Kedves Szülők!
Kisbaba korától kezdve csodáljuk gyermekünk alakulását, változását. Időnként azonban nem értjük mi történik vele, velünk…
- Miért nem alszik eleget?
- Miért kell kivágni a címkét a pólójából?
- Miért nem eszi meg az alma héját?
- Miért fél a mozgólépcsőn?
- Miért nem simogathatja meg a szomszéd néni?
- Miért nem veszi észre, hogy veszélyes helyzetekbe
sodorja magát? - Miért nem sír, ha fáj valamije, ha megüti magát?
- Miért sír, ha játékból megcsiklandozzuk, feldobáljuk,
pedig ezt ilyen korában a testvére nagyon szerette? - Miért pörög olyan eszeveszetten a játszótéren,
és most már otthon is?
A sok miértre persze nincsenek határozott, egyértelmű válaszok, de annyi biztosan tudható, hogy a gyerekek az érzékszervi ingereket nagyon különbözőképpen tudják kezelni. A körülöttük lévő világot így más és más módon ismerik meg. Néha szélsőségesen elzárkóznak egyes ingerfajtáktól, máskor meg nem tudnak betelni a többiek számára elviselhetetlen intenzitású ingerekkel.
Addig nincs is baj, ameddig ezekkel a furcsának tűnő szokásokkal együtt nem jelennek meg más területeken is nehézségek: türelmetlen az óvodában, kapkod játék közben, nem tudja végighallgatni a mesét, nem tud tájékozódni a térben, ügyetlen a rajzban, furcsán fogja az ollót, dührohamot kap, ha rendet kellene rakni, és elkerül minden olyan helyzetet, ahol feladatokat lehetne megoldani.
Ha viszont az óvó néni, a tanító néni jelzi a szülőknek, hogy nehézségeket vél felfedezni a gyerek tanulásában, beilleszkedésében, akkor a legtöbben úgy érzik: eljött az ideje annak, hogy szakemberhez forduljanak.
Az utóbbi években egyre gyakrabban fordul elő, hogy kisebb-nagyobb tanulási, magatartási nehézségek, zavarok esetén a vizsgáló szakemberek szenzoros integrációs terápiát javasolnak a hozzájuk fordulóknak. Az elnevezés némi riadalmat szokott kelteni a szülőkben, hiszen ismeretlensége mellett túlzottan speciálisnak, valami módon fenyegetőnek érzik, és talán ezért terjedt el a szakmai körökben is az, hogy ayres-terápiaként emlegetik.
Mit érdemes tudni erről a terápiás formáról?
Hétköznapi élmények, tapasztalatok
Feliratkozás a Magyar DSZIT Egyesület hírlevelére
Ismerjük meg közelebbről, hogy miről is van szó!
A dinamikus szenzoros integrációs terápia olyan módszer, amely a benne résztvevő gyermeknek izgalmas játéklehetőségeket nyújt, olyanokat, amelyek segítségével éretlen vagy egyes területeken nem kellően differenciált működésű idegrendszerüket saját aktív részvételükkel, önszántukból, egyéni utakon járva fejleszthetik. Tehát nem egy meghatározott, beszabályozott tréning, hanem változatos, sokféle tevékenységet felkínáló, a gyerek számára örömet okozó játékfolyamat.
Eszközei emlékeztetnek a játszóterek, cirkuszok világára: óriáslabdák, guruló hengerek, kötéllétrák, függőhálók, forgó és egyensúlyozó tányérok, deszkák, hinták, valamint rongyok, papírdobozok, kefék és szivacsok Tehát csupa olyan játékszer, amely az egyensúlyi és a tapintásos érzékelés számára nyújt ingereket. Ez a két érzékelési terület az idegrendszer két legkorábban érő, legősibbnek nevezhető modalitása, amelyek hibátlan működése sokféle magasabb rendűnek tartott emberi viselkedés optimális alakulásában elengedhetetlen feltétel. Nem véletlen, hogy a gondos, szerető szülők a világon mindenhol és mindig számos ringatót, zötyögtetőt, rázogatót, hintáztatót, emelgetőt, simogatót játszanak, hol mondókával, hol dallal kísérve, hogy csecsemőjüket, kisgyermeküket megnyugtassák, felvidítsák, vagy csak szórakoztassák. Mert minden kisgyermekkel foglalkozó számára napi tapasztalat, hogy ezek a ténykedések azonnali hatékonysággal rendelkeznek, szinte a szülők első lehetőségei arra, hogy gyermekeik viselkedését befolyásolni tudják.
Ennek a varázslatos hatásnak testi, organikus alapja van, és olyan gyógyító, elrendező – integráló – eredményeket tudhatunk a sajátjának, amelyek másféleképpen nem elérhetőek, és a viselkedés azonnal látható rendezése mellett, egyes idegrendszeri háttérfolyamatok normalizálódásához vezetnek. Minden felnövekvő szervezetnek szüksége van ezekre az ingerhatásokra, de ott, ahol az idegrendszer fejlődése, önszabályozása bármilyen ok miatt nehézkesebb, lassúbb – ott egyes területeken sokkal tovább és sokkal több ilyen természetű élmény kell. Nemcsak inger, behatás, hanem élmény, ami azt jelenti, hogy valaki mással megosztható testi-lelki tapasztalat.
Ezekből a gondolatokból építkezik A. J. Ayres neves amerikai neuropszichológus módszere, mely világszerte ismert és elismert eljárás. Hazánkban is szívesen alkalmazzák egyes elemeit, hiszen elvei közel állnak az értékes hagyományokat magukénak valló magyar pszichoterápiás és pedagógiai iskolák gondolatköréhez. A magyarországi felhasználás éppen ezért kissé eltérő az átlagos nemzetközi gyakorlattól, bár nem teljesen egyedülálló. Legfőbb sajátossága, hogy még azokban a formákban is, amelyekben ez nem magától értetődő, törekszik a gyermekek alkotó fantáziájának támogatására, mozgásaikban megnyilvánuló egyéni sajátosságok figyelembe vételére. Tehát csoportos kezelés esetén sem egyöntetűséget, bizonyos rutinok, mégoly kiváló „gyakorlatok” elsajátítását várják el a gyerekektől, hanem azt, hogy keressék meg, hogy mit szeretnek, mi jó nekik, mit mernek kipróbálni, milyen további ötletük van az eszközök felhasználására.
Egyesületünk (a Magyar DSZIT Egyesület) többféle formában áll a hozzánk fordulók rendelkezésére, ha olyan típusú kérdéseik, nehézségeik vannak, amelyeket a bevezetőben olvashattak vagy, ha szeretnék segíteni gyermekük testi-lelki gyarapodását, tehetségük kibontakoztatását.
