csak ott van a tűzhelyen egy lábasnyi igazi szilvalekvár. Nyamm.

Na igen, de mit csináljunk vele? Kicsi a lakás, nagyobbat kíván alapon viharsebesen meg szoktunk szabadulni az üres üvegektől (meg aztán ne is kompromittáljanak, ha valaki idetévedne), amúgy szelektíve, és e szórásba a befőttes üvegek is beletartoznak. (Apropó: van itt még valaki rajtam kívül, aki tudja, hogy a befőttes üveget erdélyiül borkánnak hívják?)

Szóval itt álltunk egy rahedli (kb. két kisebb üvegre való) lekvárral, valamint a hozzá való nulla üveggel. A lekvár persze eláll a tűzhelyen is, főleg, ha nem egyszerre fő, hanem két napon át többször néhány órát, így végül vasárnap délelőtt indult el Tomi a madaras teszkóba, hogy akkor egy élete, egy halála, ő vesz üres befőttes üveget.

Vett is, de csak potenciálisan üreset kapott. Valami hülye telepakolta előtte meggybefőttel. Hazahozta, kiöntötte a meggyet egy másik lábasba (amelyikben történetesen nem volt szilvalekvár), és megoldódott a probléma. A lekvár azóta – dunsztolásilag – megjárta az ágyneműtartó mélyét, és pillanatnyilag a szekrény tetején várja a telet.

Ellenben a lábasban ott volt bő egy kiló magozott meggy, kéretlenül és kérlelhetetlenül. És valamit kellett vele kezdeni, mert huzamosabb ideig hülyén nézett volna ki a tűzhelyen.

Hát így készült el vasárnap a meggyes piskóta.

Címkék: Gasztro, Sztori

Eddig 7 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Leves Exkluzívabb tán a marha, de nem rossz a csirkefarha. Legközelebb megint marhát. Ám ma délben csirkefarhát.

Címkék: Gasztro, Vers

Eddig 1 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Jó kis kihívást kaptam Jgy-tól: azt mondja, hogy Daniel Quinn magyarázata arra, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok” valamint az általa vázolt jövőkép (az emberiség pusztulása vagy új reneszánsz) voltaképpen semmi más, mint egy új vallás (ami ha igaz, teszem hozzá én, ezzel azonmód be is söpörhető a többi hatszáznegyvennyolcmillió-kettőszáznegyvenegyezer-háromszázhuszonöt vallás és felekezet közé). Természetesen ezzel messzemenően nem értek egyet, de ez persze nyilván nem hat meg senkit. A lehetőségem egyedül az érvelő ellenbizonyítás. Már ha lehet ezt annak nevezni, hiszen a fölvetett tétel (tehát hogy Quinn tanítása vallás) nem támasztatott alá bizonyítékokkal, csak néhány esetlegesen kiragadott párhuzammal.

Érvekkel természetesen könnyebb vitába szállni, mint blikkfangos kijelentésekkel – vagy ha nem is könnyebb, legalább közel azonos mennyiségű munkát kell befektetni az érdemi vitában álló feleknek. Ebben az esetben azonban az egyik oldalon van pár hangzatos párhuzam, nekem a másik oldalon (a) fel kell(ene) vonultatnom egy komplett valláselméleti és -fenomenológiai introdukciót; ennek alapján (b) meg kéne fogalmaznom egy általános vallásdefiníciót; (c) be kéne mutatnom összefogottan (sokadszorra) Quinn tanítását, majd (d) rámutatnom részletesen azokra a pontokra, amelyek alapján belátható, hogy amit Quinn mond és tesz, az ezeken és ezeken a pontokon lényegét tekintve különbözik a vallás fent megállapított, a posteriori definíciójától.

A szituáció természetesen nem új: hasonló kihívás vezette pl. Karinthy Frigyest az Utazás a koponyám körül megírásához. Az Előszóban, miután több oldal terjedelemben ésszerű indokát adja, miért számol be ily publikus formában agyműtétjéről, a következőket írja:

„És most még valamit.

Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára, akikkel szemben szintén előzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.

Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel. [Kiemelés tőlem – B.B.]

Mint látjuk, az utóbbit választottam.”

Mint látjuk, én még nem választottam. Lehet, hogy a személyiségfejlődésnek van egy olyan foka, amelyen már nem szükséges minden releváns kihívást elfogadni. Ha van, akkor e fok még jórészt ismeretlen, meghódítandó terület előttem. Meg érdekes is a téma – de hát irtó nagy munka lenne lelkiismeretesen eleget tenni a feladatnak. Meglátom majd.

Viszont ha már Daniel Quinn, akkor utalok ismét egy közkeletű tévedésre a tanításával kapcsolatban: sokan úgy értelmezik a mondandóját, hogy a mezőgzdaságot mint olyat kárhoztatja, mintha azt mondaná, hogy az élet egyetlen helyes útja a vadászó-gyűjtögető életmód. Quinn természetesen hasonlót se mond.

