2013. január 6., vasárnap

13/52



Attilának (54) nyugodt gyermek kora volt. Nem kellett rettegnie szüleitől, nem voltak alkoholisták, nem maradtak ki éjszakákra. Szülei nagyon szerették egymást, 
oly annyira hogy fél évig nem bírták ki egymás nélkül.

Nyolc osztálya mellett három szakmát szerzett szülővárosában, az egyik közülük,
 amiben dolgozott is hideg burkoló.


Édesapja bányában dolgozta le az élete nagy részét. Fiát is beszervezte a föld alá, 18 évet dolgozott apja mellett, mint bányász. Közben letöltötte a két év sorkatonaságot, határőrként.

A Katonaság után megismerte feleségét, aki két gyermekkel ajándékozta meg Attilát.

Felesége egy alkalommal rég nem látott testvérét szerette volna meglátogatni. Két gyermekével autóba ült és elutazott. Attila nem tudott kimaradni a munkából, nem utazott a családjával. A hazavezető úton Attila neje nem tudni miért, autójával áthajtott a felezővonalon és egy kamionnal frontálisan ütközött. 
Attila felesége és két gyermeke szörnyet halt a balesetben.

Szerettei elveszítése után nehezen állt talpra. Apósa segített neki összeszedni magát. 
A családi vállalkozásban segített Attila.

Édesapja halála miatt költözött csak vissza szülőházába. „A szilvesztert a faterom nélkül tartottuk meg. Én akartam kinyitni a pezsgőt, azt mondta anyám: Nem! Én nyitom ki apád pezsgőjét!”

Édesanyja öt hónap múlva „találkozhatott” újra szeretett férjével.

Tízen két éve már, hogy anyja meghalt, első éjszakáját is ekkor töltötte az utcán. Munkából hazamenet jött rá, hogy a lakásban hagyta a kulcsot, de az zárva volt. Anyja temetése után már nem volt hol maradnia, kiért erőlködnie. Az utca volt a legegyszerűbb, a leg fájdalom menteseb a számára.

Ez alatt a tizenkét év alatt rengeteg segítséget kapott az emberektől. Úgy, mint pénz, étel, ruha, kávé, cigi, és ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ennyi borzalom után ne őrüljön bele a gondolataiba az ember, a barátság.

 –„Van egy fiatal asszonyka, mindig hoz kávét meg egy cigit.”

Egy nyolcvankilenc éves hölggyel van, még nagyon jó viszonyban, neki egyszerűen csak: „Mami.” Őt szokta elkísérni orvoshoz, gyógyszertárba, cserébe meghívja ebédre.

Ennyi idő alatt, egyszer volt hajléktalan szállón, de megbánta, mert fürdés közben ellopták minden ingóságát, a tolvajt nem tudták előkeríteni.

Nemigen változtatja a helyét, mindig egy helyen alszik, az utcán, télen, nyáron, kartonpapíron.

„Élem az életem, ahogy tudom.”


2013. január 5.                  Budapest.           Jászai-Mari tér.

2013. január 5., szombat

12/52



Károly egy Győr- Moson- Sopron megyei városban született ötvenegy évvel ezelőtt. Szegényes, de boldog családban nőtt fel.
Iskoláit jó eredménnyel végezte, érettségit szerzett.

Miután végzett a középiskolával Budapestre költözött és a helyi tömegközlekedési vállalatnál dolgozott forgalomirányítóként. Amikor megismerte feleségét visszaköltöztek Győr- Moson- Sopron megyébe.
Három közös gyermekük született, ők most középiskolába járnak, rendszeresen tartják a kapcsolatot. Károly semmiképp nem akar elszakadni tőlük.

A tizenhét évnyi házasságáról csak ennyit mondott:- „Rosszkor mentem haza, rossz időben.”

Válás után visszatért Pestre, hogy elölről kezdje az életét, de az nem ment olyan könnyen, mint gondolta volna. A havi keresetéből albérletet, rezsit, gyerektartást kellett fizetnie. Ennivalóra nemigen jutott, és a lakbért sem tudta már egy idő után fizetni, így el kellett azt hagynia.Testvéreinek sok gondja van, nem tudják magukhoz venni, szülei rég meghaltak. Ez után nem volt sok választása, hogy merre tovább.

Tíz éve annak, hogy az utcán él. Adományokból próbálja fenntartani magát kisebb nagyobb sikerrel.


2013. január 3.                  Budapest.          Jászai-Mari tér.



2012. december 25., kedd

11/52


László (42) saját kérésére került a nevelő otthonba, mert szülei sűrűn megverték. Csak kérésre kapott ételt, akkor is jóval kevesebbet, mint amennyi elég lett volna. Az iskolában kénytelen volt osztálytársaitól kérni szendvicset, otthonról azt sem kapott. Az intézetbe jól érezte magát rendszeresen kapott főtt ételt, nem verték napi rendszerességgel, barátokat szerzett.
„Bár ott lennék most is.”

