Tasnádi Kubacska András

Tasnádi Kubacska András (Budapest, 1902. április 28. – Budapest, 1977. március 30.) magyar geológus, paleontológus, a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktora, a paleopatológia magyarországi megteremtője, a tudománytörténeti gyűjtemények elindítója és fejlesztője, a természettudományi muzeológia és ismeretterjesztés vezéralakja. Az 1930-as évektől az 1960-as évek végéig végezte Ipolytarnócon, a világhírű lábnyomos homokkő lelőhelyének feltárását és megóvását.

Tasnádi Kubacska András
Született	1902. április 28. Budapest
Elhunyt	1977. március 30. (74 évesen) Budapest
Állampolgársága	magyar
Szülei	Fellner Etelka Kubacska András
Foglalkozása	geológus őslénykutató régész muzeológus
Tisztsége	múzeumigazgató (1945–1949, Magyar Természettudományi Múzeum)
Iskolái	Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem (1920–1925)
Kitüntetései	Akadémiai Díj (1963)
Sírhelye	Farkasréti temető (19/1-2-10)
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

Édesapja, Kubacska András a Fasori Gimnázium természetrajz tanára volt, aki fia érdeklődését már kisgyerek korában a természet irányába terelte.

Iskoláit és felsőfokú tanulmányait Budapesten végezte. 1920 és 1925 között a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt, majd 1925 és 1932 között a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán folytatta tanulmányait. 1924-ben diplomázott, majd 1926-ban doktorált őslénytan-, illetve ásvány-kőzettanból. 1927 és 1929 között a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasa is volt, a világhírű paleontológus, Othenio Abel mellett. Már hallgatóként is tanított, kutatott, gyűjtött, és gyűjteményt kezelt. Bécsből hazatérve – külső munkatársként – bekapcsolódott a Magyar Állami Földtani Intézet térképező munkájába.

1931-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa, I. osztályú segédtisztként két év alatt újjászervezte az Országos Természettudományi Múzeum Ásvány-Őslénytárának közel 130 éves, rendezetlen őslénytani gyűjteményét. 1935 és 1943 között felállította a Föld és az élővilág fejlődéstörténete című nagy érdeklődést és elismerést kiváltó kiállítást. Hazánkban először tárta közönség elé és elevenítette meg fejlődéstörténeti alapon, a leletek magyarázata mellett művészi ábrák, rekonstrukciós rajzok, festmények, szobrok segítségével azt a teret, környezetet, amelyben az őslények éltek.

1938-tól a Földtan-Őslénytár igazgatója. Újjászervezte a tárat, s létrehozta – magánkönyvtárára alapozva – a tár saját könyvtárát. 1941-től a Magyar Nemzeti Múzeum elnöki titkára és az Országos Természettudományi Múzeum I. osztályú múzeumi őre. A második világháború alatt a Magyarhoni Földtani Társulat titkára, majd tiszteletbeli tagja, folyóiratának, a Földtani Közlönynek szerkesztője. Létrehozta a Fajok eredete és az ember származása, valamint a Nagy magyar természettudósok című kiállításokat.

Nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Múzeum épületeinek, gyűjteményeinek, a Széchényi Könyvtár állományának és nem utolsósorban személyzetének megmentése a II. világháború végén, azaz a nyilas hatalom, Budapest ostroma, s a szovjet csapatok bevonulása idején.

1945-től az Országos Természettudományi Múzeum főigazgatója, majd a Magyar Nemzeti Múzeum alelnöke, mellette a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának föld- és őslénytani szakreferense és szakértője. Megszervezte a romeltakarítást és az újjáépítést. Önálló anyagi forrásokat teremtett az újjászervezéshez. Új kutatóintézeteket létesített (Embertani tár, Biológiai Intézet, Tudománytörténeti Gyűjtemény, Fotóintézet, Nyomda- és Kliséüzem, Sajtóosztály). Monográfiákat, életrajzi köteteket, tudományos folyóiratokat jelentetett meg. Felfejlesztette a múzeumi szakkönyvtárat.

1949-re felállította a nagyszabású, európai hírű Afrika élővilága című kiállítást. Ehhez nagy értékű trófea- és állatbőrgyűjteményeket vásárolt Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond híres Afrika-vadászoktól. A kiállítócsoport művészei és preparátorai Afrika nagyvadjait (hazánkban első ízben) dermoplasztikai szobrászati technikával keltették életre nagyméretű diorámákban, élőhelyük eredeti környezetébe helyezve.

1949. január 27-én – koholt vádak alapján – felfüggesztették főigazgatói állásából és visszaminősítették múzeumi őrnek. Nem tört meg; tovább folytatta a tudományos és ismeretterjesztő munkát.

1950 novemberétől lett a Magyar Állami Földtani Intézet Múzeumának vezetője, 1973. november 29-i nyugdíjazásáig. Feladata lett az újjászervezés, a régi kiállítású múzeum átalakítása szakgyűjteménnyé. Felállította a rétegtani, az ásvány-teleptani, kőzettani, növénytani és gerinces-paleontológiai részlegeket. A gyűjtemények kiállításra alkalmas, látványos darabjait a Magyar Természettudományi Múzeumnak, az első világháború előtt létesített részletes építőkő- és agyaggyűjteményeket pedig a Műegyetemnek adta át.

Hazánkban elsőként foglalkozott a kihalt ősállatok betegségeit kutató új tudományággal. Eredményeit a Palaeopathologia című, magyar és német nyelvű, akadémiai díjas könyvében összegezte. 1960-ban. E mű alapján minősítették a föld- és ásványtani tudományok akadémiai doktorává.