Ezt azért tartom fontosnak jelezni, mert a képen látható, otthon érlelődő bodzaszörphöz nem azért gyűjtöttük tegnap éjszaka Tomival a bodzát, mert épp készülünk visszatérni a vadonba, és mondjuk nekiálltunk gyakorolni. Ilyenről szó sincs. A környéken ellenben olyan tömény a bodzaillat, hogy szinte vágni lehet, és Tomiban megszületett az elhatározás: bodzaszörp! Életünkben először, de hát ezt is el kell kezdeni valamikor. (Alant a poszt „Ünnep” címkéje arra vonatkozik, hogy nagyon örülünk a közösen gyűjtött, közösen készített szörpnek.) A neten persze ahány recept, annyi féle, de az mindenesetre közös vonása valamennyinek, hogy kell hozzá víz, cukor, bodza meg citrom, aztán állni kell hagyni. Hogy miből mennyi, hogy hideg helyen-e vagy melegen, hogy kell-e bele tartósító vagy sem, hogy mennyi idő, amíg elkészül – ez mind különböző. És természetesen mindenki esküszik a magáéra.

De szerencsére ebből a rengeteg létező variációból nem kell kiválasztani az egyedüli helyeset, mivel természetesen a bodzaszörpkészítésnek sincs egyetlen helyes útja. Működő utak, bevált módszerek vannak. Ami jó módszer, az fennmarad, ami pedig nem, az elvész. Ha az általunk kipróbált módszer történetesen nem válik be (bár nagyon remélem, hogy igen, és eddig nagyon ígéretesek a konyhában terjengő illatok), akkor van lehetőségünk kipróbálni más módszert, mert szerencsére semmi nem kötelez minket arra, hogy a működésképtelent ismételjük, egyre intenzívebben, míg a világ világ. Mert ha egy módszer nem működik, akkor nem működik. És minél intenzívebben ismételgetik, annál látványosabb a kudarc.

Egyébiránt nagyjából ez Daniel Quinn tanításának a foglalata.

Ha ezt valaki vallásnak akarja hívni, hát tegye.

Címkék: Gasztro, Kapcsolatok, Kopipészt, Ünnep, Vallás, Világ+ember

Eddig 18 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap egy volt osztálytársam adott visszajelzést a blogomról és rólam. Nem szeretném, ha elveszne a kommentek süllyesztőjében, ezért egy részletét idézem itt is:

Posztod „lényegi tartalmára” térve, szomorú, hogy „kikerült” az életedből „a keresztény hit”. Legalább én sajnálom. Tököm tele van ugyanis a besütő „mindenhovával”, fényt és árnyékot akarok, „jókat és gonoszakat”. Mindig reménykedem, hogy nálad találok ilyesmiket, aztán mégsem. Újabban leginkább Népszava vezércikkekre hasonlítanak a posztjaid. Bár lehet, hogy mindig is arra hasonlítottak, csak még friss voltam és türelmes. A helyedben iszonyatosan unnám magam.

Persze válaszoltam neki (ugyancsak kommentben); nem akarom szó szerint idézni. A lényeg az volt, hogy nem tudom, milyenek a Népszava vezércikkei, mert nem érdekelnek. És ami nem érdekel, azzal többnyire azt az eljárást követem, hogy nem olvasom. Ezt választom.

A minap beszélgettem ennek a témának egy általánosabb szintjéről valakivel. Azt találtam mondani, hogy a világ nekünk valamiért nem tetsző jelenségeire alapvetően kétféle módon reagálhatunk. Vagy tudomásul vesszük, hogy az adott dolog olyan, amilyen, nem pedig másmilyen – vagy nem. E ponton persze föl lehet tenni a jó öreg lemezt az empátiáról, és le lehet játszani a régi nótát, miszerint „az elfogadás nem jelent szükségszerűen helyeslést”. De ezt a nótát sokan már régen sem szerették, és sokan ma sem szeretik.

Abban azonban biztos vagyok, hogy ha van két ember, akkor közülük az, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy kör történetesen nem háromszög, az sokkal frusztráltabb, elkeseredettebb és nehezebb életet él, mint a másik, aki adott esetben ugyancsak szívesebben látna az adott kör helyén egy háromszöget, de elfogadja, hogy ebben a kérdésben neki nem osztottak lapot. És az első ember ezzel az attitűdjével mellesleg nemcsak a saját életét nehezíti meg, hanem jó eséllyel a környezetéét is.

Tegnap este Tomi meg én már megint romboltuk a társadalmat.

Délután nem volt munkám, így elkezdtem leírni az utóbbi időben bennem kavargó gondolatokat arról a valamiről, amit a fundamentális teológiában Krisztus-eseménynek neveznek. És egész jól belelendültem, amikor is Tomi felhívott, hogy bár igaz, hogy neki tanulnia kellene, mégis azt javasolja, ne csináljak magamnak alternatív programot (pl. kivételesen ne merüljek bele az írásba annyira, hogy aztán épp hogy elcsípem az utolsó metrót), hanem menjek haza, és eszünk marhasültet. Már vagy két hónapja vágytunk arra, hogy egyszer kisüssünk egy szép nagy szelet marhahúst, és vasárnap este a kisteszkóban be is ruháztunk a projektbe, de aztán fáradtak voltunk, és lefagyasztottuk azzal, hogy majd egyszer kapóra jön. Tomi úgy döntött tegnap, hogy most van a „majd egyszer”.