Tizenhét éves volt mikor nevelőszülőkhöz került. De náluk a sorsa nem fordult jobbra, nem szerették csak az állam pénze miatt akartak gyermeket a szülők. 
Mikor már nem járt a járandóság László után, szélnek eresztették.

Senkitől nem tudott segítséget kérni, testvéreivel mindig rosszban volt, gyerekként sem szerették egymást. A szülővárosában lévő téglagyárban kapott munkát.

Tizenkilenc éves korában barátaival elmentek egy bálba, jó hangulatukban, egy-két sör elfogyasztása után, befizettek egy örömlányra. A lány házába mentek. Az aktus után megakadt a szemük egy páncélszekrényen, amihez nem kaptak kulcsot. Erőszakkal megszerezték.
Lopás, nemi erőszak, személyi szabadság korlátozása miatt nyolc év fegyházra ítélték. Jó magaviselet miatt öt év hat hónapot töltött börtönben.

A börtönben asztalos munkát végzett. Gyorsan és pontosan dolgozott. Amikor szabadult asztalos cégeknél próbált elhelyezkedni, de sehol nem alkalmazták. A börtönben megismerkedett egy férfival, hozzá fordult segítségért. Nála lakott, azzal a feltétellel, hogy együtt mennek rabolni. Közös hölgy ismerősükkel éltek, akivel László szerelmi kapcsolatot alakított ki. Egyik éjjel a „munkából” hazaérve látta, hogy a szerelme és barátja több egymásnak, mint szimpla ismerős. 

László nem akart többé velük egy levegőt szívni. Inkább választotta az utcát. Körülbelül tizenkét éve, hogy az utcán él. Akkortájt ismerte meg élete szerelmét, Mónikát. Mind ketten hajléktalanok.

Egyszer lépett félre Laci, ennek négy éve már, de Mónika megbocsájtott neki.

Nagyon adakozóak az emberek velük szemben. Van olyan vendéglős, aki előbb húzza ki a kukát, hogy ők nyugodtan keresgéljenek… Tudják róluk, hogy nem szórják szét a Lászlóék számára is fölösleges szemetet.

Barátnője minden este bemegy egy hajléktalan szállóra és megfürdik. Ha van miből, akkor meg is főz és kiviszi Lacinak az ételt.

„Szeretem ezt az életet, nem bántanak Pisti!”

2012. december 25.       Budapest.           Vág utca.

2012. december 20., csütörtök

10/52


Imre (35) szülei gyerek korában elhunytak. Édesanyja szülés közben, édesapja 1986-ban vonat balesetben. Nagyszülei nevelték fel. Szakmája szerint kertész, de egy tejüzemben dolgozott öt évet, míg létszám leépítés miatt el nem bocsájtották.

Viszonylag hamar megnősült. Született két gyermeke, most a nagyszülőknél laknak. Egyikük egyetemre szeretne menni, de Imre aggódik, mert tisztában van a most alakuló felső oktatási törvénnyel.

Ritkán látja őket, mert nincs pénze elutazni és apósáék sem kedvelik, de telefonon sűrűn beszélnek.
Jó a viszonyuk.

Egyik nap munkából hazaérve rajtakapta feleségét, hogy egy idegen férfival saját ágyukban szeretkezik. A dühtől vezérelve Imre mindkettőjüket megverte. Bírósági ügy lett belőle, a végén elváltak. Válás után is egy házban laktak, de nem bírt egy fedél alatt élni azzal a nővel, aki megcsalta. Gyermekeire íratta minden ingó és ingatlan vagyonát. Otthagyta családját.

Egy darabig alkalmi munkából tartotta fenn magát, de egy idő múlva nem bírta anyagilag. Több mint tíz éve, hogy az utcán él. Első éjszakáját nyáron, egy padon töltötte, nagyon megviselte, hogy gyermekeitől távol van.

Adományokból próbálja fenntartani magát. Dolgozni nem tud, mert gyerek korában elütötte egy autó és súlyos gerinc sérülése lett. A hideg, a front sok fájdalommal jár számára.

Most egyedül él egy fűtetlen fóliával kibélelt sátorban, a fővárosban. Nem sok emberrel, kommunikál, nincs sok barátja, ismerőse - „Nem foglalkozok senkivel.”

A Karácsonyt egyedül tölti idén, nincs pénze haza utazni gyerekeihez.

2012. december 17.       Budapest.           Ferenciek Tere.