1969-ben a Magyar Állami Földtani Intézet 100 éves jubileumára az Intézet történetét, illetve Magyarország ásvány-teleptanát és rétegtanát bemutató kiállításokat rendezett. Az ehhez szükséges látványos anyagokat 1968-ban szerezték be, rendszeres gyűjtőutak során. Ezekről a gyűjtőutakról is szól A láthatatlan bánya című könyve. 1972-ben létrehozta a Magyar Állami Földtani Intézet Tudománytörténeti Gyűjteményét.

Számos hazai barlangban – így a Budai-hegység barlangjaiban is – kutatott, és végzett elsősorban földtani és őslénytani vizsgálatokat, melynek során azonban több érdekes megfigyelést tett az ősemberi maradványokra és az itt élő denevérfaunára vonatkozóan is. Az ő közvetítésével jutottak múzeumba az 1960-as évek végén a Rudabányán fellelt emberszerű ősmajom-leletek.

Szüntelenül dolgozott; soha sem tette le tollát. Élete utolsó éveiben, megromlott látása miatt már vakon írta le gondolatait. Lehetetlent nem ismerve folyamatosan dolgozott a nemzet kultúrájának felemeléséért és gazdagításáért, a tudomány előbbreviteléért, és a tudományos ismeretterjesztésért. Komoly igényességgel írt tudományos ismeretterjesztő könyvet a mondák állatvilágáról és a boszorkányos hírbe kevert állatokról. Negyvennél is több ismeretterjesztő könyvében, több száz cikkében, rádió és televíziós előadásaiban olvasmányos formában, közérthetően vezette be az olvasókat, nézőket a őslénytan, földtan, ásványtan és a tágabb értelemben vett természettudományok világába. Utolsó éveinek Móra Kiadónál megjelent gyermekmeséi saját gyerekkora emlékeit elevenítik fel, ezeknek is minden sorában felbukkannak az állatok és a növények. Meséi, leírásai egyúttal forrásértékű tudományos közlemények is.

Minthogy több mint harminc éven át kutatott Ipolytarnócon, neve összeforrt a Borókás-árokban talált ősnövények és ősállati lábnyomok feltárásával – róla nevezték el pár éve a maradványok bemutatására létesített csarnokot az Ipolytarnóci Ősmaradványok Természetvédelmi Területén.

1963-ban munkásságát az Akadémiai Díj III. fokozatával ismerték el.

Főbb művei

• Die Grundlagen der Literatur über Ungarns Vertebraten-Paläontologie. (1928);
• Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete (1938);
• A mondák állatvilága (1939,2. kiad. 1958); (Természettudományi Könyvkiadó Vállalat)
• Gyűjtés hegyen-völgyön (1941, 2. kiad. 1966) (MEK);
• Franz baron Nopcsa. Leben und Briefe ungarischer Naturforscher (1945) (REAL-EOD)
• Természetvédelem hazánkban (1954);
• Kalandozás az ősvilágban (1955);
• Nagy magyar természettudósok (1958);
• A mi világunk (1960, 2. kiad. 1967);
• Palaeopathologia. Az ősállatok pathologiája (1960);
• A Föld (in: A Természet Világa, 1960);
• Ősállatok nyomában (1961);
• Ősvilági utazás (1963) (barlang.hu);
• Az ősvilág fejlődéstörténete (1963);
• Az élővilág fejlődéstörténete (A Természet Világa) (1964);
• Repülősárkányok és gyíkmadarak (1965);
• Földtani természetvédelmi területeink helyzete és a további feladatok ezen a téren (Fülöp Józseffel, 1967);
• Sárkányok unokái (Réber Lászlóval, 1968);
• Az élet fejlődése képekben (1968);
• 100 éves a Magyar Állami földtani Intézet (szerk., Fülöp Józseffel, 1969)
• Vadállatok gyerekszobája (Csergezán Pállal, 1969);
• Óriások birodalma (1970);
• Pajtások a házban és a ház körül (Reich Károllyal, 1971, 2. kiad. 1976.);
• A láthatatlan bánya (1973);
• Színes ásványvilág (Tildy Lászlóval, 1973);
• Lóczy Lajos. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. (REAL-EOD)
• Ásványok (Búvár Zsebkönyvek, Breznay Líviával 1974, 2. kiad. Kákay-Szabó Orsolyával és Breznay Líviával, 1985);
• Az ipolytarnóci lábnyomos homokkő ősélet-nyomai. (in: A MÁFI Évi Jelentése 1974-ről, 1976);
• Hangyácska (1977);
• Expedíció az időben (1977).

Irodalom

• Jánossy Dénes: In memoriam Dr. András Tasnádi-Kubacska (1902-1977), Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 70. 1978., 9-12. (fényképpel)
• Buzinkay Géza: Tasnádi Kubacska András (1902-1977) forrás: Orvostörténeti közlemények 83-84. 1978., 278-279.
• Allodiatoris Irma: Dr. Tasnádi Kubacska András emlékezete (1902-1977), Földtani Közlöny 109. 1979., 3-4. 331-339. Bibliográfia 334-339.

Külső hivatkozások

• Tasnádi Kubacska András: A geológus Archiválva 2009. december 16-i dátummal a Wayback Machine-ben (ponticulus hungaricus)
• Tasnádi Kubacska András: Gyűjtés hegyen-völgyön (Magyar Elektronikus Könyvtár)