A hús voltaképpen nem egy, hanem két nagy szelet volt. Sóval és frissen (durvára) tört borssal ettük, továbbá Tomi készített a szaftból valami zseniális szószt: nem tudom pontosan, mi minden volt benne, de többek között hagyma, borókabogyó és fahéj. Köretként jégsaláta volt, némi tökmaggal (meg talán napraforgómaggal) felturbózva. Mindehhez száraz, testes villányi vörösbort ittunk. Tettük mindezt az erkélyen, a lenyugvó nap fényében, és noha mindketten tudjuk a világról mindazon borzalmakat, amiket tudunk, sikerült teljesen belehelyezkednünk a pillanatba. Utána még órákig beszélgettünk és boroztunk; kicsit be is csíptünk, még énekeltünk is egy keveset.

Ritkák az ilyen esték így hétköznap. Valami csaknem mindig van: vagy Tomi van valahol, vagy én, vagy ha otthon vagyunk, akkor vagy neki van valami dolga, vagy nekem. Ez az este ajándék volt, és egy pillanatban azt mondtam valamikor Tominak:

– Most megélem azt, hogy családom van.

Ma reggel a villamoson hirtelen megszólalt a Kossuth-nóta. Illetve valószínűleg nem az volt, de valami nagyon olyan – csak éppen kicsit 1944-esebb érzésem lett tőle. Nemcsak dallam volt, hanem szöveg is, de nem értettem. Felnéztem a könyvből, keresve a hang forrását, és láttam, hogy egy húsz év körüli fiú épp fölveszi a mobilját: az csöngött ilyen hangon. A fiú kicsit vaskosabb volt annál, mint ami az én ízlésem, a fekete póló viszont, amit hordott, nem kicsit ütött el az én ízlésemtől: nagy fehér betűkkel a MAGYAR ELLENÁLLÁS szavak álltak rajta, valami kard vagy turul vagy hasonló társaságában. A fiú levette fejéről a fejhallgatót (nem kis füldugasz volt, hanem nagy bumszli, fülre simuló jószág), és fogadta a hívást. Valaki szemlátomást valami adatot szeretett volna tőle; kis türelmet kért, és a táskájából kivett egy határidőnaplót, amelynek a kötésén látszott, hogy a Jobbik névre hallgató nemzetiszocialista párt kiadványa. (Azé a párté, amelynek nyílt támogatásával Rogán Antal pár éve belvárosi polgármester lett, de ez itt most off topic.)

A fiú megmondta, amit a hívója akart, aztán eltette a füzetet meg a telefonját, és visszarakta a fejhallgatót, és csöndesen folytatta útját. Nekem pedig elkalandoztak a gondolataim. Fölmerült bennem, hogy mi lenne, ha megkérdezném a srácot, mit jelent számára az, hogy ő „magyar”. Történt már hasonló: nemzeti érzelmű, büszke ifjútól kérdeztem, ugyan, ki a három legkedvesebb magyar költője. Az illető kicsit feszengett, aztán felsorolta Arany Jánost, majd sietve témát váltott.

Fél szemmel figyeltem a srácot, és próbáltam elképzelni, amint érdemi beszélgetést folytatok vele magyarságról, a világ helyzetéről, a problémák okairól és a megoldás lehetséges útjairól. Értékekről. A sokféleségnek az egyformasággal szembeni evolúciós előnyéről. Próbáltam elképzelni, de cserben hagyott a fantáziám. Egy másik kép tolakodott be a tudatomba.

Május közepe van. Kevesebb mint két hónap az idei melegfesztiválig. Lelki szemem előtt élesen megjelent ugyanez a fiatalember, amint cimboráival áll a kordon túloldalán, beleordítja a világba gyűlöletét, és tojás, kockakő, Molotov-koktél és szaros víz használatával artikulálja értékrendjét. Rossz beidegződés: e képre már buta módon már megint az érdemi kommunikáció lehetősége merült fel bennem, felejtve azt, hogy e megoldás alkalmazásának vannak bizonyos személyi előfeltételei. Megkérdeztem volna ezt a fiatal fiút, hogy miért szeretne ő elpusztítani engem, a kedvesemet, a tegnapi marhasültes-vörösboros naplementénk emlékét.

Aztán persze kapcsoltam, és nem kérdeztem semmit. Próbáltam olvasni, de elkezdett bennem dübörögni valami: igen, fesztivál lesz, felvonulás is lesz, és ki kell mennem. Már tavaly is úgy éreztem, hogy (a saját értékrendemen belül) nincs alternatívám: az adott helyzetben muszáj kimennem. A tavaly történtek után ez hatványozottan így van: nem tudnék a tükörbe nézni többé, ha gyávaságból távol maradnék.

Pedig bátorság egy szemernyi sincs bennem. Félek, kibaszottul félek. Több mint tíz hónapja történt, ami történt, de mind a mai napig menthetetlenül elönt a szorongás, ha eszembe jut az egész, vagy ha véletlenül a Hősök tere környékére keveredek. Rettegek attól, ami történni fog: attól, hogy bántani fognak, attól, hogy fájni fog, attól, hogy megcsonkítanak vagy megölnek. Engem, vagy bárkit, aki ott van, akit szeretek.