2012. december 6., csütörtök

9/52


Erdélyben született András, aki most vasárnap töltötte be a hatvanadik életévét. Édesanyja sokat betegeskedett mikor kisfiú volt és sajnos hamar el is veszítette őt. Egy féltestvére van, de rá nem emlékezett igazán, mert anyja halála után András árvaházba kényszerült. Nevelőapja nem szerette őt, minden kis apró hibájáért megverte, alig jutott élelemhez. Egy nap a patak partján játszott, mikor két vadidegen ember elhurcolta az árvaházba.

Itt a legrosszabb az volt, ahogyan az idősebb gyerekek viselkedtek velük. -„Csütörtökön és vasárnap szoktak adni, ami nagyon nagydolog volt nekünk még hallani is a párizsiról. Énhozzám nem érkezett más csak a kenyér és a paradicsom.”  Az intézetben kilenc éves korától dolgoznia kellett, betonozni, szobát festeni. „Egy csepp festékért kaptam egy taslit!”

Besorozása után, a katonaság segítségével találta meg a húgát 1973-ban, a lány nagyszülei ellenezték, hogy tartsák a kapcsolatot, ennek ellenére, amikor tudott el látogatott testvéréhez. Egyik látogatása során egy mondatot magyarul mondott… a nagyszülők ezen felháborodva nem engedték többet be a házba. Többet nem láthatta testvérét.

Lassan végzett az iskolával. Tizedik osztály után, egy nagy cégnél helyezkedett el, mint betanított kazánfűtő. Húsz éven keresztül dolgozott ennél a cégnél, közben jó pár szakmát tanult: targoncás, lakatos, fényképész. Volt annyi szabad ideje a fűtői feladatok mellett, hogy újságárulásba kezdjen. Egy helyi lappal kezdte melynek címe, Az utca volt. Lassan egyre több és több nyomtatott sajtót egyre több városba kellett eljuttatnia. Az üzlet nagyon megérte. Egy rosszakarója felfigyelt arra, hogy ez a mellékállás nagyon jövedelmező. Ajánlatokat tett neki, hogy legyenek társak vagy dolgozna neki, de András ezt vissza utasította. Majd egyik nap kirabolták őt, és az újságokat a város másik felében próbálta eladni. Ezt megtudván András elkapta a férfit és megkötözve vitte rendőrségre. Próbálkozott a városnál, hogy építhessen, magának egy saját standot ahol nyugodtan árulhat, de a város semmiképp nem engedélyezte neki.

Idő közben megnősült, az esküvő után egy hónappal kiderült, hogy terhes a felesége. András gyanakodott, hogy a gyermek nem tőle van, és a gyanúja beigazolódott.
 –„A házasságom nem tartott egy hónapig sem.”

Magyarországra jött szerencsét próbálni, és gyógyszerért, mert a fűtői munka közben nagyon megerőltette a derekát. Magyarországon segédfűtői álláshoz jutott, itt nem dolgozott annyi ideig, mint az előző munkahelyén, mert a cégnél leépítés volt, tizennégy emberből csak négy tarthatta meg az állását. Azonnal keresett egy új munkahelyet. Fuvarozó cégnél kapott munkát, itt viszont a származása miatt tettek sértő megjegyzéseket.  Ezt nem tolerálta sokáig, és másfél-két hónap után elment erről a helyről.

2008-ban egy aluljárói nyilvános WC-ben kapott lehetőséget a pénzkeresésre. Fizetés kiegészítésként vasazott és papírt adott le a méh telepen.

Egy évre rá súlyos beteg lett, nem tudott rendesen székletet üríteni, emellett egy fő idegszál becsípődött a gerincénél. A kórházi papírján az állt, hogy „Hajléktalan”, valószínű ezért nem akarták rendes kezelésben részesíteni, de ekkor már nagy fájdalmai voltak. Ő viszont kiállt magáért, megmondta, hogy neki tisztességes munkája, szállása, tisztálkodási lehetősége van! Miközben a kórházban lábadozott és rendesen tudott mozogni, azt látta, hogy sokkal kevesebb a nővér, mint a beteg. Gondolta, hogy ha már úgy is jobban van, de még nem mehet, ki segíti a nővérek munkáját. Nehézkesen mozgó időseknek segített tisztálkodni, enni, tornáztatta őket. Becenevet kapott a kórházban: „András ápolónő”

Betegségei matt leszázalékoltatta magát, nem tudott tovább dolgozni a nyilvános WC-ben. Még a sorozatos betegségei előtt vett magának egy pincét Budapesten, hogy a vas és a papírhulladékot itt tárolja, és innen szállítsa a méh telepre.

Leszázalékolva már munkát nem kapott, a szerény támogatás nem volt elég, hogy egy albérletet fenn tudjon tartani, így bejelentette magát a pincehelyiségbe. Jelenleg nincs lehetősége, hogy a pincében fűtsön, elektromos radiátort nem tud használni, mert nem tudná kifizetni a számlát. Így fűtés nélkül, sok ruhával, paplanokkal próbálja kihúzni a telet. Jelenleg a Fedél Nélküli újság eladásából és némi kis rokkantsági nyugdíjból fedezi a kiadásait, de még ez a kis pénz is kevés ahhoz, hogy tisztességesen étkezzen, tisztálkodhasson, nem is beszélve a tüzelőről.