Én leszálltam, a fiatalember ment tovább, nyugodtan. Ő még nem tudja (mert nem szóltak neki kívülről), hogy nem egészen két hónap múlva ugyanott lesz dolgunk. Én tudom, mert nekem már „szóltak belülről”. Ő, ha majd szólnak neki, hogy feladat van, jó bulinak fogja tartani, mindazonáltal, ha máshoz van kedve, megteheti, hogy távol maradjon. Én nagyon nem tartom jó bulinak, mindazonáltal nem tehetem meg, hogy távol maradjak.

Hát igen: ez is a világ sokszínűsége.

Címkék: Brühühü, Emlék, Gasztro, Halál, Kapcsolatok, Kisebbség, Melegség, Politika, Pszicho, Vallás, Világ+ember, Virtuál

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Figyelj, Balázs!

Legközelebb, ha éttermet kerestek Tomival, akkor végre jusson eszedbe: a Bartók Béla úti Nevada Pub-ba nem azért nem akartok többet menni, mert snassz vagy mert egyéb izé, hanem mert felettébb kérdéses, hogy a (gondosan túlfűszerezett) hús friss-e vagy sem.

Címkék: Gasztro, Panaszkönyv

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Tegnap este fél 11-kor megígértem telefonban egy hölgynek, hogy a blogomon megemlékezem a cégükről, és hát ígéret szép szó, ha megtartják – eh, most már úgy se jó, de mindegy.

Az interneten nagyon sok helyen lehet sushit rendelni. A küönböző cégek különböző igényeket elégítenek ki. Én a következő opciót szeretném itt megörökíteni:

Ha kifejezetten arra vágysz...

• ...hogy az ígért 45-90 perc helyett két és fél óra múlva érkezzen meg az étel;
  
• ...hogy ahhoz, hogy egyáltalán megkapd a rendelésedet, saját magadnak kelljen rátelefonálnod a cégre;
  
• ...hogy ígéretet kapj telefonban, hogy utánanéznek, és két percen belül visszahívnak, ehhez képest húsz perc múlva ismét neked kell telefonálnod, mert természetesen nem hívnak vissza;
  
• ...hogy telefonban épp hogy csak le nem csesznek, hogy mit zaklatod őket;
  
• ...hogy a futár, amikor végül befut, bocsánatkérés helyett kioktat, hogy attól ő nem ér ide gyorsabban, hogy telefonálgatsz;
  
• ...hogy amikor fizetés után észre veszed, hogy nem kaptál nyugtát, és utána kiáltasz a futárnak az erkélyről, ő először három emelet magasba kiabálva próbál hasbaakasztani, hogy a rendelést tartalmazó cetli valójában nyugta;
  
• ...hogy amikor visszaordítasz, hogy nem, ez nem nyugta, akkor azt mondja: „Pillanat!”, majd egy perc múlva látod, hogy felpattan a motorjára, és elhúz a francba;
  
• ...hogy ezek után a a sushiról kiderüljön, hogy a rizs esik szét, a hal enyhén szólva nem friss (persze ennyi időn keresztül utaztatva egy májusi alkonyon miért is lenne az) –
  

– akkor válaszd bátran az Arigato Sushi & Wok szolgáltatásait.

Köszönöm a figyelmet.

Címkék: Add tovább, Gasztro, Panaszkönyv

Eddig 5 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

</pszichodráma>
Vége. 2007 novemberében indult a 180 órás csoport, és tegnap este fejeztük be. A kilenc hétvégéből öt alkalommal volt protagonista játékom, ami magyarán azt jelenti, hogy nagyon aktív voltam, és mindent beleadtam. Összességében azt kell mondjam: nagyon sokat profitáltam belőle. A saját játékaimból is, de a többiekéiből is. És nemcsak magukból a „nagy” játékokból, hanem a csoportfolyamatból általában. Tegnap a zárókörben többek között azt mondtam: életemben először voltam tagja olyan csoportnak, amelyben, noha mindenki az első pillanattól fogva tudta, hogy meleg vagyok, nem a meleg szerepszemélyiségemmel voltam jelen. A melegségem nem volt se tabusítva, se tematizálva, ill. csak akkor és annyira, amikor és amennyire én akartam. (Ilyen összesen egyszer volt: tavaly, miután a nácik megtámadták a Meleg Méltóság Menetét. Akkor annyira ki voltam borulva, hogy azonnali krízisintervencióra volt szükségem.) Ez nagy dolog: azt hiszem, valami ilyesmi az, amit feltétel nélküli elfogadásnak hívnak. Hogy emellett melyik csoporttagnak mi a saját véleménye a homoszexualitásról tudományosan, vallásilag, mittomémicsodailag – ezt nem tudtam meg, mert nem volt téma. Mert ha rólam volt szó, nem ez volt a téma, nem ez volt érdekes. Hanem én. Úgyhogy mindenképpen hálás vagyok ezért a másfél évért.

Házi fagyi
Hihetetlen, soha nem gondoltam volna, hogy így is lehet. Tomi sem: véletlenül bukkant rá a neten. Kell hozzá tej vagy tejszín, kell bele vaníliás cukor, kakaópor meg reszelt csoki (vagy gyümölcs, vagy ki mit szeret). Kicsit össze kell keverni habverővel, bele egy nejlonzacskóba, azaz inkább kettőbe, biztos, ami biztos, és jó szorosan bekötni. Egy lezárható dobozba két-három marék jégkocka, jól megsózva, hogy olvadjon. Bele a nejlonzacskót, és kb. 5 percig rázni. (Ha előtte a lötyit betesszük a mélyhűtőbe pár percre, és nem szobahőmérsékleten kezdjük a műveletet, az sokat lendít a dolgon.) Rázni, nem keverni – de csak finoman rázni, nem shake-elni. (érdemes hozzá kesztyűt venni, mert közben baromira lehűl a doboz, és szétfagy a kéz.) Az eredmény: fagylalt. Igazi fagylaltállagú fagylalt. Teljesen fagyiszerű, teljesen fagyiízű. Tényleg hihetetlen volt, nagyon vicces – és nagyon jólesett. A fagyi is, meg az is, hogy Tomi ezt kitalálta nekem tegnap estére, a pszichodrámám lezárását megünneplendő.

Nosztalgia
Szombat este ismét kiderült, hogy Tomival (aki 13 évvel fiatalabb nálam) egyidősek vagyunk. Egy klassz beszégletés után megnéztük az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén c. Almodóvar-filmet, ami Tomi egyiuk kedvence, én viszont most láttam először. Utána, valamikor éjfél körül úgy döntöttünk, hogy ideje lefeküdni (nekem ugye vasárnap is korán kellett kelnem a dráma miatt), de a számítógép kikapcsolása előtt megnéztünk valami számot a YouTube-on. Aztán egy másikat. Valami 80-as évek izét. Meg valami 70-es évek izét. Aztán valamit a 90-es évek elejéről. És olyan nosztalgiabulit csaptunk így ketten, a régi kedvenceket és egyéb korjellemzőket (magyarokat és külföldieket) felidézve, hogy ihaj; hajnali 3 után mentünk végül aludni. Nagyon élveztem.

Politika
Nem tudom, mi lesz az országgal; jóra nem számítok, talán csak a kevésbé rosszra. Nem tudom, hogy új kormány lesz-e vagy új parlament, de önző módon azt remélem, hogy a mostani felállású országgyűlés marad addig, amíg a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény szavazásra kerül. Utána azt csinálnak, amit akarnak. (Igaz, addig is.) De azt nagyon utálnám, ha itt a hatalomért való pofozkodás közben Tomi meg én húznánk a rövidebbet. Bár az is igaz, ha kétharmados jobbos kormány lesz, akkor egy most hatályba lépő törvény sem lesz garncia semmire. Semmi nem fogja meggátolni őket, hogy úgy írják át az alkotmányt, ahogy akarják, és ahhoz igazítsák a törvényeket. Pl. simán megtehetik, hogy az Új Magyar Királyságban a homoszexuális kapcsolatokra vonatkozóan a 94. életévben állapítják meg a beleegyezési korhatárt, és megszegőit a frissen visszaállított halálbüntetéssel szankcionálják. Jó, tudom: ennek aránylag csekély a politikai realitása, de a vázolt rémkép sajnos igen sok választópolgár tetszésével találkozik.

Címkék: Film, Gasztro, Melegség, Politika, Pszicho, Zene

Eddig 4 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Kezdetben volt a halászlé, „aztán lőn az IGE” – hogy József Attilát idézzem, mind a megfogalmazás, mind a sorrend tekintetében.

Merthogy számomra a karácsony, életem első tizenkilenc évében, egyet jelentett az esti közös halászléevéssel (amihez azért persze volt karácsonyfa meg ajándék is), és közben szó nem volt Jézus születéséről, még sztori szinten se nagyon, ami pedig a teológiai aspektust (az Ige megtestesülését) illeti, az végképp föl sem merült. Aztán fordult a világ, et Verbum caro factum est, számomra is. Horribile dictu, még az is megesett egyszer-kétszer, hogy szentestére halászlé nélkül maradtam. Végül konszolidálódott a helyzet, és az utóbbi években a karácsonyi készület új rítussal bővült, miszerint:

– Halló, szia, Apa! Figyelj csak, megvettük a halat, itt van a hűtőben, és tudom, hogy már tavaly is megkérdeztem, de mondd el még egyszer, légy szíves: mit is kell vele csinálni pontosan, hogy halászlé legyen belőle...?

Na. Ezt a rítust szívesen kihagynám a jövőben. Úgyhogy amíg az elkészült halászlé kint várja az erkélyen, hogy passzírozható hőmérsékletűre hűljön, gyorsan leírom magamnak, amíg emlékszem rá, hogy mi is a válasz a fenti kérdésre, hogy jövőre már a saját blogomból tudjam kipuskázni. Tehát:


Karácsonyi halászlé

Hozzávalók halilag:

• 1 db Tomi, aki hősies önfeláldozással hajnalban, munka előtt elintézi a halvásárlást, és hazatér a következő cuccal:
  
• 1 db pontyfej
  
• 1 db pontygerinc
  
• 2 db pontyfenék (vagy comb, vagy mi a halál, szóval az, amire a farok csatlakoztatva van)
  
• 8 szelet ponty
  
• 1 jókora marék pontypete és -spermium (Ági, ha ezt olvasod véletlenül: máig az egyik legszívderítőbb emlékem, amikor jó étvággyal kanalaztad a halászlét, a belsőségekkel együtt, mi meg felvilágosítottunk, hogy valójában mi is az a haltej, neked pedig kifordult a szádból a kanál. :D)