Beszélgetésünk végén nézte az aluljáróba érkező embereket… meglátta rajtuk, hogy odakinn esik a hó, a hangjából érezni lehetett, hogy egyszerre szereti és gyűlöli a havat.


2012. december 4.          Budapest.           Corvin negyed. Aluljáró.

2012. december 3., hétfő

8/52


Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn című könyvét olvasta egy lépcsőn ülve Péter (65), aki a nyolcadik osztály elvégzése után a kőműves szakmát tanulta. Dolgozott is 35 évet a kőműves iparban, de a sok megerőltetés miatt leszázalékolták.

Péter szülei és nagynénje rákban meghaltak. Feleségétől tizenöt évvel ezelőtt elvált, mert megcsalta Pétert. Nemigen esik neki jól beszélni a dologról, nem is firtattam. Gyerekük nem is született.

Egyedül próbálta fedezni az albérletet, de a rokkant nyugdíjból alig-alig sikerült. A tulajdonos egyszer bejelentette, hogy tatarozás után eladja a házat. Annyiért nem talált albérletet, hogy ki tudta volna fizetni a kevés havi járandóságából, így fél éve, hogy Péter az utcán él.
Az első éjszakáját így jellemezte, amit egy parkban töltött:
 -„Nagyon jó, első osztályú! Csak télire jöttem be ide.”

A hideg beállta óta másodszor próbálkozik meg a hajléktalanszállóval. Elsőre csalódnia kellett a rengeteg veszekedés, verekedés, lopás miatt. Őt is meglopták, a cipőjét és a hátizsákját vitték el. Nehezen szerzett újakat.
-”Ebből nekem nem kell, inkább visszajöttem ide.”-

Pár napja kereste meg egy szociális munkás, hogy a közelben lévő éjszakai melegedőben van még hely, ha gondolja, bátran mehet. Még gondolkozik a dolgon.

A járókelők segítőkészek vele szemben, amikor van idejük és pénzük akkor segítenek neki pár forinttal, vagy egy kevés étellel.

Régi ismerőseivel rég nem tartja a kapcsolatot, a társaságot a körülötte élő hajléktalanok jelentik.
Hagytam is tovább olvasni.


2012. december 1.          Budapest.           Mexikói út. Metró megálló.

2012. november 19., hétfő

7/52



József (70) zenész családban nőtt fel vidéken. Szülei cimbalmon zenéltek, sok testvére közül sokan foglalkoztak a zene valamilyen ágával. Sajnos József családjából már csak ő egyedül él.

Fia Németországban lakik, viszont hozzá nem szívesen költözne, mivel menye nem nézné jó szemmel, hogy náluk él.

Szabó az első szakmája, szeret szabóként dolgozni, de a zene a mindene. Elvégzett egy zeneiskolát eközben édesapjától tanult otthon. Megtanulta készíteni és javítani is a hangszert, hat évet dolgozott hangszerkészítő mellett.

Sok híres étteremben, zenés szórakozó helyen muzsikált életében, de egyre kevesebben tudták megfizetni az élőzenét. Ennek ellenére szerelmének él, ha nem is a díszes ruhában vacsorázó, mulatozó embereknek, hanem mellette elrohanó járókelőknek játszik, húsz éve.

Három hete körülbelül megtalálta pár közterület fenntartó, és elvették a hangszert, megbüntették tizenötezer forintra, utcán való zenélésért. A pénzkereseti forrásától és egyben életétől fosztották meg.
-„Azóta is sír a lelkem!”-
-„Üldözve vagyunk, mint mikor a Zsidókat ölik megfele, kérem, úgy vagyunk üldözve!”-

Jelenleg egy ismerősétől kölcsönkapott hegedűvel zenél, de nagyon kevés ideig lehet nála. Nem tudja, mivel fogja húzni miután vissza, adja a hangszert.

Huszonnyolcezer-forint nyugdíjat kap havonta, de ez a gyógyszereire nem elég. Hosszú évek óta gond van a szívével, és sok víz van a testében erre vízhajtót szed, a lábai sem bírják már a terhelést.

Jelenleg Budapesttől nem messze él egy kis házikóban. Mivel nincs fára pénze a helyi önkormányzat segítségét kérte, ők nem tudtak segíteni Józsefnek, gallyakat szed össze az erdő széléről és próbál meleget csinálni.

A játékán nem hallatszik a kor, a hideg, a kölcsön hegedű.


2012. november 19.       Budapest.           Kálvin tér