Hozzávalók egyébileg:

• Másfélszer annyi hagyma, mint amennyire először gondolna az ember
  
• Háromszor annyi pirospaprika,    –   ''   –
  
• Só
  
• 1-2 szem normál (vagy 3-4 szem kisebb) méretű paradicsom (a konzerv paradicsompürét – nem is szólva holmi halászlékockákról – Tomi előtt jobb nem is említeni, mert már a telefonban is csúnyán néz tőle)
  
• 1-2 szem szárított erős paprika (cseresznyepaprika vagy macskapöcse, vagy ami épp van)
  
• 1-2 szem krumpli (de tényleg, viccen kívül: az ízét nem bántja, viszont passzírozás után sűrűbb lesz tőle az alaplé)
  
• Víz (Ezt mindig kihagyják a receptekből, mintha evidens volna, hogy korlátlan mértékben rendelkezésre áll. Perdig nem evidens, és néhány évtizeden belül sajnos evidens lesz, hogy miért nem evidens. Ezt csak úgy a hangulat kedvéért említettem.)

Elkészítés:

A halkatrészeket megmossuk. Ezt követően elhatározzuk, hogy legközelebb halmosás előtt elrámoljuk a tiszta edényeket a szárítóból. Hevenyészett törölgetés következik, ezalatt pánikba esünk, hogy kevés a hal az alaplébe, viszont rájövünk, hogy kettőnknek sok a 8 szelet. Úgyhogy hat szelet megy a fagyasztóba, a megmosott belsőségekkel együtt (illetve külön), két szelet pedig megy a lébe a többi cuccal, és jól elhatározzuk, hogy jövőre emlékezni fogunk erre az aránytalanságra. Amúgy ha a lébe való hal mennyisége kb. 1,5 kg, akkor nagy baj nem lehet.

A halfejből kiszedjük a kopoltyúszűrőket (piros fésű) meg a keserűcsontot. Ez utóbbi valami kis porcszerű bigyó, ami halilag középen van, és arról lehet megismerni, hogy... Hm... Ezt telefonon annyiszor mondta már Apa, hogy borzasztó, de nem vagyok vizuális alkat. Úgyhogy inkább kiszedek mindent, ami olyan csontszerű és mozdítható. Ami nem mozdítható (olyan is van bőven), az nem csinál bajt: mehet a lébe.

A haldarabokat még tovább daraboljuk. Nem mintha számítana, hiszen úgy is péppé fő, meg át lesz passzírozva, de a darabolás, főleg ha egy jókora kínai bárddal végzi az ember, levezeti az év vége tájára már bőven felgyűlt feszültséget. Meg mégis: az olyan igazi, komoly, felnőttes dolog: halat aprítani! (A 40. életévben ez is szempoont...)

A hagymát felkockázzuk, és a hallal együtt beletesszük a nagyon-nagyon nagy fazékba (konyhaszekrényben jobbra fölül, a sarokban van). Persze beleférne kisebbe is, de hát akkor mi lenne az illúzióval?

Felengedjük hideg vízzel, úgy, hogy a szárazanyagot bőven ellepje. Teszünk bele egy vödör sót, egy rakás pirospaprikát (mennyiségileg: lásd fent), a paradicsomot és a krumplit. Föltesszük a tűzre, lefedjük, és ha észrevesszük, hogy csak nem akar felforrni, akkor esetleg alá is lehet gyújtani. Felhívjuk Tomit telefonon, hogy mehet-e az alaplébe az erős paprika (válasz: igen), majd ennek megfelelően járunk el a továbbiakban.

Ha felforrt, hadd főjön. Kis lángon. Minél tovább fő, annál jobb. Időnként megkóstoljuk, és elttűnődünk az idő relatív voltán: a szentestéig hátralevő két nap, ha takarításban, favásárlásban és -díszítésben gondolkodunk, szorongatóan kevés; ha halászlé-nemevésben mérjük az időt, akkor botrányosan sok. Kóstolások után újrasózzuk, meg még megpaprikázzuk, meg még, meg még sózzuk. (Elsózás után mehet rá egy pohár víz, és azzal főzhetjük még egy kicsit, de ha kicsit sós marad, az se gond, elvégre ez úgyis csak az alaplé.)

Ha úgy döntöttünk, hogy kész (ezt onnan lehet tudni, hogy olyan főzelékszerű az egész), akkor kitesszük az erkélyre (aki a déli féltekén olvassa a bogomat, és innen akarja megtanulni a karácsonyi halászléfőzést, az inkáb ne az erkélyre tegye ki, a kánikulába, hanem fújja szorgalmasan).

Eddig a pontig fix, hogy jó a recept, mert idáig a mai napon eljutottam. A többi per pillanat jövendőmondás. (Részben; másfelől emlékezés a tavaly történtekre.)

Ha lehűlt a lé annyira, hogy ne égesse a kezünket, nekiállunk locspocsolni. A nagyobb csontokat kézzel kiszedjük, majd jön a passzírozás: kézzel, lábbal, szűrővel, szitával, turmixgéppel vagy golyószóróval. (Krumplinyomó is jó, ha valakinek van: nekünk nincs.) Ehhez a művelethez hasznos fehér pólót venni, hogy a munkánknak legyen valami látszatja. A passzírozás végeztével azt, ami gusztustalan és/vagy szúr, kidobjuk, ami ezt követően megmarad, az az alaplé. Ez mehet a hűtőbe, már ha befér. Ha nem, akkor erkély.

Szentdélután kivesszük a halfagyit, kiengedjük, a szeleteket besózzuk. Este felforraljuk az alaplét, ha kell, teszünk hozzá még vizet, és belefőzzük a halat meg a belsőséget. Ez utóbbi művelet mindössze néhány percet vesz igénybe.

További elintéznivaló: friss fehér kenyeret időben beszerezni (a bolt 24-én 2-ig van nyitva); a (természetesen badacsonyi vagy szigligeti) fehér bort időben behűteni. Evéskor lehet Erős Pistát használni (ez még épp hogy Tomi tűréshatárán belül van, bár rezeg a léc), de ha van rá idő, akkor szebb és jobb az analóg módszer: a halászléből kiszedünk egy merőkanálnyit (vagy inkább kevesebbet) a kis nyelesbe, belemorzsolunk jó néhány erőspaprikát (majd iszonyatos sebességgel elmegyünk kezet mosni, bő vízzel, szappannal!), és felfőzzük. Ez a „csípő”, ami valamilyen mártásos tálban az asztalra kerül, és ki-ki ízlés szerint tehet a tányérjába.

Fontos figyelmeztetés, magamnak:
Rántott halban ne is gondolkodjunk, mert fejenként két-három tányér halászlé után úgysem tudnánk enni belőle. És nincs bánatosabb látvány, mint a karácsonyi asztalon a tányéron árválkodó rántott halszelet, tartárral nyakon öntve, amelynek az elkészítésére ráment bő másfél óra, és amelyből az ember végül csak becsületből evett két falatot...

Címkék: Gasztro, Ünnep

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamot elvégezte. Isteni lángelméje volt hozzá. S mikor ezt hosszú gyakorlattal megedzette: akkor készíté a hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyúttal élőlény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségéát termetében, barátságát déli melegében, szerelmét borában érzi és nyújtja.

(Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül)

Nemcsak a hatalmas transzparensből, de a Borbarátok hírleveléből is értesültem róla, hogy ezen a hétvégén a Deák téren Badacsonyi Borfesztivál lesz. Tomi vizsgázik az ország túlvégén, úgyhogy egyedül látogattam oda. Célirányosan mentem a Borbarátok pavilonjához. A badacsonytomaji éttermet és a hozá tartozó borászatot (vagy frordítva?) az öreg borász, felesége és három fia vezeti. Az egyik fiú állt a pult mögött, és amint meglátott, felfelé görbült a szája. A nevemet nagy valószínűséggel nem tudta, miért is tudta volna, de láttam rajta (s aztán a beszélgetésből is kiderült), hogy ez nem a profi vendéglátó műmosolya, hanem tényleg felismert mint – egyszeri ottnyaralás utáni – törzsvendéget.

Négyféle bort kóstoltam meg: kéknyelűt, olaszrizlinget, kései szüretelésű olaszrizlinget és muskotályosat. A többit csak azért nem, mert a tűző napon már ez is veszélyes volt, még haza is akartam érni. Be is vásároltam 5 palackkal: olaszrizlinget, kései szüretelésűt, biancát, szürkebarátot – és persze ürmöst. A többiből, amit kóstoltam, nem azért nem vettem, mert nem ízlettek, hanem mert ennyit tudtam kifizetni és elhozni.

Furcsa állapotban vagyok most. A bor némileg a fejembe szállt, de jól érzem magam. Az a kb. félóra, amit ott töltöttem, felidézte az elmúlt badacsonyi nyarat, az azt megelőző ábrahámhegyi nyarakat – és elővételezte a ránk váró augusztusi badacsonyi nyaralást. Merthogy igen, eldöntöttük: miután végiglapoztuk a Nekker Manci katalógusait, áttúrtuk az internetet, úgy döntöttünk, hogy hallgatunk a régi bölcsességre, amely szerint győztes csapaton ne változtass – és idén is Badacsonytomajra megyünk pihenni, feltöltődni.

Messze még ugyan az augusztus eleje, de ez a néhány perc, ez a pár pohár gyönyörű bor, a mosolygós arc, a kedves fogadtatás – mindez elérhető közelségbe hozta a ránk váró két hetet. Kicsit szabódok leírni, de pillanatnyilag úgy érzem, boldog vagyok, egyszersmind valami fájdalomszerűséget is érzek. Mintha honvágyam lenne Badacsony iránt.

Akinek hoztunk badacsonyi bort (leginkább Szegedy Róza-féle ürmöst) ajándékba, az tudja, miről beszélek, akinek nem hoztunk, az csupán a szavaimra hagyatkozhat: ezen a hétvégén egész vasárnapig tart a Deák téren a Badacsonyi Borfesztivál.

Menjetek ki soron kívül, és igyatok meg (lassan kortyolgatva) egy pohár badacsonyi fehérbort!

Címkék: Add tovább, Emlék, Gasztro, Nyaralás, Vendéglátás

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---

Egy kiváló desszert receptje: végy egy nyulat. Edd meg. Ha a nyúlon túl vagy, végy pár szem epret félbe vágva, és a következőképpen fogyaszd: mártsd cukrozott tejfölbe, majd szórd meg tengeri sóval és frissen őrölt(!) fekete borssal. Zseniális az íze.

Ezt feltétlenül föl akartam jegyezni a tegnapi napról. Ugyanakkor a „nyúlon túl” kifejezés némi erőltetéssel képletesen is értelmezhető: a nyúl sajátosan húsvét-szimbólum, húsvét természetesen a Krisztus-esemény középpontja, az egyén személyes Krisztus-eseményének formális kezdete a keresztség – szóval: a keresztelésen túl.

„Tizenkilenc évvel később” – ez a Harry Potter-sorozat epilógusának címe, amely az 1998-ban lezáródott történetet követően, 2017-ben játszódik. Nekem a mai napon aktuális a „tizenkilenc évvel később”, a fenti értelemben vett nyúl vonatkozásában: 1989. február 18-án – egyébként 19 éves koromban; Harry Potter ugyanebben az időpontban még csak 8 éves volt, és nem tudta magáról, hogy varázsló – keresztelkedtem meg.

Mi változott ezalatt az idő alatt az életemben? A szemem színét leszámítva nagyjából minden. Meghalt anyám, megszületett a húgom, elkezdtem és abbahagytam egy teológiát, meg még egy teológiát, meg egy pszichológiát, fölvállaltam a melegségemet, voltam kapucínus novícius, kispap, öngyilkos, könyvesbolti eladó, melegmozgalmár, elindítottam Magyarországon a keresztény-meleg életet, volt pár kapcsolatom meg párkapcsolatom, megjelent két és fél könyvem, abból az egyik verseskötet, foglalkoztam hipnoterápiával, készítettem honlapot, szerkesztettem online lexikont, verseskötetet és közjegyzői okiratot, megtanultam és elfelejtettem gitározni, szereztem jogosítványt, majd sok évre rá megtanultam vezetni, vettem egy lakást, majd sok évre rá felújítottam, írtam mesekönyvből bábdarabot, írtam virtusból számítógépes programot, játszottam pszichodrámán, játszottam szimbolán, voltam balett-táncos és kőfaragó, sikáltam hajót, rántottam az ampát, okos urak közt játszottam a bambát – bambák között meg az okos allúzionistát. Na igen: és egy néhányszor átrendeztem a világnézetemet.

Tizenkilenc éve fenntartás nélkül, univoc értelemben alkalmaztam magamra a „római katolikus” és a „keresztény” jelzőket. Ma az univocitás lehetősége sem merül föl: az előbbi jelző egyértelműen nem érvényes rám, az utóbbi jelző nem egyértelműen érvényes rám. Tizenkilenc éve nagyon sok kérdésem volt, és kevés kivétellel mindre tudtam is a választ. Ma is nagyon sok kérdésem van, de kevés kivétellel egyre sem tudom a választ. Tudok persze ma is válaszokat, de azokhoz nemigen tudom hozzápasszítani a kérdéseket. Továbbá, mint a régi politikai viccben: van ugyan véleményem, de többnyire nem értek egyet vele. Tizenkilenc éve nyelveken szóltam, és vágytam a nyelvek magyarázatára. Ma egyre ritkábban szólok, és vágyom az elvek magyarázatára. Tizenkilenc éve, noha nem értettem a lényeget, tűrhetően el tudtam mondani másoknak. Ma, a fentiek dacára úgy hiszem, tűrhetően értem a lényeget, de nem tudom elmondani másoknak. Tizenkilenc éve tudtam, mi az élet egyetlen helyes útja. Ma tudom, hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja. Tizenkilenc éve a tanúságtétel foglalkoztaott. Ma a Gödel-tétel.

Van egy roppant fárasztó nyulas vicc, amit Viki tud igazán jól előadni (főleg azért, mert aranyos, ahogy ő maga nevet rajta).

Apuka és kisfia az állatkertben sétálnak.
   – Apuapuapu! Mi az ott, nyúl?!
   – Nem, kisfiam, az zsiráf.
   – Jó nagy nyúl!

A „jó nagy nyúl” egy ideje szállóige körünkben; üptre mondjuk mindenre, ami „jó nagy”. Nos, a fentiekhez hozzátartozik még annyi, hogy tizenkilenc éve büszke meggyőződésem volt, hogy én egy valamilyen (erkölcsi?kozmikus? metafizikai?) jó-nagy-nyúlon bizony, hogy immár túl vagyok. Ma ilyen értelemben vett büszkeségről szó nincs, meggyőződés helyett halvány kontúrok látszanak csupán, viszont mind biztosabb vagyok, nem tudom, hogy hol vagyok a nyúlhoz képest, innen-e vagy túl – de azt tudom, hogy a nyúl lényegesen nagyobb, mint tiuzenkilenc éve gondoltam. Akkora, hogy jószerével értelmezhetetlen vele kapcsolatban (számomra) az innen és túl kérdése.

Címkék: Agymenés, Emlék, Felmutatható, Gasztro, Vallás, Világ+ember

Eddig 2 beszólás. – Te mit szólsz hozzá?

---